Paul DRUMARU
Transzlandi levelek
 
Armageddonom, nem tudom, ki orrolhat rám, hisz soha senkinek nem ártottam, hacsak magamnak nem, de azt aztán, ahogy mondani szokás, túlzottan is, de nem panaszkodom, inkább röhögnöm kell nyerítve, és tudod, miért? mert bárhova nézünk, olyan embereket látunk, akik soha semmi rosszat nem tettek senkinek – és akkor meg honnan az a sok rossz a világban, kérdezem, s miért kell görbén állni, hogy egyenesen ítélhess? te, Armageddon, aki egy eljövendő kataklizma és néhány jelenkori botrány nevét viseled, tudod, vagyunk vagy hatmilliárdan, akik árnyékot vetünk a Földre, és az mégis forró, kering a Nap körül, amely maga is forogva kóvályog a galaxisban, amely a többi galaxissal együtt ugyanezt teszi a jelenlegi világegyetemben, amely – nemrég jött a cáfolat – nem világoszöld, mint korábban állították, hanem krémszínű, amolyan piszkosfehér, a mindentudó feketének egy változata tehát, ahogy azt én, valószínűleg hibásan, elképzelem, minthogy nekem a mínusz és a mínusz sosem ad pluszt, mint a kormányoknak, az üzletembereknek, a politikusoknak és a matematikusoknak, úgyhogy minek is szaporítanánk a szót, ez van, amint a nagyobbik testvérünknél, Franciaországban és a mostohatestvérünknél, Magyarországon megtartott választások is tanúsítják, az pedig, hogy a holland jobbkezesek főnökét lepuffantották, mit bizonyít? azt, hogy minden mindennel összefügg, minden mindenben visszhangot kelt, és így sem jó, úgy sem jó, Armageddonkám, csemetém, mire megnősz, mindez már régen történelem lesz, és talán ezt-azt az iskolában is tanítanak belőle, habár kétlem, a „mi lett volna, ha” nem vonul be a történelembe, meg aztán mit is lehet tanulni a történelemből? esetleg azt, hogy miként tedd jobban a rosszat és rosszabbul a jót, ebből ered a lakosság egyes rétegeinek nosztalgiája is egy olyan múlt iránt, amelyről azt hiszik, „az ő idejük volt”, pedig hát csupán azoknak a koroknak az ideje volt, azért is izzik ott a régmúlt, amely nyelvtani szempontból annyira rokonszenves, ám a való életben oly veszélyes és kétértelmű, ha nem táplálkozna a szavak vérével, és nem enne naponta szart, nem is létezne, és akkor hát ki az áldozat, és ki a hóhér? és kié az egyik, és kié a másik? de hát te még kicsi vagy, alig mondod még, hogy mama meg tata, nem érted, a mesékből is még csak a hangnemet érzed, vagyis a lényeget, ami szintén nem létezik, csak a te korodban, olyan ez, mintha azt mondanám neked például, hogy volt egyszer – hol nem volt, nyilván –, volt egyszer egy szivárvány, hét színe volt, és mind alapszín, apropó, tudsz-e olyan országról ezen a világon, amely nemzeti színekként zászlójára a szivárványt tűzte volna ki? nem, nincs ilyen ország, talán az Inkvizíció idején lehetett valamelyik fejedelemség, amely többnyelvűvé vált a sok hivatalos latintól, de szétverték, az már biztos, még ha nem létezett is – kis drágaságom, foglalkozzál te a magad életbevágó ügyeivel, vedd ügyesen a szádba a jobb lábad nagyujját, most, amíg még megteheted, amíg még rugalmas a gerinced, nem úgy, mint a miénk, amely ha meghajol, nehezen egyenesedik ki, úgy értem, lelkileg, mert különben mutatkozhatsz annyira egyenesnek, hogy a választók karónak nézhetnek, amelyen alkalmanként varjút látni, na mostmár, kis Armageddonom, tudod-e te azt, hogy mi az alkalom? erősen tartok tőle, hogy most, a fagyasztott csirkék korában ezt sem fogod megérteni, például, hogy mit jelent az az alkalom, hogy ellopod a tyúkot a tojásról, ergo a kotlót, összehasonlítva azzal az alkalommal, hogy ellopnak egy egész inkubátor-rendszert, de nem is tudom, hogy miért mind kerülgetem a kérdést, a tyúk áldozat, mielőtt még levágták volna, leforrázták, megkopasztották, megfőzték, megsütötték, megették volna, mielőtt tehát elvették volna tőlünk, már áldozat, a kifejezés hegeli értelmében, egy semleges tyúkról van szó, sem jobboldaliról, sem baloldaliról, de még csak nem is középről, egy teljesen apolitikus tyúkról, ha úgy tetszik, az általános tyúkról, az univerzális tojás lehetséges világra hozójáról, Armageddon, himbálózott tehát ez a tyúk a kapuban, egy vasárnapon, választások napján, egy nő kezében – de tudod mit? Jobb, ha így mondjuk: egy szivárvány kezében. És ez a nő nagyon félszeg volt, a férje elment szavazni, nem vágta le neki a tyúkot, a nőnek pedig meg kellett főznie a levest ebédre, amikor már esetleg sejteni lehet, ki győzött, persze, a mieink, ebben a második fordulóban. És akkor elhalad ott egy elegáns, idősebb férfi, karján egy fiatal nővel, aki a menye lehetett volna kinézetre, csakhogy állandóan heherészett, valahányszor a férfi megcirógatta az állacskáját, úgyhogy akár a szeretője is lehetett, nem tudom, mindenesetre furcsa neve volt, olyan értelemben, hogy egyszerre volt nagyon gyakran használt és nagyon szokatlan ez a név, Ţara, azaz magyarul ’Ország’ – és azt mondja a férfinak: Nézd csak, mit akarhat az a perszóna, hogy mind integet a tyúkkal? – Azt szeretném, mondja a nő, vagy inkább a szivárvány, nevezzük Szivárvány nagysádnak, ha valaki levágná nekem ezt a tyúkot, mert... És megmagyarázza, hogy miért. – Vágd le neki, mondja Ţara, ám a férfi azonnal rávágja, mintha már otthonról készen lett volna a válasz, vagy mintha már nagyon sokszor mondta volna: – Nem tartozik a hatáskörömbe. De hívok egy hóhért. – Végül a tyúk levágta saját magát, de ez már egy másik mese, Armageddonkám, ami nekem megmaradt a recehártyámon, az egy szivárvány egy tyúkkal a kezében, egy ház kapujában, a hajdani Párizs szélén, de miért is mondom azt, hogy hajdani, és miért mondok Párizst? Csak úgy.

PAUL DRUMARU 1938-ban született Gyulafehérváron. Író, műfordító, Bukarestben él. Transland – poeţii mei maghiari (Transland – az én magyar költőim) (2 kötet), Bukarest, 1999.



Forditotta: ÁGOSTON Hugó
2002.04.28.

a cikk *.pdf formátumban