Traian ŞTEF
Decentralizáció reductio ad absurdum módra
Napirenden 
Romániában nagyon sokat beszélnek a decentralizációról. Minden kormány hirdeti, de mind ez idáig csak misztifikációnak tűnik az egész. A decentralizációval ugyanaz történik, mint a privatizációval történt. Arról, hogy nem adjuk el az országot, sietve áttértek a mindent-eladásra, hozzáértő menedzserek tudatosan juttattak csődbe gyárakat, a kudarcokat mintha azért rendezték volna meg, hogy lássuk: azelőtt jobb volt, korrupció, tüntetések, sztrájkok, útlezárások. Természetes volt, hogy a munkásoknak nincs naprakész gazdasági műveltségük, de a politikusok elhitették, hogy nagyon értékes dolgokat adunk el potom áron, és az épületeket méregették szemmel, miközben az esetleges vásárlók az üzlet életképességét árazták. Nem adtuk el időben, és amikor eladtuk, a kárvallott nosztalgiájával tettük, merthogy eltékozoltuk a nemzeti vagyont. Ugyanígy a decentralizációval is. A nem adjuk el az országot megfelelője a föderalizáció kísértete, és úgy tűnik, hogy bármit is meghagyni a költségvetésből a helyi intézményeknek nemzeti katasztrófát idéz elő. Az egészségügyi biztosítások meggyőző példák e tekintetben. Bár a biztosítótársaságoknak bankokként kellene működniük, a pénz csak a pénzeket elosztó kormány kalapjába jut, a helyi egészségügyi rendszert pedig a miniszterek által ajánlott mindenféle „reformötletek” szerint szervezik. A tanügyben, amellett hogy a tanulók mindent felforgató, minden összefüggést nélkülöző kísérletezéseket szenvednek el (kevésbé áll ez az Andrei Marga reformkísérletére), a pénzt a polgármesteri hivatalok adják, de egy osztály vagy tanszék létesítését vagy megszüntetését a minisztérium dönti el. A pénzügyi decentralizáció és az intézmények újjászervezése nélkül a decentralizáció formális, a reductio ad absurdum elve szerinti, mivel elsősorban a negatív reflexeket követi, és nem a sikereket. Az utolsó példák a színjátszás területéről valók.

Erdély és Bánát municípiumaiban vannak színházak (Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Nagybánya, Kolozsvár, Torda, Marosvásárhely, Gyergyó, Brassó). A legtöbbet a helyi közösségek (megyei tanácsok) támogatják anyagilag, kivéve a temesvári, a kolozsvári és a marosvásárhelyi nemzeti színházat. A romániai kulturális intézményeket általában osztályozzák, rangsorolják, azaz helyi, megyei vagy nemzeti érdekeltségűnek minősítik. Ezt a státust vették figyelembe a pénzellátásnál és bérezésnél, a „nemzeti érdekeltségű” intézményeknek pedig fő hiteligénylési joguk volt és van még mindig a művelődésügyi minisztériummal szemben. Voltaképpen teljesen ennek voltak alárendelve. Az utóbbi időben a Művelődési és Vallásügyi Minisztérium szabadulni próbál a „nemzeti” intézményektől, és szeretné őket kiosztani a helyi tanácsoknak. Ezt a határozatot azonban a megyei tanácsok és polgármesteri hivatalok költségvetésének a megszavazása után hozták, és annak megjelölése nélkül, hogy ki lesz a jövendőbeli patrónus. Ez radikális tiltakozásokat váltott ki a színészek körében, egészen a „decentralizáció” elleni éhségsztrájkig. A minisztérium, amelynek költségvetésében, a költségvetési törvénynek megfelelően, szerepelt a nemzeti színházak pénze, megtagadta és a keresztútra dobta őket. Hiszen semmiség az ilyesfajta decentralizációs intézkedések elleni tiltakozásokat azonosítani magának a decentralizációnak a tagadásával. A kérdés nem annyira a színészeknek a decentralizációra vonatkozó véleményével kapcsolatos, mint inkább azzal az áramlattal, amelyet tiltakozásaik és azok manipulációjának mediatizálása kivált. Másfelől úgy tűnik, hogy Romániában a kapitalizmust először a kultúrában ütötték ki a nyeregből. A kormányon levők állandóan megróják a kultúrában dolgozókat (és a tanárokat, orvosokat is), hogy nem „közvetlenül termelők”, és folyton arra emlékeztetik őket, hogy mennyit „kapnak”, de egy pillanatra sem gondolnak arra, hogy mennyit adnak nekünk ezek az emberek és mennyire hasztalan.

A „decentralizációnak” ugyanaz a forgatókönyve játszódik le most a hőközpontokkal is. Ráadásul itt inkább a szolgáltatók bizonyos előjogainak az eltörlése ellen tiltakoznak, ezeknek a jogoknak a helyi közösségek hatáskörébe való átutalása ellen, ahol is könnyebben kérdőre vonhatók, és ahol rövidebb az út az októl az okozatig. Mindenesetre ez a Cozmâncă úr hangja által gyakorolt „ölbeadás” egy újabb tréfa, amit belőlünk űznek.

Erdély marginalizálása
Cornel Popa liberális képviselő javaslatai az Erdélyt átszelő autópályáról nem váltottak ki kellő sajtóvisszhangot. 2001 júniusában Nagyváradon találkozott Bihar, Kolozs, Máramaros, Szatmár, Szilágy és Maros megye minden politikai szervezetének parlamenti képviselője, és aláírta a Nagyváradi Nyilatkozatot, egy Bors és Bukarest közötti, Erdélyt átszelő autópálya megépítésére vonatkozó elég határozott hangvételű politikai nyilatkozatot. Az eredmény: a 2002/1-es sz. törvény a közúti prioritások közé sorolta be a Bors–Nagyvárad–Kolozsvár útszakasz megépítését is. Úgy tűnik azonban, hogy a kormány máris megfeledkezett erről a törvényről, ami arra késztette a bihari képviselőt, hogy egy felszólalásban, amiből idézek néhány részletet, emlékeztesse rá: : „Az illetékes minisztérium (a Közmunkaügyi, Szállításügyi és Lakásügyi Minisztérium) révén a kormány részlegesen alkalmazza a jelenleg hatályos törvényrendeleteket azáltal, hogy az építkezési munkálatokat csak a Nagylak–Déva–Szeben és Bukarest–Brassó útszakaszon indítja be. Egyébként a minisztérium honlapján a Bors–Nagyvárad–Kolozsvár útszakasz nem is szerepel a bemutatott tervben, habár a 2002/1-es sz. törvény ugyanolyan elsőbbségi fokozattal említi, mint a két fentebbi útszakaszt. Tekintettel arra, hogy a Bukarest–Konstanca autópálya munkálatainak a megkezdését is tervezik, az erdélyi állampolgároknak az az érzésük, hogy az autópályák rendeltetése a tengerparti és Sinaia–Brassó környéki villaparkok volnának. Ezek a területek már rendelkeznek a mostani forgalomhoz szükséges és elégséges infrastruktúrával, míg Erdélyben – mint ez közismert – nem megfelelő az utak minősége. Nem vonjuk kétségbe Brassó vagy Konstanca értékét mint magas idegenforgalmi potenciállal bíró területekét, de a kormánynak számításba kell vennie mind az ország nyugati részében található megyék gazdasági tevékenységét (amely élénkebb ebben a térségben – amit a GDP-hez való hozzájárulás is bizonyít), mind az itteni idegenforgalmi potenciált és gazdasági növekedést, ami a közúti forgalom javítása esetén bekövetkezne.” Továbbá: „Úgy véljük, hogy a modern erdélyi utak építésének elhalasztása súlyos gazdasági és politikai stratégiai tévedés, amelynek számos negatív következményét végső soron, persze ugyancsak a teljes lakosság fogja viselni.” A következtetés: „Az úthálózat európai integráció gondolatán alapuló nemzeti stratégiája csak akkor lehet életképes, ha Erdélyt is elsőbbségi pozícióba helyezik, hiszen ez a térség Románia és az Európai Unió tagországai, illetve a jelölt országok közötti multifunkcionális kapcsolatok csatornája.”

A sors iróniája, hogy éppen a nemzeti egység jelszavait leghangosabban harsogó kormányok ássák alá ezt az egységet. És a sors másik iróniája az RMDSZ-re vonatkozik. Victor Surdu PDAR-ja (ugyanazoknak) a kormányon levő kollégáknak okozott fejtörést. Nemcsak útjaink nincsenek, de közvetlen vonatjárataink sem észak és dél, nyugat és kelet között, a Nagyvárad–Bukarest Tarom-járat pedig a megszűnés küszöbén áll.

Ezért jó a regionalizáció. Már nem kell Mitrea úrnak eldöntenie, hogy kell-e nekünk autópálya Erdélyben, hogy mikor, merre, kivel (az úr az olaszokkal szereti). Ha már úgyis megépítik a többit is a mi pénzünkön, legalább ne legyünk az utolsók…

TRAIAN ŞTEF 1954-ben született Biharfenyvesen, Bihar megyében. A Familia folyóirat szerkesztője. Leonid Dimov (regény), Brassó, 2000.


Forditotta: VENCZEL Enikő
2002.03.08.

a cikk *.pdf formátumban