Mihai LUCACIU
Tony Blair szemben a „reakcióval”
Kilátó 
A skót devolúció esete
Vagy tudatában vagy a történelemnek – mondta Tony Blair 1997 októberében –, vagy annak áldozataként végzed. A brit kormányfő e szavai azt követően hangzottak el, hogy szeptemberben a skóciai és a walesi autonómia bevezetésével kihirdette a „túlcentralizált kormányzás korának” végét. Valójában a két tartományban tartott népszavazás világosan kifejezésre juttatta ezen „országok” igényét az autonóm módon, közvetlen választás útján létrehozandó reprezentatív gyűlésekre. Ezzel magyarázható az, hogy 80 évvel David Lloyd George után miért Blair volt az első brit miniszterelnök, aki kezet nyújtott az Észak-Írország függetlenségét célul tűző, ír republikánus Gerry Adamsnek. Arról próbál meggyőzni bennünket, hogy a történelmet azok az erős vezetők írják, akik készek kockáztatni.1 Ő Nagy-Britannia modern történetének az első politikusa, akinek szándékában állt az Egyesült Királyság alkotmányos szerkezetének a megváltoztatása.

1707. március 25-én utoljára ült össze Edinburgh-ben a skót parlament, egy hónap múlva már 650 km-rel délebbre költözött, hogy megvalósulhasson az egyesülés Angliával, és megalakuljon Nagy-Britannia parlamentje. Skóciának – függetlenül a körülményektől – sikerült megőriznie határozottan különálló identitását, miközben élvezte egy átfogóbb politikai társulás előnyeit, jóllehet részesült annak problémáiból is, megőrizvén mindeközben – 1707-től napjainkig – jogrendjét, oktatási rendszerét és helyi közigazgatását.

A skót és a walesi nacionalizmus az 1960-as évek végén és a 70-es évek elején erősödött fel, Skócia esetében az Északi-tenger olajkincsének birtoklásával kapcsolatos elképzelések táplálták (a jelszó „ez Skócia olaja” volt). Sokan tiltakozásképpen szavaztak az SNP-re (Skót Nemzeti Párt), a laburista és konzervatív kormányok látszólagos inkompetenciáját és rossz gazdasági teljesítményét szankcionálták, s nem azért tették ezt, mert az Egyesült Királyságtól való elszakadást kívánták. Ezt a magyarázatot a devolúcióról folytatott 1979-es vita eredménye is igazolja. Bár egy szűk többség a devolúcióra szavazott, a százalékos eredmény nem volt elég a döntések meghozatalához. Következésképpen a „devolúció” kifejezése sohasem vált népszerűvé Skóciában. A „hazai törvény” („Home Rule”), mely nem a Westminster által átadott valamilyen jogköröket jelent, most azok céljait szolgálja, akik a változásokat a teljes függetlenségig szeretnék vinni. Egyes elemzők szerint a devolúció a hetvenes években mondott csődöt éppen amiatt, hogy „a központ kényszerítette ki”.

A nyolcvanas évek elején a devolúció ismét terítékre került, mivel az Anglia és Skócia közötti ellentétek egyre nyilvánvalóbbá váltak. Ilyen körülmények között a lakosság ismét felvetette a saját törvények kérdését. A nyolcvanas évek vége felé sok ellenzéki skót politikus kezdett el együttműködni egymással egy közös cél érdekében, ezt az együttműködést a kabinet döntéseinek befolyásolásában elszenvedett sikertelenség váltotta ki. Ők a skót választópolgárok jelentős többségének képviseletében léptek fel, és ez a többség a skót parlament érdekében folytatott kampányukat annak minden formájában ténylegesen támogatta, de főleg a választások idején. A nyolcvanas éveket a skót törvényhozó testület s az általa létrehozandó Skót Alkotmányozó Konvent érdekében folytatott harc határozta meg. A közvitákban leggyakrabban használt érv az volt, hogy az önkormányzat jobb kormányzást eredményez, és a skót helyi törvény nem jelenti a Nagy-Britanniától való automatikus elválást.

A thatcheri kormányzás éveit erőteljes unionista nézetek jellemezték, aminek következménye a skóciai decentralizáció problémájának mellőzése volt, ehhez azt is tekintetbe vették, hogy Skócia baloldali és centrumpártokra szavazott, Londonban viszont jobboldali kormány volt hatalmon, és ez a kormány célul tűzte a skót társadalom szerkezetének megváltoztatását. Skócia Nagy-Britannián belüli státusa tabutéma volt Thatcher idején, s ez az állapot John Major alatt is fennmaradt. Az eredmények a skóciai választásokon váltak láthatóvá. A Skóciában megszerezhető 72 képviselői hely birtokosai között a konzervatívok száma az 1979-es választásokon elért 22-ről 1987-ben 10-re esett vissza. Az 1992-es választásokon, dacára annak, hogy új miniszterelnök-jelöltjük volt, a konzervatívok mindössze 11 mandátumot szereztek, szemben azzal a 36-tal, amelyet az 1955-ös választásokon értek el. Ezzel egyidejűleg a változás iránti igény is folyamatosan megvolt Skóciában; azok aránya, akik nem kívántak változást a fennálló rendszer szerkezetében, az 1980–90-es időszakban folyamatosan 20 százalék körül volt. Azok aránya, akik az Egyesült Királyságon belül kívántak maradni, de decentralizált államszervezeti keretben – mely saját intézményekkel, bizonyos helyi adókkal és a központi hatalom regionális szinten való megosztásával (devolúció/helyi törvények) rendelkezik – megfeleződött: a 80-as évek elejének 50 százalékáról az 1992-es 25 százalékra csökkent. Következésképpen, azok százalékos aránya, akik az Egyesült Királysággal szembeni függetlenséget szeretnék (akár az EU-n belül, akár azon kívül), kétszeresére nőtt, mégpedig a 80-as évek elejének 25 százalékáról az 1992-es 50 százalékra. 1992-ben megváltozott az attitűd az egész brit területen. A skótok számára a konzervatívok voltak az egyedüli eltökélt unionisták, így természetszerű volt, hogy a laburisták vagy a liberálisok felé fordultak, akik bátorították a devolúciót, illetve – a még radikálisabbak – az SNP felé, mert az a függetlenségért harcolt. Az 1992-es választásokra az optimizmussal kevert nacionalizmus légkörében került sor. Az eredmények váratlannak bizonyultak. A konzervatívok erőtlennek tűntek, az SNP világos stratégiával – „Skócia Európában” –, valamint egy új és karizmatikus vezetővel, Alex Salmonddal lépett fel, és adott volt az éles törésvonal a jobb- és a baloldal között, amit ki kellett használni. Ezenkívül az SNP maga mellett tudhatta Skócia legolvasottabb lapját, a The Scottish Sunt, amely kész volt őt támogatni.

Bárhogyan történt is, az eredmények nem olyanok voltak, mint amilyenekre számítani lehetett, és a konzervatívok hatalmon maradtak. Nem igazolódtak be az olyan előrejelzések, mint „most mi vagyunk a soron”, és „az egész csupán időkérdés”. Úgy tűnt, az egypárti kormányzás végleg meghonosodott a Westminsterben, és Nagy-Britannia egy olyan párt kezére került, amely eleve elutasítja Skócia alkotmányos helyzetének a megváltoztatását. A laburisták nem tudtak győzni, jóllehet erre az időszakra a recesszió nyomta rá a bélyeget. Angliában – mely a parlament minden öt képviselője közül több mint négyet adott – a laburisták csupán 34 százaléknyi szavazatot szereztek. A parlamenti arányok gyors változása, mely demográfiai átrendeződéssel egészült ki, valamint egy új, a konzervatív pártot támogató konszenzus – mindezek együtt jelezték azokat a nehézségeket, amelyekkel a laburistáknak szembe kellett volna nézniük az 1996–97-es hatalomátvételkor. Így a skóciai helyi törvényhozási jog megszerzésének legbiztosabb útja – a cél mellett elkötelezett laburista kormány megválasztása – továbbra is zárva maradt.

A törekvés azonban az 1992-es választások után is töretlen maradt, sőt hirtelen megsokszorozódott azon csoportok száma, amelyek a helyi törvényhozás bevezetését szorgalmazták. Még a minimális politikai tapasztalattal jelentkező személyek is aggasztónak ítélték meg a helyzetet, és jelezték: szeretnének „valamit csinálni”. Ismét egy – a skót törvényhozás ügyét támogató – hullám válik uralkodóvá a politikában, de az irányzat nagyon megszenvedte John Smith skót képviselő, laburista vezér halálát, aki végig folyamatos támogatója volt ennek az irányzatnak. Angliában a királyság szerkezeti reformját csak a konzervatív körökön kívüli politikusok tartották fontosnak. A skót törvényhozásról szóló törvény szerepelt ezek politikai programjaiban az írott alkotmánnyal – egy másik „Bill of Rights”-szal –, a választási rendszer reformjával és még sok más céllal együtt, amelyek mindegyike lefegyverző politikai optimizmusból eredt.

John Major és a konzervatívok népszerűsége folyamatosan csökkent, és nemcsak Skóciában (ahol az 1995-ös áprilisi helyhatósági választásokon egyetlen skót helyi önkormányzat fölött sem sikerült megszerezniük az ellenőrzést), hanem Angliában is. A laburisták Tony Blair vezetésével megnyerték az általános választásokat, és hosszú időre hatalmon maradva garanciát jelentettek arra, hogy a skót helyi törvényhozást gyakorlatba ültetik.

Jelenleg az SNP, bár jelentős politikai erőt képvisel Skóciában, nem tudja megszerezni a szükséges támogatást ahhoz, hogy valóra váltsa a skót függetlenség gondolatát. Ez valószínűleg előnyére van Skóciának, mivel a függetlenség gazdasági öngyilkosságot jelentene, de jelentené minden bizonnyal az Európai Unió elutasítását is, ugyanis egyes EU-tagok a saját országukban kiváltott hatástól tartanak; itt elsősorban a németországi bajorokra és a spanyolországi baszkokra kell gondolnunk.

A skótok angol parlamenttel szemben érzett állandó elégedetlenségének fő oka az angolok skót kérdésekkel szembeni arroganciája volt. A brit birodalom hanyatlásával folyamatosan csökkent a britek nemzetközi befolyása; ezért Skóciában britnek lenni már nem volt erény, s bekövetkezett a skót identitás felerősödése. Erős a vágy egy, a britekétől elváló identitás iránt, mely európai kontextusban és az Európai Unióban jelenik meg. Skócia mindig is kevésbé félt az EU-tól s attól a perspektívától, hogy az EU része lesz, mint a „másodrangú angol” státusától, ezt az érzést az váltotta ki, hogy az Egyesült Királyság sosem tekintette számottevő partnernek Skóciát. Végső soron elmondható, az egész politikai problémát az váltotta ki, hogy az angolok nem ismerik és – következésképpen – számba se veszik a skót hagyományt és büszkeséget. Egyes vidékeken Skóciát egyszerű brit tartománynak tekintik, jóllehet, a skótok valójában folyamatosan jól körülhatárolt identitással rendelkeztek. Az utóbbi évtizedekben Skócia történelmét külön is oktatják a tartomány iskoláiban, s növekvő érdeklődés tapasztalható a skótok régi, kelta nyelve iránt (sok rockegyüttes ezen a nyelven ad elő, és főleg a fiataloknak). Ezek a kulturális, identitással összefüggő törekvések végül is a regionális tudatot erősítik, amelynek tétje és célja egy gazdagabb és boldogabb Skócia megteremtése, egy olyan tartományé, amely elégedett mind a brit, mind a nemzetközi színtéren neki jutó szereppel, és mindez a devolúció helyes – egy lehetőleg minél hosszabb laburista kormányzási időszakra nyúló – gyakorlatba ültetésével vált lehetségessé. Egyébként mintegy részeként a Blair-kabinet politikai programjában megfogalmazott elkötelezettségnek, a skót kormány és miniszterelnöke felelősséget vállalt az egészségügy, az oktatás, az igazságszolgáltatás, a lakáspolitika és a gazdasági fejlesztés területeiért, miközben a brit kormány továbbra is gondját viseli számos olyan területnek, mint a foglalkoztatás, a gazdasági és adópolitika, a szociálpolitika és a nyugdíjak, valamint a társadalombiztosítás.

Másrészt a skót kormány megpróbál új alapokon nyugvó és dinamikus partnerséget kialakítani Skócia és az Egyesült Királyság többi része között. Politikájának nyíltan megvallott célja Skócia igazi helyének megtalálása Nagy-Britannia határain belül, néhány kitartóan képviselt politikai elv alapján. „A devolúció révén – mondják a helyi politikusok – Skócia kettős előnyt élvez. Jobban ellenőrizhetjük saját belpolitikánkat, ugyanakkor pedig továbbra is az Egyesült Királyság része vagyunk, ami alapvetően az európai és világpolitika mellett kötelez el bennünket.”2

Az Egyesült Királyságot alkotó nemzeteknek a hatalmat végül is a világ egyik legcentralizáltabb állama adta vissza: egy olyan állam, mely nagy hangsúlyt fektet saját egységére. Persze, feltevődik az a kérdés, hogy mennyire marad egységes az Egyesült Királyság azt követően, hogy Tony Blair befejezi művét. A laburisták az arányos képviseletet a konszenzus és a szolidaritás kialakítása katalizátorának tekintik. De senki sem tudja, mi lehet az eredménye ennek az arányos képviseletnek – ennek ellenére a laburisták komolyan fontolgatják az erre a rendszerre való áttérést mint az egyik lehetséges változatot. Hatékony vagy sem, a régi választási rendszer, a „winner-takes-it-all”, a britek hiedelme szerint a politikai stabilitás szigetévé alakította országukat, miközben a velük szomszédos kontinenset a könnyen konfliktusba kerülő különbségek uralják.

A belső reformok kétségtelenül európaibbá alakítják Nagy-Britanniát, s közelebb hozzák a mai világhoz. A brüsszeli tanácskozásokon a skót és walesi miniszterek a brit delegáción belül képviselik nemzetüket, akárcsak a bajorok a német küldöttségeken belül. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az Európai Emberjogi Egyezmény előírásai a brit jog részévé válnak, és a jövőben az egységes európai pénznemet is elfogadják, akkor nehéz lesz a briteknek amellett kardoskodniuk, hogy ők sajátos esetet jelentenek csupán csak azért, mert mások.

Tony Blair forradalmában az a meglepő, hogy a választók nem vették észre a meghozott intézkedések radikalizmusát. Az állami egység olyan kérdés marad, amely nem tud vitatémává válni a brit politikában. A konzervatívak tűzoltáshoz illő szavakkal beszélnek Nagy-Britannia felbomlásáról, de hangjukra nem figyel senki. A többség – úgy tűnik – egyetért Blairrel: a devolúció nem feltétlenül jelent elválást. A skót függetlenség össznépi támogatottsága valahol a skót választók egynegyede-egyharmada között stagnál, és senki sem gondolja, hogy Skócia a szecesszió felé halad csupán csak azért, mert saját törvényhozó testülete van. Ezzel analóg Wales esete. A devolúció kérdése jelenleg jóval konkrétabbnak tűnik: új szintje jelenik meg a hivatalos formáknak, szabályzatoknak, adóknak és politikusoknak. „A döntéseket mostantól otthon, a mi embereink hozzák meg” – mondják a skót devolucionisták. Cardiff és Edinburgh helyi politikusai kétségtelenül több hatalomhoz jutottak, de az egyszerű emberek vesztettek azokból az ellenőrzési lehetőségekből, amelyekkel fölöttük rendelkeztek.

Tony Blair arra alapozott, hogy a devolúció megerősíti Nagy-Britanniát. Az európaiak tapasztalataira figyelve, Blair észrevette, hogy a decentralizáció sokat mérsékelte a Katalóniában vagy Bajorországban meglevő regionális elégedetlenséget, azaz nem növelte hatásukat, mint ahogy erre sokan számítottak. A devolúció brit identitásra kifejtett hatását úgy értékelik, hogy az megerősíti a létező komplex lojalitásokat. A skótok még skótabbnak érzik majd magukat, de ez nem jelenti, hogy nem maradnak britek. Egész Európában a kettős, sőt hármas lojalitások vannak napirenden. Blair forradalmával kapcsolatban csak egyetlen igazi kérdés merül fel: az angoloké. A Newcastle körüli, északkeleti tartományok máris autonómián gondolkodnak, és nem egyébért, csupán azért, hogy versenyezhessenek Skóciával és Walesszel a beruházókra kifejtett vonzerő tekintetében. A probléma az, hogy senki sem tudja ma, mit jelent angolnak lenni. A Nagy-Britanniában élő ázsiaiak és afrikaiak briteknek nevezik magukat, sohasem angoloknak. Az igazi angolok úgy hiszik, hogy egy angol államban élnek, amely – többek közt – etnikai kisebbségeket és kelta csoportokat foglal magában. A devolúció szerepe az, hogy ráébressze őket a valóságra: ők is csak egy nemzetet alkotnak egy többnemzetiségű föderációban. Blair azt reméli, hogy az új generáció már ezzel a többnemzetiségű és multikulturális modellel kíván majd azonosulni. A paradoxon csupán az, hogy e projekt címzettjei elsősorban az Egyesült Királyságon belüli hegemóniával elégedetlen kelta csoportok. Viszont az angolok azok, akiknek radikálisan meg kell változtatniuk az önmagukról kialakított képet.

Bibliográfia:
AUGHEY, Arthur, Nationalism, devolution and the challenge to the United Kingdom state. London: Pluto Press, 2001.
FINLAY, R. J., Does history matter? Political scientists, Welsh and Scottish devolution. 12 Twentieth Century British History, 2001, 243–250.
HAPPOLD, Matthew, Independence: in or out of Europe? An independent Scotland and the European Union. 49 International and Comparative Law Quarterly 2000, 15–34.
Lijphart, Arend, Modele ale democraţiei. Forme de guvernare şi funcţionare în treizeci şi şase de ţări, Iaşi: Polirom, 2000.
TRENCH, Alan, Devolution commitments of the major parties. London: Constitution Unit, 2001.

Jegyzetek
1 Michael Ignatieff, A Gamble with History, TIME, 1997. október 27., vol. 150 no. 17.
2 Helen Liddell, A Message from the Secretary of State for Scotland, eddig nem közölt dokumentum, 2001. február 26.

Forditotta: BAKK Miklós
2002.04.28.

a cikk *.pdf formátumban