Gheorghe SĂSĂRMAN
Föderalizmus és regionalizálás
 
A közelmúltban közzétett Memorandum a parlamenthez a romániai régiók létrehozásáról olyan reakciókat váltott ki, amelyek hangvételükkel és érvelési módjukkal kikényszerítik a kérdést: meg lehet-e kényes témákat nyugodtan és tárgyszerűen vitatni, és ha igen, mennyiben? Kétségen kívül áll, hogy egy állam közigazgatási-területi szerkezetéről folyó, az alkotmányt alapvetően érintő vita ebbe a kategóriába tartozik. Elvileg az alkotmányjog körébe eső kezdeményezések a törvényhozói szervekre és a parlamenti politikai pártokra tartoznak. Ez azonban nem jelentheti, hogy a civil társadalomnak és végső soron az állampolgárnak ne lenne véleménynyilvánítási joga, ne állna szabadságában bármilyen közérdekű kérdésben javaslatot tenni.

A Memorandumot követő reakciók egyrészt azt bizonyítják, hogy érzékeny pontot érintett, másrészt azt, hogy a román civil társadalom nincs felkészülve hasonló témák szigorú és tisztességes megközelítésére. Voltaképpen néhány lényeges szempontról került előtérbe, s ezek tisztázása érdekében más országok példájára is lehet hivatkozni. Elsősorban a közigazgatási decentralizáció és az állami egység közti kapcsolatról van szó. Másodsorban arról, hogy mennyiben segítené elő bizonyos aktuális problémák megoldását a decentralizálás értelmében való fejlesztés. Harmadsorban, egy ilyen fejlesztés valós vagy képzelt veszélyeiről. Egy civilizált vitának szenvedélymentesen kellene szembesítenie a pró és kontra érveket, mérlegelnie kellene a nyereséget és a veszteséget, kerülnie kellene a sértő minősítéseket, címkéket.

Az a tény, hogy olyan országoknak, mint az Egyesült Államok, Kanada, Németország, Svájc, Ausztria, Olaszország, Spanyolország stb. föderálisan, illetve regionálisan megszervezett struktúrájuk van, határozottan értelmetlenné teszi az attól való félelmet, hogy hasonló közigazgatási szerkezet kialakítása az állami egység szétrombolásához vezet. Jugoszlávia vagy a Szovjetunió szétesése semmi esetre sem föderalizmusuknak, hanem – többek között – éppen a föderalizmus alapelvei be nem tartásának a következménye. Egyébként meg kell mondani, hogy a regionalizálás nem valami szerencsétlenség, nem az égből sötétben lezúduló csapás, és nem is valamilyen titokzatos erő által meghozott döntés, hanem egy kimondottan demokratikus folyamat, amit olyan jogi eljárásokkal alakítanak ki, amelyeknek a legátfogóbb országos érdekekkel való egyeztetéséhez minden politikai formáció együttműködésére szükség van, beleértve az állampolgári kezdeményezéseket is. Egy ilyen kezdeményezést már a kezdet kezdetén úgy könyvelni el, mint az állam szétdarabolására irányuló kísérletet, vagy a hozzá nem értést bizonyítja, vagy azt, hogy meg akarják kerülni a kérdés lényegét.

A föderalizmus és a regionalizálás sehol sem valamelyik izgága politikus hiúságának agyszüleménye, hanem egy történelmileg kialakult valóság következménye, célja pedig a közigazgatás túlzott központosításából fakadó vagy annak következtében hangsúlyossá váló konfliktusok megoldása, a bürokrácia és a korrupció visszaszorítása és a döntéshozó tényezők, valamint az azok közötti távolság csökkentése, akiknek elismert érdekeit helyesen kell értelmezni és megfelelő módon kezelni. Márpedig, miként a román nemzet egysége és annak alapja minden kétségen felül áll, akként nem kevésbé igaz, hogy léteznek regionális sajátosságok, amelyek a lehető legtermészetesebb módon fakadnak az eltérő történelmi fejlődés összefüggéseiből. Mi mások lennének az olténiaiak, a bánátiak, moldvaiak, erdélyiek, munténiaiak, máramarosiak, dobrudzsaiak, bukovinaiak, mint ugyanannak a népnek megannyi, sajátos földrajzi, történelmi, társadalmi-kulturális és politikai feltételek között kialakult, különböző, a beszédben, szokásokban, hagyományokban, folklórban, mentalitásban, vallásos hitben könnyen nyomon követhető eltérő tulajdonságokkal rendelkező regionális családja. A történelmi provinciák románjai egyesülés utáni jogos vágyának, amely annyi áldozat és viszontagság árán valósult meg, semmiben sem mond ellent a nem kevésbé megalapozott remény a térségbeli identitás megőrzésére. Sem a moldvaiak, sem az erdélyiek nem válnának kevésbé románná, ha regionális struktúrákba szerveződnének, mint ahogy sem a bajorok, sem a poroszok nem lettek kevésbé németek egyszerűen azért, mert ugyanannak a föderális államnak különböző Landjaiban élnek.

És nemcsak a románokról van szó. A regionális különbözőségek egyik oka, hogy az ország különböző tartományaiban a román lakosság hosszú ideig együtt élt más etnikumokkal – mégpedig másokkal Erdélyben, mint Dobrudzsában, másokkal Bánátban, mint Moldvában. A regionális etnikai szerkezet nagyon különböző, még ugyanazon nemzetiségi csoporton belül is vannak számottevő eltérések az egyes vidékektől függően. És ne felejtsük el, hogy az idők folyamán ezek a csoportok nem maradtak elszigetelve egymástól, elég sok család változtatta meg nemzetiségét, és sok családtag kötött vegyes házasságot. A sokat vitatott transzetnikus identitás nem egyszerű óhaj, konkrétan létezik, akkor is, ha egyelőre csupán egyedi esetek formájában. De az is érthető, hogy a szomszédok között időnként előforduló lehetséges ellenségeskedések dacára, adott esetben az erdélyiek mutatnak majd több megértést a székelyek panaszai iránt, mint – mondjuk – a dobrudzsaiak, akik viszont fogékonyabbaknak mutatkoznak majd a török vagy a tatár kisebbség gondjai iránt. A nemzeti kisebbségek státusának az európai normáknak megfelelő országos szintű jogi szabályozása mellett, annak következetes gyakorlatba ültetéséhez szükséges a hatóságok, a lakosság és a sajtó megfelelő magatartása, szükségesek az információs struktúrák, a polgári tudat, a türelmes légkör és még néhány további, megfoghatatlan tényező, amelyet csak ösztönözhet a hatáskörök regionális szintre való megfontolt kihelyezése. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a regionalizmus önmagában nem biztosíték a bürokrácia csökkenésére, a korrupció megfékezésére, a polgári szellem megerősödésére vagy az interetnikai feszültségek enyhítésére. Ellenkezőleg, a regionalizmus nem lehet más, mint természetes folyománya az ezeken a területeken bekövetkezett pozitív változásoknak.

Azok, akik bármilyen építő jellegű vitát visszautasítanak a regionalizmusról, nyilván abból a feltevésből indulnak ki, hogy az ilyen kezdeményezések hátterében szeparatista törekvések húzódnak meg, hogy az igényelt helyi autonómia csak leplezi az ország területi épsége, nemzeti szuverenitása elleni merényletet. Az a tény, hogy a kezdeményezés Erdélyből indult ki, és hogy a Memorandum aláíróinak nagy része, a nevekből ítélve, magyar, csak táplálja ezt a gyanút, és megerősít egyeseket abban a meggyőződésben, hogy itt az irredentizmus démona lépett fel, és hogy az aláíró román értelmiségiek szerencsétlen naivok, ha éppen nem árulók. De ki értse meg jobban a magyar kisebbség gondjait, mint az erdélyi románok, az ő történelmi tapasztalatukkal? Ami engem illet, távol állok attól, hogy figyelmen kívül hagyjam bizonyos olyan körök létezését, amelyek továbbra is hevesen támadják a trianoni békeszerződést, és amelyek kihasználnák az alkalmat, hogy ismét felkorbácsolják a kedélyeket. Azt hiszem azonban, hogy az Erdély régebbi és újabb történelmével kapcsolatos hivatalos román álláspont bizonyos szempontból nem teszi lehetővé a múlt sebeinek orvoslását, az erdélyi románok és magyarok közti jobb egyetértést, ez utóbbiak őszinte és teljes azonosulását a román állampolgársággal, valamint az ország jelenével és jövőjével – ha mindez bekövetkezne, a kialakult helyzet, véleményem szerint, szintén valós lehetőséget jelentene mindenféle irredenta cselszövés egyszer s mindenkori meghiúsulására.

Arra a jól ismert, de gyakran elhallgatott, semmibe vett vagy egyoldalúan tárgyalt tényre gondolok, hogy Erdély évszázadokig a magyar történelmi, kulturális és politikai tér szerves része volt, és arra, hogy ennek a térségnek néhány jelentős vidéke egyes német nemzetiségű csoportok anyagi és szellemi civilizációjának bölcsője volt. Most eltekintek a román lakosság amúgy természetesen fontos kontinuitásától és a megkülönböztetéstől is, aminek ki volt téve a magyar uralom alatt, s aminek következtében alkotó zsenijének megnyilvánulási tere hosszú ideig leginkább a falusi univerzumra korlátozódott. Mint Erdély kétségbevonhatatlan (bár, igaz, ami igaz, menekülésben született és most is menekültként élő) fia – kockáztatva, hogy felingerlem azokat, akik a hazafias érzések egyedüli letétményesének hiszik magukat – megkérdezem, hogyan várható el az erdélyi magyaroktól, hogy otthon érezzék magukat a román hazában, amikor őseiket megkülönböztetés nélkül előszeretettel jövevényeknek és elnyomóknak tekintik, amíg annyi nemzedék tagadhatatlan hozzájárulása Erdély civilizációjának és kultúrájának felvirágoztatásához nem kapja meg román részről is a megérdemelt elismerést, és az nem tükröződik megfelelő módon a társadalmi élet minden megnyilvánulásában. Miért csodálkozunk akkor az Erdély zaklatott történelmére vonatkozó magyar értelmezések ellenkező előjelű túlzásain vagy azon, hogy egyesek Budapesten keresik a megértést, amit normális körülmények között Bukarestben kellene megkapniuk? Nem éppen a jogos kérésekkel szembeni rugalmatlanság, a belátás hiánya az, ami veszélyeztetheti az ország stabilitását, mozgásba hozva mindkét fél részéről a nacionalista túlzások spirálját? Valóban nem vagyunk képesek tanulni a szomorú jugoszláv tapasztalatból?

Anélkül hogy a magyar etnikumhoz fűződő viszony ismert élességével és drámaiságával foglalkoznék, rá kell mutatnom arra, hogy nagyjából hasonló a helyzet azzal a tevékenységgel kapcsolatban is, amellyel a szászok és svábok hozzájárultak Erdély és Bánát fejlesztéséhez, ami annál kevésbé érthető, mert itt szó sincs semmiféle vitáról. Az a sajnálatra méltó tény, hogy a német telepesek mai leszármazottainak elvándorlása következtében egy több mint nyolc évszázados virágzó életformát fenyeget most az eltűnés veszélye, egyáltalán nem menti e jelentős életforma eredményei – mondhatni, maradványai – tükrözésének sematikus, hézagos, nemegyszer eltorzított módját. Közben pedig, kellő gyakorisággal a megfelelő figyelmet fordítva rájuk, kiegyensúlyozottabban, a valóságnak inkább megfelelően lehetne tükrözni minden egyes etnikai csoport szerepét a Kárpátokon túli tartományok fejlődésében. Másrészt pedig kitűnő lehetőség lenne a Németországgal való, nyilvánvalóan nagy jelentőségű kapcsolatok megerősítésére, olyan lehetőség, amelynek mellőzése, a mai európai összefüggések között, megbocsáthatatlan lenne.

Könnyű megérteni, miért időztem hosszasabban a vizsgált kérdés néhány sajátos erdélyi vonatkozásánál, de biztos vagyok benne, hogy az kapcsolatban van a mai politikai helyzet néhány forró kérdésével. Például feltételezhető, hogy a regionalizálás megkönnyítené Románia és a Moldovai Köztársaság nem kevésbé kényes kapcsolatainak jövőbeni újrafogalmazását. De ki mondhatja meg biztosan, hogy a regionalizálásról szóló vita valóban túl korai-e, vagy hogy – ellenkezőleg – elérkezett a pillanat, amikor a román társadalomnak nyíltan szembe kell néznie ezzel a nehéz kérdéssel? Akárhogy is, a szellem kiszabadult a palackból, és naivság lenne úgy tenni, mintha nem is létezne. Annak, aki szilárdan hisz saját ügyének igazában, nincs miért kerülnie a párbeszédet: azt hiszem, hogy a dogmák és tabuk börtönében eltöltött évtizedek után itt az ideje, hogy hozzászokjunk egy olyan világhoz, amelyben több igazság él egymás mellett.

München, 2002. március

GHEORGHE SĂSĂRMAN 1941-ben született, Németországban él. Építész és író. A kör négyszögesítése (Cuadratura cercului), Kolozsvár, 2001; Dél Észak ellen (Sud contra Nord), Kolozsvár, 2001.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2002.03.08.

a cikk *.pdf formátumban