Ana LUDUŞAN
Ausztráliai napló
 
Nemrég tértem vissza egy ausztráliai utazásból. A buja növényzet, az ausztrál nyár, az európaitól, de elsősorban a romániaitól nagyon különböző fény, éghajlat és táj iránt érzett minden elragadtatásom ellenére egy gondolat ott sem hagyott és itthon sem hagy békén. Gyakran kérdezem magamtól, hogyan tud élni az annyi nációból álló ausztrál nép annyira másként, mint a román. A kérdés szónoki, de súlyos.

A hétköznapi ausztrál ember és az ugyanabba a társadalmi osztályba tartozó román ember életszínvonala közti különbség nem magyarázható azzal, hogy Ausztráliában a nap ott kel fel, ahol Romániában lenyugszik, vagy hogy ott szinte mindig nyár van, vagy hogy a jó éghajlaton kívül hatalmas kiterjedésű sivatagok vannak, tele még érintetlen ásványi kincsekkel, kőolajjal, vagy egyszerűen azzal, hogy az ausztrálok okosabbak lennének, mint a románok. Életszínvonaluk titka nagyrészt azzal magyarázható, hogy a majdnem Európa nagyságú kontinens nagyon nagy tartalékai csupán 19 millió lakos között oszlanak meg ma, 1955-ben pedig csupán 8 millió között oszlottak meg. Kétszáz kilométert kell megtenned ahhoz, hogy eljuss Sydney, Ausztrália legnagyobb városának egyik végétől a másikig. Mindez azért, mert kevés ausztráliai hajlandó tömbházban lakni. Sydney szatellit-városokhoz hasonló alvárosokból áll, amelyeket növényzettel teli kertekben vagy százados fákkal teli nemzeti parkokban álló földszintes házak alkotnak. Ezeknek az alvárosoknak a kapcsolatát a város központjával egész autóbusz-, vasút- és vasútikomp-hálózat biztosítja. Mindenik alvárosnak önálló közigazgatása van, és lépten-nyomon követik egymást a közhasznú létesítmények. Mindenik alváros a maga dolgaival törődik, elsősorban saját jólétével, anélkül hogy érdekelné a szomszéd kertje. Egyetlen ausztráliai sem nyomná ki fél szemét annak az örömnek a kedvéért, hogy vaknak lássa a szomszédját.

Az autóbusz előtt sorban álló utasok nyugalma azzal magyarázható, hogy elég autóbusz van, és azok másodpercre pontosan betartott órarend szerint közlekednek. Mi mással lenne magyarázható a dolgozó embernek a rohanástól és pániktól mentes életformája, mint azzal az érzéssel, hogy a munka tisztes életet biztosít neki? A vonatokat és vasúti kompokat is beleértve lépten-nyomon található nyilvános vécék takarítása, a közlekedőeszközök kábító kényelme mind a fenntartásukra fordított összeg kielégítő voltával magyarázható. Mivel lenne magyarázható a köztisztviselők udvariassága és gondoskodása, hogy „megajándékozzák” az ausztrál állampolgárt annak érzésével, hogy ő, az ausztráliai, függetlenül nemzetiségétől, és itt sok van, legalábbis a világ ura, akinek szolgálatára lehetni megtiszteltetés neki, a tisztviselőnek, a köztisztviselőnek? Csak azzal, hogy az állam meg tudja választani az őt képviselő tisztviselőket és ügynököket, és megfelelően fizeti őket. Az ausztráliai köztisztviselő bocsánatot kér tőled, ha kénytelen megbüntetni valamilyen szabálysértésért, de biztosít arról, hogy végül is minden rendben lesz.

Mély benyomást tett rám az, ahogy az autóbusznál, a bankban, bevásárláskor sorban állnak. Az emberek nemcsak hogy nem lökdösődnek, de nem is érintik meg egymást, tisztes távolságban maradnak attól, aki már az ablaknál levő tisztviselővel beszél, attól, aki a bankautomatát használja, vagy attól, aki bevásárlásait fizeti ki. Bár közterületen vagy, nagyon sok ember között, bizonyos bensőségesség alakul ki közted és aközött, akivel beszélsz. Senki nem hallgatózik, senki nem leskelődik, senki nem érint meg, legfeljebb véletlenül, és akkor azonnal bocsánatot kér.

Itt a gazdagságot nem mutogatják márványkerítésekben és -kapukban, mint a Szatmár megyei Avasújfaluban, hanem látványos kertekkel övezett házakba vagy eukaliptuszerdőkbe rejtik. A gazdagságot a ház maximális kényelmével, „overseas”-utazásokkal, a normális, de leginkább aktív élethez egyre inkább hasonlító öregkor megszervezésével mérik. Majdnem minden nyugdíjas önkéntese a nehézségekkel küzdők megsegítésére rendezett közös programoknak.

Természetesen kegyetlen harc folyik a pénzért, a hatalomért és a presztízsért, de ebben a versenyben csak azok maradnak bent, akik megérdemlik. Azoknak, akik, függetlenül attól, hogy milyen ágazatban versenyeznek, nem tudnak lépést tartani ezzel az „életre, halálra menő” küzdelemmel, ami az első helyekért folyik, be kell érniük a megszokott élettel. Ez, a román állampolgáréhoz viszonyítva, sokkal bőségesebb. Az ausztráliai szegények szociális lakásai olyanok, mint holmi romániai „villácskák”. Sydney minden alvárosában szét vannak szórva a gazdagok házai között, és semmiben sem tűnnek ki közülük. Ugyanaz a buja növényzet körös-körül, amelyet jórész a hatóságok ültettettek és gondoztatnak, ugyanazok a házszerkezetek, ugyanazok a kifogástalan szolgáltatások. A szociális lakások szétosztásának politikája a közepes és nagy jövedelműek házai között újabb keletű, és azért vezették be, hogy a kisebb jövedelműeket is magasabb színvonalra, valamint magatartásuk és igényeik megváltoztatására ösztökéljék. Világos, hogy a bűnözés majdnem teljesen eltűnt azokban a negyedekben, ahol mindenki civilizáltan és udvariasan viselkedik. A csoport, a szomszédok hatása arra készteti az antiszociális beállítottságúakat, hogy alkalmazkodjanak a magasabb szinten állók kulturális modelljéhez. De a szolgáltatások és a társadalmi segélyek is megfelelőek. Ausztráliában, ha az egyén nem tud eleget tenni bizonyos követelményeknek, közbelép az állam, hogy pótolja a hiányosságot. Ha egy szociális lakásban elromlik a csap, a lakó telefonál. Legfeljebb két óra múlva, az illető hatóságot képviselő személy illő bocsánatkéréseitől kísérve, kicserélik a csapot. A szociális lakás fenntartása, a festéstől a konyhai, fürdőszobai bútor és a padlószőnyeg kicseréléséig, a legapróbb dologban is „az állam feladata”.

Ausztrália nemcsak még fel nem tárt természeti kincsekkel rendelkezik, hanem angolszász politikai szervezési modellel is. Olyan modellel, amely teljes szabadságot és választási lehetőséget biztosít az állampolgárnak, megköszöni neki, amikor udvariasan viselkedik, de megköveteli tőle, hogy éppen úgy tisztelje a másét, mint a sajátját. A közterületek tele vannak ilyen feliratos táblákkal, amelyek azokhoz szólnak, akik átadják helyüket egy idősebbnek, vagy nem esznek az autóbuszban. Szabadságod ne sértsen senkit, ne okozzon rosszat senkinek.

Az én számomra ezek a szabályok nem voltak újak. Most is megrendít nagyanyám emléke, aki karjába vett, amikor egy-egy tanácsot adott. Ezek egyike nagyon hasonlít az ausztrál szabályokhoz. „Bármikor viselkedhetsz jókedvűen, ha nem bántasz vele senkit”, mondta nagyanyám. Tanulatlan parasztasszony volt. Gyermekkorom faluját ilyen, 2002 Ausztráliájának szabályaihoz nagyon hasonlító szabályok igazgatták. De jött a kollektivizálás, és attól fogva senki nem tisztelt senkit. Jött az iparosítás, és a város hatalmas külvárossá alakult. Ausztrália lenne premodern, vagy Romániában szaladt meg a gyeplő?

ANA LUDUŞAN 1948-ban született Bányabükkön, Kolozs megyében. Az Emberjogvédő Liga kolozsvári fiókjának irányítója. Micul Stalin (A kis Sztálin – regény), Kolozsvár, 1998.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2002.04.28.

a cikk *.pdf formátumban