VISKY András
Kié Erdély?
 
1.
az Úré a föld és annak teljessége1, idézte Apánk az Írást, ha történetesen arról folyt a vita, kié Erdély, a hatvanas évek második felében prédikálhatott erről, Én legalábbis, ez az én, akinek a szóról, Erdély, elsőre az Írás és Apánk jut eszébe, legkorábban akkor, a börtönévek után hallhattam őt Erdélyről beszélni, ’64 késő őszén mondjuk, közvetlenül a csillagászati tél beállta előtt, amikor, hosszas hatalmi vacillálás után, ismét parókiát kaptak a börtönből frissen szabadult fegyenc-papok, de lehet, hogy még később, a hetvenes évek legelején talán, a Nagy Évtized kezdetekor, Uramisten, a Nagy Évtized, amikor országom népe vágyakozó tekintetét Nyugat

2.
felé fordította, tehetős és tehetséges magyarjaim kis-magyarországi rokonaik megudvarlásába kezdtek serényen, a befogadó nyilatkozatok kopogó hivatali nyelvénél nem volt édesb zene a tájon, Gyalu kántor potom áron templomi orgonát vásárolt a szászok földjén, szétszerelte a mechanikus vezérlésű apró csodát, és hazahozta Nagyváradra, de még mielőtt újra összeszerelte volna, ismét fölkerekedett, mert a két manuálos megoldás iránt érzett olthatatlan vágyat, Apánknak faragott kőszószéket ígért, a presbitereknek festett támlájú széksort, Brethelm, Reichesdorf, Neudesch, Gross-Schenk, énekelte Gyalu kántor révülten, most éppen Brassó vidéke a cél, vulgo Barca, mondta Gyalu, ősi erdélyi kántor-család sarja, kié Erdély, ugyan kié lehet, hangzott a szónoki kérdés még a templomi

3.
szószékről is, márpedig a szószékről Erdélyt szabadon szóba hozni önmagában is eszement vállalkozásnak tűnt a soros elnyomók és a mindenkori fontolva haladók szemében, ki állítja, hogy szabadon hoznám szóba, kérdezte Apánk színlelt csodálkozással a rémült kétségeskedőktől, hát ki szabad itt, ha pedig nem vagyunk szabadok, veszítenivalónk sincs, ugyan miért is hallgatnánk felőle, folytatta Apánk növekvő lendülettel, ha ez a kérdés, akkor erről kell beszélni, persze, persze, vetette közbe Anyánk meggyőződés

4.
nélkül, mint aki előre tudja, mit érhet el Apánknál a családra szabott reálpolitika érveivel, persze, de a szószékről is?, úgy van, válaszolta Apánk, a szószék a legmegfelelőbb hely fölvetni a kérdést, Apánk ugyanis abból a feltevésből indult ki, hogy az igazi kérdéseket az eleve létező válaszok szülik, és nem fordítva, kié Erdély, jó kérdés, mondta ragyogó arccal, járjunk utána, szép kis válasz lapulhat mögötte, csak tessék próbálkozni, ha Erdély kérdés, márpedig a kérdések kérdése, tisztelt uraim, akkor erről kell beszélni, és legkivált a szószéken, nem, nem, a

5.
hetvenes évek mégis, amikor országom üzleti géniusza, a legfőbb hadúr úgy döntött, kilóra, nem is kilóra, fejpénzért eladja szászaimat és svábjaimat a gazdag Óhazának, Uramisten, gazdag Óhaza, hát ez kell nekünk, csillagösvény és tejút, elcsángált gyermekeit számon tartó zsíros anyaföld, Óhaza, Óhaza, vasárnaponként nagy csoportokban érkeztek a zarándokok a dombok között megbúvó, az ismeretlennél is ismeretlenebb partiumi faluba Apánk írásmagyarázatait hallgatni, már az első harangszó után bevonultak a templomba a jövevények, ott várták meg a harmadikat, amikor Zele harangozó

6.
végre érzéssel, a gyülekezet egyöntetű véleménye szerint megengedhetetlenül hosszan, a bűntudata alatt önérzetesen görnyedező Zele harangozó szerint pedig megengedhetetlenül elnagyoltan, sőt összecsapva „összehúzza” a két harangot, és Gyalu kántor rezgő tenorjával elkezdődhet a fennálló ének, Apánk hangtalanul, összefogott palásttal ült a Mózes-székben, mereven nézett maga elé, tekintetét a megsüllyedt kőpadló egyetlen pontjára szegezte, ajkai bizonytalanul mozogtak, mintha énekelt volna ő is, pedig nem énekelt, a nagyének utolsó versszakának közepén

7.
fölállt, magához szorította a Könyvet, és megindult fölfelé a deszkalépcsőkön, nem is ő ment, mintha mozgólépcsőn suhant volna a magasba, ott aztán kinyitotta a Könyvet, és felolvasta a zsoltáros költő szavait, az Úré a föld és annak teljessége, majd a szokásos bevezető nélkül föltette a kérdést, a kérdések kérdését, kié Erdély, ott ültünk szétszórva a zarándokok között mi is, mind a hét gyerek, szinkronban fordítottuk a beszédeket vasárnapról vasárnapra, nekem a románok jutottak, a nagyobb testvéreim a szászokat kapták, a nagyváradi kelyhes cigányok egyenesben

8.
fogták az üzenetet, kié Erdély, tettem fel a kérdést románul a legbukarestibb Popescunak, kié Erdély, kérdezte Lídia nővérem németül a segesvári szép arcú Eisenburgeréktől a prédikáció szavával, bólogattak a zarándokok, ez a kérdés, bizony hogy ez, a papot megint bezárják, ingatták a fejüket a falubeliek, de még mennyire, gondolta Anyánk megadással, kelyhes Janku pedig, az Oncsa telepi cigányvajda mintha egész testével egyetértett volna, micsoda szimbólion, mondta félhangosan kedvenc szavával, hát ha így állnak a dolgok, máris

9.
könnyebb, nem az övéké, mondja a Lélek a gyülekezetnek, és nem a mienk, mondja a Lélek, kié az ország, tágított a kérdésen a Lélek, nem az övéké, rikoltozott a zarándokokban is a Lélek diadalmasan, hát persze, de a mienk sem, mert az Úré, ahhoz pedig, hogy a mienk legyen, ami most szemmel láthatóan nem a mienk, ahhoz, mondta a Lélek, szabadoknak kellene lennünk, de nem vagyunk, mondta a Lélek a gyülekezetnek, nagy megkönnyebbülés lett úrrá a zarándokokon, hát mégsem a legfőbb hadúré, hahaha, jól oda van mondva neki, kérem, hanem az Úré, igen, igen, nem Popescu úré és nem Eisenburger úré és nem Visky úré, legkevésbé

10.
kelyhes Janku testvéré, a nevetés fuvallata meglegyinti a hallgatóságot, mint egy angyalszárny, Janku testvér feláll, és boldogan meghajol a gyülekezet előtt, még csillogó bajuszán is csavarint egyet, elviszik a hírt Erdélyről a zarándokok, még a hegyeken túlra is eljut az üzenet, Apánkat is elviszik megint, gondoljuk fordítás közben, aligha kétséges, ott ülnek a zarándokok között az ájtatos szekusok, egyesek már betéve tudják énekeinket is, ha pedig az Úré, mondja

11.
a Lélek a szószéken, akkor a szabad emberek otthona az ország, így a Lélek, nem a mienk és nem az övéké, a szabadoké, mert, mert, mert, és itt az Apostol tanítása következik, Apánk fürge ujjai megindulnak a Könyv lapjai között, hogy ráleljenek a pontos idézetre, talán még előtte kellene áment mondani, sóhajt Anyánk félhangosan, ám a Lélek, miként a szél, fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy2, azt valóban nem, gondolja Anyánk, így igaz, csak azt lehet tudni, Apánk honnan jön, a börtönből, és hová megy, a börtönbe, ezt viszont teljes

12.
bizonyossággal lehet tudni, úgy van, Jucika, drága Júlia asszony, vigasztalja Sándor atyus Anyánkat, odamegy a férje, bizony, a börtönbe ismét, de az Isten háza az Írás szerint az is, még a fogság is, Jucika, mert meg van írva, és itt mindig jött egy idézet, amit az ég adta világon senki nem értett soha, csak Sándor atyus vagy ő sem, megvan, itt áll, fehér tűz a fekete tűzön, az apostoli tanítás, örvendezik Apánk a szószéken, íme, ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság3, hát ez az, mondja a Lélek, most pedig álljunk fel, és közös imánkban tegyük fel még egyszer a kérdést, kié Erdély, majd menjünk el

13.
békével, Gyalu kántor panaszos hangon rázendített a záróénekre, mint akit a gyülekezet ráfelelő ámenje rázott fel békés szunyókálásából, öröködbe, Uram, pogányok jöttek, rezegte sírós tenorján, kitódulnak a zarándokok a templomból, de még mielőtt békével elmennének, szokás szerint bejönnek a parókiára egy pohár fahéjas forralt borra, Popescu kipirult arccal meséli minapi álmát az egybeseregletteknek, óriási fekete madarak szálltak Nyugatról Keletre, hopp, vetette közbe lelkesen kelyhes Janku, szimbólion, jó úton vagyunk, nem

14.
szóltak hozzám, folytatta talányosan a legpopescubb Popescu, rám se hederítettek a vonuló éjfekete madarak, talán hollók, igen, igen, kétségbeesve néztem föl az égre, vártam a szót, hangosan kiáltozni kezdtem, mondjatok valamit, madarak, hát számomra nincs üzenet, és ez így ment reggelig, vonulás és kiáltozás és verejték, tusakodtam, mint egy Jákob, míg végül pirkadatkor a legutolsó madár, a legöregebb, olyan János apostol forma azt mondta nekem, menj, Popescu, kerekedj fel és vándorolj ki, mi Keletre megyünk, de neked Nyugaton a helyed, mire tüstént fölébredtem, elrohantam a rendőrségre, és hivatalosan bejelentettem kivándorlási szándékomat, menj, Popescu, mondták kedvesen

15.
a rendőrök az öreg madár szavait idézve tudtukon kívül, menj csak, jó Popescu, legalább befogod végre azt a szószátyár pofádat, és nem agitálsz többet a legfőbb hadúr és hűséges emberei ellen, ott aztán majd rikácsolhatsz napestig, Popescu, ahogy csak a torkodon kifér, Popescu után a korán megőszült, tengerkék szemű Eisenburger emelkedett szólásra, a konténer már elment a bútorokkal, mondta mélyen meghatódva, megy a család az Óhazába, márkáért vette meg az egész Eisenburger-nemzetséget a bölcs és nem kevésbé hatalmas, sőt üzleti érzékét tekintve sem a legutolsó kancellár, mondta a családfő Eisenburger biztos befektetésnek bizonyuló gyermekeire célozva, ránctalan, fényes homlokán

16.
apró gömbök ütköztek egymásnak, majd a gyér szemöldökön keresztül lefutottak a pillákig, micsoda szimbólion, mondta kelyhes Janku könnyeivel küszködve, Óhaza, nincs annál szebb, Óóó-ha-ha-za, sóhajtott Janku, hát ez az, drága Júlia asszony, nincs itt nekünk maradandó városunk4, idézte szenvedélyesen az Írást, és ekkor szabad utat engedett forró könnyeinek, térdre rogyott, átölelte Apánkat, ugyan már, kelyhes Janku testvér, ugyan már, csitítgatták a zarándokok, menjünk vissza, mondta Apánk, menjünk vissza, elmondom még egyszer az egészet elejétől végig, te Feri, te Feri, mondta Anyánk tréfásan, de hiszen már elmondtad, és még a kérdések kérdését sem mulasztottad el feltenni, nagy derültség lett úrrá a társaságon, hát így, így, tebenned bíztunk elejétől fogva5, vették tréfára a dolgot a zarándokok is, majd emelkedett hangulatban, nagy egyetértésben megindultak lefelé a dombon, hogy még

17.
havazás előtt bejussanak a városba, menjünk vissza, próbálkozott Apánk még egyszer, elmondom az egészet elejétől végig, hátha fordítási gondok adódtak volna, valóban, könnyen meglehet, bólogattunk mind a heten, fordítási gondok mindig vannak, azért olyan szép arcúak ezek az Eisenburgerék, mondta ábrándos arccal Lídia, mert exportra készülnek, valóban, könnyen meglehet, nézett rá hálásan Apánk, majd lekanyarította magáról a palástot, ezt az utánozhatatlanul virtuóz, bonyolult és könnyed mozdulatot minden alkalommal várván vártuk, és ha néhanapján, nagy titoktartás mellett sikerült átcsempészni a fiúk szobájába az ólomnehéz papi köpenyt, szenvedélyes versenyre keltünk egymással, két kezét a vállához vitte, majd pillanatra lobogni kezdett feje felett a fényes fekete vászon, Apánk mintha kissé meg is emelkedett volna, óriási fekete madár, egy holló az elcsendesedett nappali légterében

Jegyzetek
1 Zsolt 24,1
2 Jn 3,8
3 2Kor 3,17
4 Zsid 13,14
5 Zsolt 90,1 (az énekelt változat)

VISKY ANDRÁS 1957-ben született Marosvásárhelyen. A kolozsvári BBTE adjunktusa és a Koinonia Kiadó igazgatója. Reggeli csendesség, Budapest, 1995; Goblen, Pécs, 1998.


2002.03.08.

a cikk *.pdf formátumban