Daniel VIGHI
A regionalitás meghatározásainak kérdésköre
Napirenden 
Egyike azoknak a problémáknak, amelyek a regionalizmusról szóló, igaz, kezdeti vitákból kimaradtak, az, amit a Memorandum, akarva-akaratlanul, röviden vázol, éspedig Románia regionális újragondolása folyamatának földrajzi-történelmi dimenziója és azok a nehézségek, amelyek ebből adódnak. Úgy emlékszem, Ovidiu Pecican említette futólag az egyik legelső Provinciában a kérdést, amikor az erdélyi történelmi-közösségi hagyományok összetettségéről beszélt, és arról, ahogyan azok a közösségi tudatban tükröződnek. Ennek megfelelően a regionalizálás gazdasági, közigazgatási, de konkrét politikai dimenziójához is hozzáadódik még egy, amely számomra mind közül a legnehezebbnek tűnik: a régióknak mint közös sorsú és történelmű egységeknek az egyértelmű meghatározása. A gondolatot az olasz alkotmány új szövegében fedeztem fel, amelyben két hasonló, sok értelmezési lehetőséget nem hagyó, gyakorlati meghatározás van. Közülük az egyik A régiók, a megyék, a községek címet viselő V. fejezet 114-es cikkelyében található. A következőképpen hangzik: „A Köztársaság községekből, megyékből, megyei jogú városokból, régiókból és államból áll.” A következő bekezdés meghatározza az új államiság jogi-politikai dimenzióját: „A községek, a megyék, a megyei jogú városok és a régiók autonóm intézmények, saját alapszabállyal, hatalommal és funkciókkal, az alkotmányban rögzített elvek szerint.” Itt világosan kifejezésre jut a játékszabály, amelynek megfelelően „a saját alapszabályok, hatalmak és a funkciók” megszervezése „az alkotmányban rögzített elvek szerint” történik. Ennek a cikkelynek alapján épül fel az új olasz államiság, amelyben a hatáskörök leosztása, elvileg, fordított, vagyis az alacsonyabban álló egységek tulajdonítanak és biztosítanak hatalmat a központnak, ami a regionális erők alkotmány biztosította fontosságára vet fényt. Az is figyelemre méltó, hogy az állami egység konszociatív, szerződéses, valamint részvételi jellegű: ez biztosítja az állam belpolitikájának dinamizmusát. Ez utóbbi egysége tehát a széles körű tanácskozásra támaszkodik, ami garantálja a rugalmasságát, és biztosítja számára az egyik leglényegesebb demokratikus alapot is, képes lévén közösségi szolidaritással fedni a helyi érdekek összetettségét. A „sajátos autonómia-feltételeknek” nevezett igények, valamint a törvényhozás emancipációja regionális kezdeményezés, és valamennyit a „parlament házai fogadják el a képviselők abszolút többségének szavazatával, az állam és az illető régió közötti megegyezés alapján” (116. cikkely). A történelmi-közigazgatási különválás maguknak a helyi egységeknek a földrajzi-történelmi meghatározásából fakad. Így egyes tartományok, mint amilyen például Friuli-Venezia Giulia, Sardegna, Sicilia, Trentino-Alto Adige/Südtirol és Valle d’Aosta/Vallée d’Aoste „az alkotmánytörvénnyel elfogadott alapszabályaiknak megfelelően, sajátos autonómiaformákkal és -feltételekkel rendelkeznek” (116. cikkely). A történelmi kritériumokon alapuló szubszidiaritások abban a bekezdésben lelhetők fel, amely leszögezi, hogy „a Tretino-Alto Adige/Südtirol régió Trento és Bolzano megyéből áll”. Az új olasz államiság felépítésének összetettsége a 132-es cikkelyben érhető tetten; ez leszögezi a regionális egységek újrameghatározásának (konszociatív és részvételi) alkotmányos keretét. Egyes régiók összeolvadásához vagy új régiók létrehozásához elengedhetetlenül szükséges „a regionális tanácsok meghallgatása”. Egy régiónak legalább egymillió lakosa kell, hogy legyen, létrehozását vagy fúzióját pedig (figyelem!) az érintett lakosság legalább egyharmadát képviselő községi tanácsoknak kell igényelniük, és népszavazás útján kell elfogadni.

Már most, visszatérve az olasz modelltől tájainkra, olyan megközelítési móddal próbálkozunk, amely – a különbség megfogalmazásával – meghatározza a román sajátosságot ebben a kérdésben. Az első nehézség nálunk éppen a régiók és az alegységek meghatározásából adódik. A népi tudatban, de akár futó pillantást vetve a régiók sokféleségére, van néhány széles körben ismert egységünk: Moldva, Munténia, Dobrudzsa, Erdély és Bánát. Ezeknek a regionális egységeknek régóta és mintegy magától értetődően megvan a regionális központjuk néhány olyan nagyváros köré tömörülve, amely történelmi szerepet játszott a régió életében: Iaşi, Constanţa, Craiova, Kolozsvár és Temesvár. Természetesen a történelmi szerephez hozzájárul az a szerep is, amely a kulturális presztízshez és a gazdasági jelentőséghez kapcsolódik. Csakhogy a dolgok nem olyan egyszerűek, mint amilyennek első pillantásra tűnnek. Sorra vesszük őket. Moldvának jószerével két, viszonylag különálló történelmi és kulturális övezete van: Bukovina vagy Felső-Moldva Suceava körüli központtal és Alsó-Moldva vagy a síkvidéki Moldva. A helyzetet bonyolítják a dunai kikötővárosok, a közös regionális egység létrehozásában játszott szerepük miatt hagyományosan vetélkedő Galaţi és Brăila. Munténia semmiképp sem okoz ilyen gondot. Itt, tekintettel az alkotmányos státusra, amelyet Bukarest Románia fővárosaként élvez, Tîrgoviştére gondolhatunk mint olyanra, amely történelmi meggondolásokból a regionális főváros szerepét játszhatná. Olténiának világos regionális-történelmi és népességi identitása van, talán kevésbé a Bánát felőli részen, Orsovával és a Krassó-Szörény megyéhez kapcsolt történelmi bánáti részekkel; ez a felosztás a maga idején a vidék lakosságának a frusztrációjához vezetett, minthogy a történelmi Bánát övezetéhez tartozónak vallotta magát.

A Bánátnak szintén két, különböző hagyományokkal és történelmi valósággal rendelkező vidéke van, a hegyvidéki Bánát, amelynek Resicabánya a központja, és a síkvidéki, Temesvár központtal. Érdekes, ahogy a Maros két partja elválasztja egymástól Bánátot és Erdélyt. A kollektív emlékezet a mai napig is a régi történelmi elhatárolódásnak megfelelően a folyó partjait tartja a Bánát és Erdély közti határvonalnak. A sztálini idők közigazgatási reformja, amely önkényesen és a lakosság megkérdezése nélkül regionalizált, Bánát tartományhoz kapcsolta a Marost, és kimondta Arad város alárendelését Temesvárnak, ami feszültséget és frusztrációt okozott az aradiaknak, akik sokáig úgy tartották, hogy Temesvár fejlődése ebben az időben, bármilyen is volt, annak köszönhető, hogy tartományközpontként Arad kárára élvezte ennek a státusnak a pénzügyi és gazdasági előnyeit. Ez a vetélkedés többek között a rivalizálást és az erős szenvedélyeket felkorbácsoló híres POLI–UTA futballmérkőzések összecsapásain is világossá vált. A forradalom után a helyi összeütközések enyhültek a gazdasági együttműködés és a Maros–Tisza–Duna eurorégióban való kölcsönös részvétel következtében. Mi több, Temesvár gazdasági fejlődésének köszönhetően, egyre érezhetőbbé válik a város politikai és kulturális befolyása a Maros völgyében, különösen Lippán és a környező helységekben. Nagyon érdekes ez az általam is tapasztalt terjeszkedés. Például a Ioan Slavici regényéből ismert híres lippai híd, Mara hídja, az emberek által különbözőként érzékelt kéttörténelmű világ között ívelt: Máriaradna, közigazgatásilag Lippa egyik külvárosa, valamikor erdélyi község volt, míg Lippa, a Maroson túli város, a Bánát világához tartozott. Ezt a hely multikulturális jellegzetességei is bizonyítják: Lippának erős sváb közössége volt, míg Máriaradnát románok és magyarok lakják. Lippán valamikor német templomi búcsút és álarcosbált tartottak, Máriaradnán ilyesmit egyáltalán nem, bár a máriaradnai Ferenc-rendi kolostor, amelyet hagyományosan a sokácok, egy magyarszlovák népcsoport igazgat, mindig nagyszámú bánáti katolikus zarándokot vonz. Ezzel együtt, az itteniek erdélyieknek tartják magukat, s ezt az érzést az is megerősítette, hogy a máriaradnaiak, bár a bánáti Lippa város lakói, gazdaságilag az aradi hegyalja sok virágzó községéhez kötődtek, például Ópáloshoz, Gyorokhoz és Világoshoz, amelyek a 20. század elején az Arad–Budapest–Bécs vonalon a bor- és gyümölcskereskedést űzték.

A forradalom utáni magatartásbeli változások azt mutatják, hogy a Marost ma már nem mindig tartják történelmi határvonalnak – bizonyíték erre a máriaradnai búcsú megszervezése a bánáti könyörgés modellje szerint. Mégis azt hiszem, hogy egy önazonosság-regionalizmus témájú körkérdés esetén a máriaradnai lakosok erdélyiekként határoznák meg magukat. Másrészt az is igaz, hogy a lehetséges bánáti regionális entitások megállapítására az olasz alkotmány előírásai alapján szervezett népszavazás szembeállítaná Arad megye erdélyi történelmi-kulturális önazonosságát azokkal a gazdasági érdekekkel, amelyek leginkább a temesi Bánáttal való kapcsolatokhoz kötődnek. Ehhez még hozzáadódna a távolság, amely Aradot Kolozsvártól, Erdély történelmi regionális fővárosától elválasztja. Hasonló részidentitású problémát vet fel a nagyváradi központú Bihar, aztán Máramaros és a hagyományos szász vidék erős gazdaságú és kultúrájú városai, mint Szeben vagy Brassó. Az erdélyi-bánáti történelmi és közösségi hagyományok összetettségét azoknak a különböző vidékeknek a közössége is bizonyítja, amelyeket Ovidiu Pecican is felemlít: az Almás vidéke, Hátszeg, Barcaság, Fogaras vidéke, a Székelyföld, az Avas, hogy csak néhányat említsek.

Ez az összetett valóság azt bizonyítja, hogy egy alkotmánymódosítás, Erdélyben legalábbis, szükségszerűvé teszi bizonyos régiók alatti egységek elgondolását, olyanokét, amelyek az olasz alkotmányban nagyjából megfelelnek a régiók és a megyék közötti egységeknek. Ezek a helyi történelmi-kulturális sajátosságok alapján újragondolt mostani megyék lehetnének. Csakhogy az erről folyó vita mindaddig egyszerű intellektuális gyakorlat marad, amíg a hasonló közigazgatási-politikai regionális építkezést nem tartják valóban szükségesnek ahhoz, hogy a román belpolitika helyi szinten is engedményeket tegyen az európai reform megvalósítása tekintetében. Természetesen gyakran és nyugodtan hivatkozhatunk Nyugat-Európa tapasztalatára és egy ilyen politikai kísérlet pozitív eredményeire, ha egyszer honfitársaink állandónak tekintik a Nyugat jólétét, sorsadta szerencsének, amelyben az bizonyos szempontból metafizikusan részesült, anélkül hogy bármit is tett volna érte, mintha csak a történelem valamiféle Robingójáról, sorsjátékáról lett volna szó.

DANIEL VIGHI 1956-ban született Lippán, Arad megyében. A Temesvári Nyugati Egyetem tanára, író. Sorin Titel – monografie critică (Sorin Titel – kritikai monográfia), Brassó, 2000.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2002.03.08.

a cikk *.pdf formátumban