HAJDÚ Farkas-Zoltán
Reggeli dilemma
Napirenden 
Heidelbergi ködös reggeleim hűséges társa az SWR3 rádióadó Kulturnotitzen című adása. Már félálomban sok érdekes dolgot megtudhatok a nyugat-európai kultúréletről, sőt néha egy-egy prágai vagy varsói eseményről is szó esik. A félórás műsor végén, minden áldott reggel, kissé tartózkodó, kedves női hang búcsúzik a hallgatóktól: „Viel Spass an der Arbeit”, vagyis azt kívánja, hogy élvezettel végezzem aznapi munkámat.

Kávéfőzés közben lányom jut eszembe. Mikor még itthon lakott, ez idő tájt bújt elő szobájából, hosszú, apró virágos pizsamájában, s a fürdőszoba felé támolyogva, álmosan elrebegte: „Jó munkát”. (Óvodás korában bűbájosan „Jó dolgozás”-sal búcsúztatott.)

Ilyenkor arra gondolok, hogy ha a sors Craiovára, netán Iaşi-ba vagy Bukarestbe vetett volna, most esetleg „Servici uşor”-ral köszöntene, azaz „könnyű szolgálatot/munkát” kívánna aznapra...

De hát hogyan is kezdjem aznapi munkámat ennyiféle, látszólag egymásnak ellentmondó jókívánság után? Melyik számomra a legotthonosabb kifejezés? Vakon elvégezzek mindent, amit aznap rámszabnak, végrehajtsak minden feladatot pusztán a munka kedvéért, a munka l’art pour l’art élvezetéért? Vagy dohogva (hol itt az élvezet?), de lelkiismeretesen megpróbáljak minél jobb minőségű munkát végezni? Esetleg próbáljam úgy rendezni aznapi feladataimat, hogy holnapra is hagyjak belőlük, hisz tudom, ami nem tűnik könnyűnek, az magában hordja az izzadságszagú középszert, a gyenge minőséget is?

Reggeli dilemmámat egyszer „anyaországi” ismerősömnek is elmeséltem. Rövid gondolkodás után megállapította, hogy a magyar formula a legtalálóbb, csakis azt kövessem, mert ez megóv a szolgalelkű megerőltetéstől, de ugyanakkor a komolytalanságtól is. Nagyon biztos volt a dolgában, így fölöslegesnek tartottam megkérdezni tőle, hogy szerinte akkor miért nem tanulnak a németek és a románok tőlünk.

Büszkeség vagy kíváncsiság – a jóleső érzés ára
A múlt év késő tavaszán nagy port verő, a higgadt racionalitást legtöbbször mellőző vita kavarta fel a németországi közéletet. Nemigen akadt jelentősebb közéleti személyiség, aki ne szólalt volna fel benne.

Az újságcikkek, hétvégi tárcák, esszék, rádiós jegyzetek, elemzések, tévés dokumentumfilmek és természetesen a „talk-show”-k a „lehet-e büszke valaki arra, hogy német?” kérdését feszegették.

Európa leggazdagabb és legerősebb országa polgárainak nemzeti identitása körül szemmel láthatóan némi zavar támadt.

A kérdés azonban nemcsak a nyolcvanmilliós német népet foglalkoztatja. Nem találunk olyan európai népet-nemzetet, amely a 19. századtól mostanig ne tette volna számtalanszor magának fel ezt a kérdést.

De jobb, ha alászállok ebből az egyetemes dimenzióból, s magamra öltve a kételkedés kényelmetlen köpenyét, megpróbálom önmagamnak feltenni a kérdést. Vagyis (bár a kérdés felvetéséhez legyen bátorságom!) büszke vagyok-e én arra, hogy magyar, – pontosabban – hogy erdélyi magyar vagyok?

Tudom, nagyon sokról van szó – elvégre a kérdés identitásomról, szellemi hovatartozásomról szól. Éppen ezért jobb, ha nem hamarkodom el a választ. Még akkor sem, ha pillanatnyi hezitálásommal esetleg végleg elveszíteném a bennem „jómagyarember”-t látók bizalmát.

Szóval: büszkeség. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint büszke az, „...akit valami miatt jogos önérzet, jóleső érzés tölt el”.

Önérzet – lapozgatok a hirtelen megzavarodó jelentésű szó után: „...az ember saját értékének tudata s az ebből fakadó határozottsága”. – Aha, ezek szerint csak az általam létrehozott értékek, saját teljesítményeim tehetnek önérzetessé, válthatnak ki bennem „jóleső érzést” – büszkeséget.

De hát az én érdemem-e, hogy magyarnak születtem? Hogy fekete a hajam, és hogy ábrázatomra tekintve, a heidelbergi török fűszeres évek óta szentül meg van győződve arról, hogy atyafiak vagyunk, csak én gyáva renegátként nem merem ezt „bevallani”. Tehettem volna-e, tehetnék-e másként? Persze beszélhetnék valamelyik világnyelven, angolul, franciául, németül, szőkére festhetném a hajam, használhatnék égszínkék kontaktlencsét... De minek? Idegen kiejtésem, narancssárga hajam, állandóan könnyező szemeim miatt a turpisság hamar kiderülne – akkor aztán még kevesebb okom lenne büszkének lenni.

Azt, ami vagyok, ti. hogy magyar, erdélyi magyar vagyok, elfogadom, de emiatt még sem „jogos önérzet”, sem „jóleső érzés” nem tölt el, úgy, mint amiatt sem, hogy nem kopaszodom vagy hogy, egyelőre, tűrhetően működnek a reflexeim.

Elkalandoztam. Ideje, hogy belenézzek Szabó T. Attila Erdélyi Szótörténeti Tárába, egyik legkedvesebb olvasmányomba.

A büszke szó első jelentéséről ez áll benne: „felfuvalkodott, elbizakodott; îngîmfat, înfumurat; stolz”. Egy 1696-ból való adat „...haszontalan büszke Legényekről” szól, az 1762-es „azon büszke Jobbágy legény”-ről, aki „...a lovakat belé tzövekelte, és rutul el praedalta”.

A szó második jelentése sem túl hízelgő: „fennhéjázó; trufaş, mîndru; übermütig”. 1765: „midőn Murvai a házba bément ezek ottan betsülettel mulatván, maga bosszúságában és illetlen kevélységből különben beköszönni is nem tudott, hanem illy büszke s vérengzésre másokat ingerlő beszéddel: Jó szerentsével Legények, mi szándékkal vadtok?

A szótörténeti adatok tanúsága szerint tehát eleink idejében büszkeség szavunkkal negatív konnotációk jártak. S ha jobban odafigyelünk, valóban felfedezünk egy adag kizárólagosságot abban, ha valakit büszkeséggel tölt el a nemzetisége, az, hogy ő például magyar, s nem német vagy román vagy kínai.

Persze nem lehet célunk – értelmetlen cél lenne! –, hogy letagadjuk vagy megváltoztassuk saját kulturális dimenziónk által meghatározott habitusunkat, viselkedésmódunkat (Cioran megpróbálta, és fél életén át idegennek érezte magát a francia nyelvben – ha hinni lehet a naplóinak). Kulturális sajátosságainkat nem áldozhatjuk fel a globalizáló, „kultúra-semleges” kommunikáció megkérdőjelezhető eszméjéért. De kulturális dimenziónk (magyarságunk) alapos ismeretéből fakadó identitástudatunk vállalása mellett azt sem szabad szem elől tévesztenünk (ideírom, bár tudom, hogy kisebbségben élőknek közhely, noha a többségiek manapság sem igen vesznek tudomást róla), hogy minden kultúrának saját elképzelése van a mindnyájunkat körülvevő valóságról. Ez természetesen még nem jelenti azt, hogy ismerjük is a különbségeket, de elismerni létezésüket alapvető feltétele annak, hogy kíváncsiak legyünk, hogy figyeljünk a számunkra „nem otthonosra”.

A „nem otthonossal” való bánásmódról
Számunkra – mindannyiunk számára, akik valamiképpen erdélyiek vagyunk – adott ez a három köszönési formula s a szabadság, hogy valamiképpen viszonyuljunk többértelműségükhöz, az ambivalenciához. Tény, hogy a három közül kettő már gyerekkorunktól nem hangzik otthonosan számunkra, de hellyel-közzel jelen volt/van életünkben (kérem az Olvasót, tekintsen most el az együttélés/egymás mellett élés skatulyáitól).

Vagyis mit kezdjünk a mellettünk (esetleg bennünk?) élő „nem otthonossal”?

A számomra „nem otthonos” kulturális dimenziókhoz való közelítésnek én kétfajta módját különíteném el: a minősítőt és a felfedezőt.

A minősítőt a „nem otthonostól” való tartózkodás jellemzi. Észlelése szelektív, mert sajátjának tartott értékeit abszolútnak tekinti, s így a történések minősítését fontosabbnak tartja, mint azok tárgyilagos elemzését. Saját kultúráját felsőbbrendűnek érzi, minden cselekvésében előzetes tudásának igazolását keresve. Az idegen fellépése megzavarja kizárólagosságra épülő világképét; statikus nézőpontját azzal igyekszik megvédeni, hogy minden mást lekicsinyel. Észlelését nem a változó világhoz igazítja – képtelen az új befogadására –, hanem „válogat”, vagyis csak arról hajlandó tudomást venni, ami megváltoztathatatlannak hitt álláspontját igazolja. Az ezzel össze nem férőt leértékeli és bagatellizálja.

A felfedező cselekvéseit ezzel szemben a kíváncsiság határozza meg. A „nem otthonosat” érdekesnek, ihletőnek tartja. Az ismeretlen információk befogadása révén világképe nyitott, sőt adott esetben módosítható, korrigálható, mert a másság megismerése saját értékrendszerének állandó felülvizsgálatára, relativizálására sarkallja. Észlelését a változó világhoz igazítja, állandóan új információk megszerzésére törekszik, hogy ezzel a világról szerzett tudását gazdagíthassa. Ugyanakkor az idegent is kritikusan szemléli, nem idealizálja, megőrizve így saját kultúrája és történelme iránti tiszteletét.

A minősítő nézőpontja intoleráns, mert képtelen befogadni a nem egyértelmű helyzeteket és jelzéseket. A többértelműséget veszélyként, félelmet keltő nyomásként éli meg, s ez arra készteti, hogy mindenáron megkísérelje helyreállítani az egyértelműséget, a „világos helyzetet” . Ennek a védekező stratégiának a kulturális sztereotípiák és etnikai előítéletek a legkedveltebb eszközei. Ezzel szemben a felfedező tolerálja a bizonytalanságot, megjelenését jó alkalomnak tekinti arra, hogy felülvizsgálja értékrendszerét, és új kérdéseket fogalmazzon meg a közös és eltérő jegyekkel kapcsolatban. A bizonytalanságot előidéző zavar kiegyezési stratégiák kidolgozására sarkallja, hisz tudja, hogy igazát csak akkor védheti meg, ha az ellentétes vélemény hermeneutikai vizsgálatát is elvégezte („netán a másiknak van igaza?”).

Lássuk be, a „nem otthonos” megbecsülése, tisztelete nélkül a kulturális különbségekről szerzett tudásunk mindvégig felszínes marad (vö. pl. híres afrikai vadászaink útleírásait). Mert ahogy a kölcsönös bizalom nélkül történő üzleti megegyezések is csak rövid távú sikereket biztosítanak, úgy a tiszteletet mellőző interkulturális kapcsolatok is csak a pillanatnyi konszenzust szavatolják, és semmi esetre sem a hosszú távú, termékeny együttműködést. A minősítő számára a tisztelet csak addig tart, amíg a más kultúrával rendelkező fél viselkedése megfelel saját kultúrája normáinak, azaz bebizonyítja „tisztelhetőségét” . Ezzel szemben a felfedező számára a tisztelet kölcsönös hitel, amely arra a feltevésre alapoz, hogy a kezdetben ismeretlen viselkedési módok – megfelelő kulturális dimenzióba helyezve – megérthetők és racionálisan kezelhetők lesznek.

A Provincia és a „zavaró tényezők”
Bizonyára a Provincia román és magyar munkatársaiban is tudatosult, hogy az együttműködés során a „másik fél” „nem otthonos” fellépése, viselkedése nem egyszer irritációkat, zavarokat okoz. Úgy vélem, ezeknek a „zavaró tényezőknek” magas információértékük van, értékes adatokként kell kezelnünk őket, mert a kultúrák közötti kapcsolat döntő mozzanata éppen a fellépő ellentmondások körülírása és hasznossá tétele, hisz csakis értelmezésük, feldolgozásuk révén kísérelhetjük meg visszaállítani a közös munkához szükséges harmóniát.

Ezen alapállás tudatosítása annál inkább fontos, mert – a problémamentes közös munkálkodást biztosítandó – hajlamosak vagyunk napirendre térni a zavaró tényezők felett, elnyomni őket. De vigyáznunk kell, mert a felszínes harmónia – lévén, hogy csak az egyik fél kulturális hagyományaiban gyökerezik – gyanakvást kelthet a másikban, aki a fellépő ellentétek „szőnyeg alá seprését” úgy értelmezheti, hogy az érdekeit sérti, sőt kulturális értékeit kérdőjelezi meg. Ilymódon a zavarok kiküszöbölése adott esetben nemhogy megoldaná, de még jobban kiélezheti az ellentmondást. Mert abban, hogy zavartságunkat elnyomjuk, az is benne van, hogy saját értelmezésünket tartjuk kézenfekvőnek (a „járható útnak”). Innen pedig már csak egy kis lépés, hogy elkezdjük a „hibást” keresni, akaratlanul is a kulturális különbözőségek ellen dolgozva.

Ezzel szemben, ha igyekszünk minél pontosabban behatárolni zavartságunk okát, és türelmes vizsgálat tárgyává tesszük a feltételezett magátólértetődőségeket, elkerülhetjük a „hibások” utáni kutatást, ezzel ugyanis az interakció összeférhetőségét igyekszünk ellenőrizni, nagyobb figyelmet szentelve a kulturális különbözőségeknek.

Elismerem, mindez időigényes folyamat; de az interkulturális tevékenykedések tapasztalata azt mutatja, hogy a kezdeti – a zavaró tényezők szőnyeg alá sepréséből adódó – időmegtakarítás a későbbiekben megbosszulja magát, s a kulturális eltérések figyelmen kívül hagyása a tevékenység előrehaladottabb szakaszában időigényesebb korrektúrákat igényel majd.

A Provinciát hagyományok nélküli interkulturális tevékenységnek tekintem, és azért veszek én is szívesen részt benne, mert munkatársai a fennebb vázolt „felfedezőkként” közelítenek az erdélyi kérdéshez, tudva, hogy az interkulturális kommunikáció akadozásának vagy időnkénti elnémulásának legfőbb oka éppen a kizárólagosságban, a „másik” nem ismerésében gyökerező „minősítő nézőpont”. Hogy vállalkozásunk még meggyőzőbb lehessen, azt hiszem, fel kell adnunk a „hátország komplexus”-t, a Bukaresttől és/vagy Budapesttől való egyoldalú függőség alapállását, amely idegen az igazi erdélyi hagyományoktól. Igaz, hogy ez a magatartás sem az erdélyi román, sem az erdélyi magyar politikusokra nem jellemző, de a Memorandumhoz csatlakozó fiatalok viszonylag nagy száma arra enged következtetni, hogy az előítéletek és a félelmek oldódóban vannak, és erősödhet az egymás – kulturális sajátosságok által befolyásolt – értékítéletei, viselkedési elvárásai és rítusai iránt érzett, azokat megbecsülő figyelmesség, ami biztosíthatja a hosszú távú és hatékony munkát.

Heidelbergi ködös reggeleim végén beülök az autómba, begyújtom a motort, aztán eszembe jut, hogy a bemondónő „Alles Gute”-val, lányom „Könnyű szolgálatot/munkát”-tal, esetleg „Spor la muncă”-val is búcsúzhatna, ha a sors Craiovára, netán Iaşi-ba vagy Bukarestbe vetett volna…

HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN 1959-ben született. Esszéíró és etnológus. Erdély a legkülönb nő volt…, 1998; Alkaiosz lakomája, 2001; Székelyek és szászok, 2001.


2002.03.08.

a cikk *.pdf formátumban