KÁNTOR Zoltán
A Memorandum, a nemzet és az állam
Napirenden 
A Memorandum által kiváltott reakciók a romániai társadalom egyik súlyos kérdésére irányították rá a figyelmet. Arra, hogy a politikusok, vezető újságok publicistái, sőt még az értelmiség egy jelentős része is a központosított, a többségi nemzet által ellenőrzött, a perifériáról jövő kezdeményezéseket csírájában elfojtó államban gondolkodik. Ezt az elemzést a nemzeti kérdés mentén is folytatni lehetne, ezáltal arra a vonalra terelve a vitát, amint azt Octavian Paler is tette, hogy e Memorandum mögött is a magyarok irredentagyanús törekvése áll. Ezzel viszont csak megkerülnénk a tulajdonképpeni kérdést. Jelen esetben a központi kérdés pedig az állam. A Memorandum épp az állam átszervezését javasolja, kisebb, saját identitással rendelkező politikai és közigazgatási egységek megteremtése által.

Nem kell politológiailag túl képzettnek lenni ahhoz, hogy valaki belássa: a romániai átalakulás, a kommunizmus bukását követő újabb keletű modernizáció sikertelen volt. Az államnak egyrészt nem sikerült átalakítania a legtágabb értelemben vett társadalmat, ugyanakkor nem sikerült kivonulnia a társadalomból. (Külön elemzést érdemelne, hogy erre vonatkozóan milyen szándékai voltak/vannak a politikai eliteknek.) Az állam szerepvállalásának megfelelő mértékéről eltérőek a nézetek, viszont ahhoz, hogy kormányozni lehessen egy államot és társadalmat, végre kell hajtani a közigazgatási decentralizációt. Erre történtek tétova kísérletek, de ezt még nem lehet igazi átalakulásnak nevezni. Nem sikerült megteremteni egy működő szerkezetet. Erre a helyzetre jelentett egyfajta választ korábban az RMDSZ autonómiakoncepciója, újabban pedig a Provincia-csoport által megfogalmazott Memorandum, de ide sorolhatjuk a kormányzó párt Erdélyi programjának tétova kísérletét is.

Érdemes megfigyelni, hogy egyetlen ilyen jellegű kezdeményezés sem Bukarestből származott. Ugyanakkor a legkeményebb ellenkezés épp a fővárosból jött. Ez jelzi, hogy mind a központ, mind pedig a perifériák teljes mértékben tisztában vannak azzal, hogy az elitek percepciója szerint a jelenlegi államszerkezet megváltoztatása előnyös a perifériának és hátrányos a központnak. Azt nincs mit vitatni, hogy a periféria számára ez előnyös, de egyáltalán nem biztos, hogy a központ feltétlenül rosszul járna vele. A jelenlegi központosítás, az állami beavatkozás, állami ellenőrzés egyszerűen meggátolja a társadalmi modernizációt. Ahhoz, hogy a modernizációs folyamatok beinduljanak, gyökeresen és minél gyorsabban át kell alakítani a jelenlegi merev rendszert. Erre jelenthet megoldást a közigazgatási, gazdasági és politikai kompetenciákkal rendelkező régiók létrehozása. Az állam biztosan megtalálja annak a módját, hogy a régiók fölötti ellenőrzés valamilyen finomabb formáját megtartsa.

A Memorandum nem a nemzet, hanem az állam újraszervezésére irányul, ami a kisebbségek számára is kedvező lehet. De fontos hangsúlyoznunk, hogy itt területi-közigazgatási átszervezésről van szó, amely nem nemzeti alapon történik. Egyik korábbi, a Provinciában megjelent írásomban már kifejtettem, hogy a nemzeti kisebbségek számára az egyik elérendő cél a kisebb politikai egységek megteremtése, amelyeken belül a magyarok – de nemcsak ők – nagyobb mértékben beleszólhatnak az őket érintő kérdésekbe. A Memorandum szerzői, elsősorban erdélyi román és magyar közéleti szereplők és értelmiségiek, a megoldást a regionalizálásban, a politikai és közigazgatási kompetenciákkal rendelkező régiók létrehozásában látják, összhangban az európai államszerkezet átalakulásával. Az állam szerkezeti felépítése többféle elvet követhet, amelyek nem zárják ki feltétlenül egymást. Nem ellentmondás például a föderatív nemzetállam.

A Memorandum a kor szellemében veti fel az állam átalakulásának kérdését. Az európai folyamatok azt jelzik, hogy a nemzetállamok átalakulnak, s ennek az átalakulásnak három fő jellemzője van. Az első az, hogy az államok szuverenitásuk egy részét átadják az Európai Uniónak: ebben az értelemben használja Michael Keating a postszuverenitás fogalmát. A második az, hogy a kompetenciák egy része átkerül a már létező helyi – tartományi, regionális, megyei, városi – szintre. A harmadik és a mi szempontunkból a legfontosabb, hogy újabb kisebb egységek alakulnak. Ezek kétfélék lehetnek. Egyrészt alakulhatnak a történelmi hagyományokat, a gazdasági ésszerűséget figyelembe vevő régiók, amelyek szervező elve nem nemzeti. Másrészt pedig megerősödhetnek, helyenként megalakulhatnak a nemzeti elvet is figyelembe vevő politikai egységek. Ezeket a trendeket vették figyelembe a Memorandum szerzői is. A térségünkben megszokott nemzeti elven való szerveződés helyett ők mindenesetre a regionális alapú szerveződés mellett tették le a voksukat.

Az alkotmánymódosítási és a Memorandum körüli vitákat követve nyilvánvaló, hogy a román politikai elit nem hajlandó lemondani az ország nemzetállami meghatározásáról. A nemzetállam nem egy deskriptív, szociológiai valóságot kifejező fogalom (hisz akkor Európában két ilyen állam lenne: Izland és Portugália). A nemzetállam meghatározás egységesítő, homogenizáló politikai törekvést fejez ki, amely a nemzeti elv alapján való intézményesülésben és a nemzeti érdeknek alárendelődő infrastrukturális hatalom kiépítésében nyilvánul meg. Románia nem egyedülálló e tekintetben. Viszont a nemzetállami logikát követő államszerkezet jelen pillanatban a legnagyobb akadálya a sikeres átmenetnek. Nézetem szerint elemzési hiba az állam erejét alábecsülni különféle globalizációs elméletek szellemében. Az viszont nagyon is kétséges, hogy a nemzetállami logika vezethet-e működőképes, hatékony állam létrehozáshoz. Sokkal valószínűbb, hogy a nemzeti elvű intézményesüléshez való ragaszkodás épp ezt a működőképességet hiúsítja meg. Meglepődve tapasztaltam, hogy a legtöbb elemző, beleértve a 22 című bukaresti hetilap munkatársait is, nem észleli ezt a feszültséget. Mint írtam, a Memorandum programja a kisebbségek számára is előrelépést jelentene, de e program lényege Románia modernizációjának az előmozdítása! Bizonyára nem a Memorandum javaslatai jelentik az egyedüli megoldást, viszont igen súlyos gondok vannak ott, ahol egy ilyen kezdeményezést az állam integritása elleni támadásként kezelnek, és nem továbbgondolásra serkentő intellektuális kihívásként. Még különösebb, hogy a veszélyt szimatolók nem veszik észre: a Memorandum egyértelműen megkérdőjelezi a nemzeti elven való szerveződést. Nem csupán a többség nemzeti alapú intézményesülésének legitimitását vonják kétségbe, hanem a kisebbségét is. Ezért tekinti kívánatosnak a transzetnikus identitások létrejöttét.

Az etnikai konfliktusokkal foglalkozó szakirodalom egyik kedvenc fogalma a transzetnikus identitás mint a nemzeti identitások feletti, azt meghaladó önazonosság. A Memorandum szerzői is ebben látják a kiutat a nemzeti feszültségektől terhes Romániában. Ezzel a felfogással szemben fenntartásaim vannak. Az újabb szakirodalom és az értelmiségiek egy része előszeretettel hivatkozik arra, hogy többes identitással rendelkezünk, illetve hogy a többes, transzetnikus identitás kialakítása következtében csökkenek az interetnikus feszültségek. Nekem az az érzésem, hogy ennek a divatos fogalomnak a kritikátlan átvétele inkább gátolja, mint segíti a szükséges kibontakozást.

A Memorandum az ország tartományainak identitásáról beszél. Az identitást nem kultúrához, történelemhez, nyelvhez kötik, hanem a kisebb politikai-közigazgatási egységhez: a régióhoz. Azt helyezik előtérbe, hogy a nemzeti identitás mellett más jellegű identitások is léteznek. Az identitás kapcsán viszont mindig fel kell tennünk a kérdést: vajon egy „létező” identitás alakítja-e a politikai struktúrákat, intézményeket, vagy fordítva, az intézmények, ebben az esetben a politikai-közigazgatási régiók, alakítják az identitást?

A romániai átmenet sikertelen volt. Ez annyira egyértelmű, hogy nem igényel külön bizonyítást. Az alapvető kérdésekre a politikai osztály nem találta meg a megfelelő választ. A számos megoldatlan kérdés mellett a többség és a kisebbség közötti viszony is rendezetlen. A nemzeti logikát követve a feszültségek, az ellentétek aligha csökkenthetők. Ezzel a kérdéssel a Memorandum szerzői is tisztában vannak, ezért egy más logika mentén javasolják az állam átszervezését, aminek következménye lehet az említett feszültség csökkenése is. Ez minden valószínűség szerint nem találkozik a többségi és kisebbségi nemzetépítési logikával, legalábbis egyelőre nem.

Így megint előkerül az a régi kérdés, hogy vajon a kisebbségi kérdés megoldása vagy az államszerkezet átalakítása-e az elsődleges. Nem tekinthetünk el attól, hogy Romániában – legalábbis részben – éppen a politikailag aktív nemzeti kisebbség jelenléte az akadály az államszerkezet átalakításában. De mivel nemcsak az átalakulás volt sikertelen, hanem a homogén nemzetállam megteremtése is kudarcot vallott (a NATO-csatlakozás és EU-integráció folyamatában ez immár lehetetlenné vált), a romániai politikumnak úgy kell megtalálnia a megoldást, hogy egyszerre oldja meg mindkét kérdést. Ehhez viszont komolyan meg kellene fontolnia az állam átszervezését. Megítélésem szerint pontosan ezt a kérdést veti fel a Memorandum. Az első reagálások a januári Provinciában olvashatók. Egyelőre semmi jele, hogy a politikum komolyan feltette volna magának ezt a döntő fontosságú kérdést. Ez nemcsak a Memorandum szerzői és aláírói számára elszomorító. De talán vigasztalódhatnak azzal, hogy a későbbi elemzések majd megemlítik őket mint ennek a folyamatnak az elindítóit. Hogy milyen előjellel szerepelnek majd azokban az elemzésekben… néhány év múlva meglátjuk.

KÁNTOR ZOLTÁN 1968-ban született Temesváron. Szociológus, politológus, a budapesti Teleki László Intézet munkatársa, vendégtanár Kolozsváron és Temesváron. Kisebbségi nemzetépítés; A romániai magyarság mint nemzetépítő kisebbség. In: Regio, 2000/3.; Az RMDSZ a romániai kormányban 1996–2000 (Bárdi Nándorral), In: Regio, 2000/4.


2002.03.08.

a cikk *.pdf formátumban