ÁGOSTON Hugó
Bukarest mint provincia
 
Érdekes, hogy miközben rengeteget bölcselkedem a sportról, amelyhez ugye mindenki ért, s olyan nagyszerű igazságokat fejelek kapura, mint például hogy „a sportküzdelem hevében mutatkozik meg a jellem” (ami csak egy lépésre van attól a másik – legalább olyan kétes – mondástól, hogy „borban az igazság”), meg hogy „a sport az élet metaforája” (az életnek nagyon sok minden a metaforája, az élet már ilyen, sok metaforája van), szóval miközben szellemi és mindennapi életem elég nagy részét tölti ki a sport (ne feledjük: május 15-én Bajnokok Ligája-döntő, ez afféle Európa Liga, csak nem mind játsszák olyan odaadással és szellemesen, olyan színvonalasan, mint Smarandáék Marosvásárhelyen), azért is befejezem a mondatot: ezenközben a Provinciában alig „használom” a sportot, nemigen „nyúlok hozzá”. Pedig hát – gondolhatják – folynak ádáz meccsek a főváros vidékén is! Amióta azonban Bölöni, engedve a lelátó serkentő buzdításának, elhagyta az országot, s a nap útját követve keletről legnyugatabbra távozott öreg kontinensünkön, Lucescu pedig törököt fogott és emelt a magasba, jobban érdekel a külföld sportja.

Áprilisban pedig/például a magyarországi választásokat néztem meg élőben, a helyszínen. Mindkét fordulót: oda- és visszavágót. Parázs meccsek voltak. Életre szóló nyomot hagytak sokakban. Az erőviszonyok mind a pályán, mind a szurkolók körében kiegyensúlyozottak voltak. Az első mérkőzést a kihívók nyerték, a másodikat az addigi bajnokok, de utóbbiak nem eléggé ahhoz, hogy behozzák a hátrányt. Én pedig, úgy látszik, megbolondultam, hogy ilyen sablonosan számolok be az ismert kimenetelű pankrációról. Ahelyett hogy helyszíni benyomásaimat mondanám el, ha utólag is, de legalább perszonálisan. Nos, voltak benyomásaim, hogyne lettek volna. A szurkolóhadak, ahogyan ilyenkor nevezik őket: a választók, a nagyjából azonos méretű két ármádia elkeseredett háborút vívott egymással (ezt, mivel polgárok részvételével zajlott, egyesek polgárháborúnak nevezték). Hogy mit láttam a saját szememmel? Hát például az egyik csapatkapitánynak csinos kis Hitler-bajuszt festettek a falragaszokon, egy másik együttes beállósának plakátjára pedig filctollal és keresetlen egyszerűséggel az volt ráírva: „szarházi-hazaáruló-zsidóbérenc”. Az egyik vezérrel kapcsolatban a románokat hibáztatta valaki, amiért nem szabadalmaztatták Ceauşescut, hogy ne lehessen lemásolni; a másik csapat kapitányáról azt terjesztették, hogy súlyos rákbeteg. Láttam, amint kipirult arcú fiatalok százszor elskandálták a győzelem keresztnevét, amiről pánikosan eszembe jutottak a vastapsok, abból az időből, amikor ezek a fiatalok születtek; aztán láttam őket zokogni, és nem tudom, hogy patakzó könnyeik a felnőtté érés cseppjei voltak-e, vagy a lélek kezdte meg erőgyűjtését az eljövendő bosszúra. Volt az egész energia-robbanásban valami, ami (politikai) iniciatikus szertartásra emlékeztetett, s ahogy ezt most leírtam, azonnal arra kell gondolnom, hogy a politika is, lám, nem egyéb harci játéknál, vagy ha úgy tetszik, sport(játék)nál.

Nem akarom én, szelíd sportkedvelő, tudálékosan értelmezgetni a látottakat, a fejleményeket. Már csak azért sem, mert az egészben ugyanakkor volt valami vad poézis is, márpedig tudjuk, hogy a költészet mindenkinek mást mond – bár például Petőfi híres verse, azzal a borzasztó refrénnel, hogy „Akasszátok fel a királyokat”, eléggé egyértelmű. De hát akasztásról aztán végképp nem akarok beszélni (s lám, miközben kimondom, éppen azt teszem), csak attól félek rettenetesen, én, aki sosem egy-egy magyar klubcsapatnak drukkoltam, hanem mindig a válogatottnak, hogy a lidércnyomás még nem ért véget, hogy a megosztottság apostolai továbbra is ellenségnek tekintik az ellenfelet (sportban, régen: a partnert), s legszentebb céljuknak megsemmisítését. Nem akarok sem magyarázni, sem magyarázkodni, hisz épp attól félek a legjobban, hogy ezt az egész borzalmat okos politológusok meg fogják világítani, ki fogják fejteni, s ezzel el fogják fogadtatni. El fogják mondani, hogy végül is semmi egyébről nincs/nem volt szó, mint „politikai jeu”-ről, amelyen nem szabad számon kérni a sportszerűséget, különben is, „c’est la vie”, a politika már ilyen. Rendben van, mondanám, illetve kérdezném szomorúan: és akkor „tout comprendre c’est tout pardonner”? Ha megértjük, akkor el is fogadjuk, fogadjuk is el? Ha megvan rá a magyarázat, a politikai, akkor már szabad útja lehet a gyűlölködésnek? Vagy egyenesen ott tartunk, hogy – keserű kognitív disszonanciával – az exegézisbe menekülünk, mert beláttuk: öntörvényűvé és megakadályozhatatlanná vált a borzadály?

Nem véletlenül hozom szóba a politológusok és ezzel közvetve az információhordozók szerepét. Píár-Istennek és Imázs-Istennek soha jobban nem hódoltak a volt keleti tömb országaiban, mint az áprilisi magyarországi választásokon. Nagyon kétes dolog lenne efölött most büszkeséget érezni, fontosabb a negatív mozzanat, hogy ezek az istenségek szándékuk szerint is, eredményükben is egy új, a korábbi politikai pászmától eltérő versenypályát hoztak létre. Új szabályokkal. És itt van az, amit a „sport”, azaz tulajdonképpen annak vezérelve, a demokrácia nem enged(ne) meg: a versenyszabályok megváltoztatását játék közben. Ha a meccs végén más játékszabályok érvényesek, mint az elején, akkor végképp nincs helye magyarázatnak. A Píár és az Imázs arra való, hogy eladjanak velük valamit. A politikának ez a marketing-szemlélete természetesen nem új és nem magyar találmány, de ahogy a versenyszabályok megváltoztatására próbálták felhasználni, az túlságosan eredetire sikeredett.

Rengeteg kommentárt olvastam a magyar sajtóban erről az országgyűlési választásról. Legjobban – a fentiekkel összefüggésben – az tetszett, amelynek szerzője szerint a két szembenálló csapat annyiban használt eltérő taktikát, hogy az egyik azt próbálta bebizonyítani, hogy ami nincs, az van, a másik meg azt, hogy ami van, az nincs. Elnézést kérek az olvasótól: én értem. És azt is látom, hogy ez a gyökeresen eltérő megközelítés- és cselekvésmód valójában mennyire hasonló.

Tudom, hogy mindezek leírása után egy darabig nem leszek népszerű Magyarországon és Erdélyben – úgy értem, azokban a szűk körökben, ahol olvassák szerény soraimat. Ugyanis határozatlan vagyok, s szégyellve rejtőzködöm tanácstalanságommal. Persze vagyunk azért néhányan, semleges és elkeseredett szurkolók, akik ott vacogunk a Bé-középen, a két harsogó szurkolótábor között.

Még azt is a szememre lehet vetni, hogy ezek a panaszos szavak mit is keresnek ebben a rovatban, a Bukarest mint provincia sorozatcím alatt. Nos, ebben van a kis vigaszom. Lehet, hogy – hátha, hátha – az egész választás csak azért tűnt olyan szomorúnak, mert bukaresti szemmel néztem. Hogy jobban fáj, ha ott látok torzsalkodást, ahova a szívem húz. Hisz tény: ahogy „hazajöttem”, ahogy belenéztem a román lapokba, tévékbe, sokkal szelídebb, szokottabb dolgok fogadtak. A kolozsvári polgármester újfent befestett valamit nemzetiszínűre, az államfő megint kijelentette, hogy a mezőgazdasági termelőszövetkezetek felszámolása száz évvel visszavetette a fejlődésben Romániát, Marosvásárhelyen ismét botrány volt a Bolyai körül, de ezúttal senki sem kereste a névadókat furkósbottal... Szóval odaáthoz képest – maga az idill.

ÁGOSTON HUGÓ 1944-ben született Medgyesen, Szeben megyében. A kolozsvári Krónika és a bukaresti A Hét főmunkatársa. Bukaresti élet, képek, Nagyvárad, 2000.


2002.04.28.

a cikk *.pdf formátumban