Johannes ALTHUSIUS
A politikai szuverenitás
Dokumentum 
IX.

A sajátos és kisebb nyilvános társulások ismertetése után az egyetemes1 és nagyobb nyilvános társulás taglalására kerítünk sort. Ebben a társulásban számos város meg tartomány arra kötelezi magát, hogy a dolgok, valamint a szolgáltatások megosztása folyamatában közös erővel és közös erőfeszítések árán birtokolja, megszervezze, alkalmazza s védelmezze az ország jogát (jus regni)2. Mert e támogatás és a megosztásra kötelező törvény nélkül képtelenség kialakítani, ápolni s megőrizni a kegyességet meg az igazságosságot az egyetemes társadalmi életben.

Következésképpen ezt a vegyes társadalmat, amely részben magánjellegű, természetes, szükséges és önkéntes társaságokból, részben pedig nyilvános társaságokból áll, nevezzük egyetemes társulásnak. Politikai közösség a legteljesebb értelemben, birodalom, ország, állam3 meg emberek, akik egyetlen közösségbe tömörülnek számos szimbiózisos társulás és sajátos testület megállapodása révén, amelyeket egy közös jogrendszer egyesít. Hiszen a családok, a városok és a tartományok természetszerűen már a birodalmak előtt léteztek, s ők hozták azokat létre.

Számos szerző különbséget tesz a birodalom (regnum) és a köztársaság (respublica) között, az előbbit a király monarchikus intézményéhez, az utóbbit pedig az optimates4 poliarchikus intézményéhez kötve. Véleményem szerint ez a különbségtétel helytelen. Hiszen a birodalom a nép5 tulajdona, s a király tiszte csak ennek igazgatása. Erre Cicero – amint Ágoston is idézi – mutat rá: „az állam a nép közössége, bár kormányozhatja azt jól és igazságosan egy király, néhány optimus vagy a nép egésze”.i Valójában bármely politikai közösséget s így a várost is lehet államnak nevezni, mint az athéni, a spártai, a zsidó meg a római államokat, melyek közül nagyon soknak királya volt.

Először az ország tagjairól fogunk beszélni, majd a jogrendszeréről. Az országnak vagy ennek az egyetemes szimbiózisos társulásnak a tagjai nézetem szerint nem egyének, családok vagy testületek, mint a magán- vagy a sajátos nyilvános társulások esetében, hanem városok, tartományok s régiók, amelyek megállapodnak abban, hogy kölcsönös egyesülés és részesítés6 által egyetlen testületet alkotnak. A (testületi) tagokat alkotó egyéneket nevezzük bennszülött állampolgároknak7, az ország lakosainak vagy az ország fiainak és leányainak. Meg kell különböztetnünk őket a külföldiektől meg az idegenektől, akik nem tarthatnak igényt a jogrendszerben vagy a birodalomban való részesedésre. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az egyének, a családok s a testületek nem tagjai az országnak, miként a deszkákat, a szegeket s a csapszegeket sem tekintjük a hajó részeinek vagy a kőtömböket, a gerendákat meg a maltert a ház részeinek. Ellenkezőleg, a városok, a városi közösségek és a tartományok tagjai az országnak, miként az orr, a tat s a gerinc a hajó tagjai, illetve a tető, a falak meg a padló a ház alapvető részei.

A kötelék, ami összetartja ezt a testületet és társulást, az egyetértés, valamint az a bizalom, amit az államközösség tagjai egymás iránt tanúsítanak, illetve egymás között élveznek. Más megfogalmazásban a kötelék az a kifejezett vagy hallgatólagos ígéret, miszerint olyan mértékben biztosítanak egymás számára anyagi javakat, kölcsönös szolgáltatásokat, segítséget s látják el egymást tanáccsal, illetve olyan mértékben részesednek ugyanazon törvények (jura) előírásaiban, amilyen mértékben ez az ország egyetemes társadalmi élete számára hasznos és szükséges. Még a vonakodók is kényszerülnek e megosztást elfogadni. Ennek ellenére az ország egyes tartományai különböző sajátos törvényeket is alkalmazhatnak. Joggal állította Platón, hogy ez a bizalom az emberi társadalom alapja, s a bizalom hiánya pedig annak rákfenéje, meg azt is, hogy a bizalom az államközösség tagjai közötti egyetértés köteléke. Hiszen a sok különféle ember meg rend ígéreteinek az a célja, hogy az egyes részek különböző cselekedetei az államközösség hasznára legyenek, és annak létét szolgálják, s továbbá a feljebbvalót meg az alábbvalót a jogrendszer (jus) méltányossága tartsa össze.

Mennél népesebb a társulás, annál biztonságosabb és szerencsésebb is. Éppen ezért valamely város és ország elnéptelenedését a legszigorúbb büntetések egyikének tekintjük. Nagyszámú polgárral rendelkezni hasznos és szükséges dolog mind háború, mind béke idején. Háború idején a nagyszámú lakos könnyebben fékezi meg a külső erőt, és tartja magát az ellen. A kisszámú lakost könnyebben meg gyorsabban megtizedeli s tönkreteszi bármilyen átkos csapás. Békeidőben a nagyszámú lakosság a kincstár vagyonát adók, vámok, bírságok, iparűzés, kereskedelem és jószágok révén gyarapítja.

Ennek ellenére a túlnépesedett államot vagy régiót nem kerülik el a hátrányok, s számos veszély fenyegeti. Mert ilyen esetben az anyagi javak gyorsabban és könnyebben elfogynak. Kialakulhat bizonyos dolgok súlyos hiánya, ami szegénységhez vezet. S nem is lehet könnyen és jól kormányozni a nagy sokaságot. Továbbá az egyetértést, a helyes rendet meg a fegyelmet sem lehet könnyen megőrizni nagyszámú személy esetében. Ilyenkor elszaporodnak a talpnyalók, elárasztja a társadalmat a gazdagság, de ezzel együtt a romlás is, s ez mindaddig fennáll, amíg a gazdagságot választják az erény helyett, a megvesztegetést az igazságosság helyett, a gyávaságot a bátorság helyett és a gonoszt a jó helyett. Amint a vas természetétől fogva kitermeli a rozsdát, és az fokozatosan elemészti, amint az érett gyümölcs az azt fokozatosan elfogyasztó férgeket táplálja, úgy a népes és hatalmas birodalmak8 esetében is megfigyelhető számos válfaja a romlásnak, amely azt fokozatosan gyengíti. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hatalom elbizakodáshoz vezet, az elbizakodás könnyelműséghez, a könnyelműség megvetéshez, a megvetés a tekintély gyengüléséhez, s ez végül a birodalom elvesztéséhez. A hatalom gazdagsághoz is vezet, a gazdagság pedig az érzéki örömök hajhászásához, s így minden olyanhoz, ami romlott. Amint az államközösség hatalma elkezd gyarapodni, ereje és erénye hanyatlásnak indul. A Római Birodalom tekintélye és méltósága Augustus korában teljesedett ki. Tiberius idején azonban már megkezdődött az érzéki örömök hajhászása, s az erényt elnyomta a bujaság. Caligula, Claudius és Nero korában az erény teljességgel megsemmisült. Rövid ideig, Vespasianus, majd később Traianus és Antonius Pius alatt, az erény újra érvényre jutott, s ezt követően a birodalom megint tündökölt. De nemsokára Domitianus idejében, aki Vespasianust és Titust követte a trónon, majd Commodus alatt, aki Traianus és Antonius Pius után lett császár, az erény még egyszer háttérbe szorult, s ezzel elmúlt a birodalom dicsősége is.

Mindezekből arra lehet következtetni, hogy a közepes méretű állam a legjobb és a legállandóbb. Az effajta állam képes ellenállni a külső erőszaknak, s nem hatalmasodnak el rajta a romlás ama formái, amelyeket felsoroltam. S kevesebbszer vezetik félre a téves érzelmek, kevesebbszer esik áldozatául a zűrzavarnak, a fösvénységnek vagy a becsvágynak. Mert kényszerül kétkedve tekinteni szomszédai hatalmára, de ezáltal óvatosságra is kényszerül. A római állam példa erre. Amíg közepes méretű volt, alig fenyegette valamilyen romlás. Amint mérete nagyra nőtt, bár hatalma és népessége is gyarapodott, mint Marius, Sulla, Pompeius és Iulius Caesar idejében, sokféle romlás áldozata lett, amelyek igen súlyos zavargásokat eredményeztek. De a velencei állam, mivel megmaradt közepes méretűnek, és mivel törvényei szigora által sikeresen ellennáll mindennemű szándékos megrontásnak, a leghosszabb ideig fennmaradt, s ugyanezt mondhattuk Spárta városáról is.

*

Ilyenek az ország tagjai. Joga pedig az az eszköz, amely által a tagok annak érdekében, hogy egész területén biztosítsák a helyes rendet, és előállítsák az élethez szükséges javakat, egymáshoz láncolódnak, s mint egyetlen nép egyetlen testben, melynek egyetlen feje van, egyesülnek.ii Az ország e jogát (jus regni) még felségjognak (jus majestatis)9 is nevezzük. Vagyis ez az a jog, amivel a nagyobb állam vagy a főhatalom bír, ellentétben azzal a joggal, amit a városoknak vagy a tartományoknak tulajdonítunk.

Annak, amit az ország e jogának nevezünk, a célja a helyes rend és a fegyelem megteremtése, valamint az egyetemes társulás számára szükséges javak előállítása. Minden egyes tag cselekedeteit ezen célok felé irányítja, és számukra megfelelő kötelességeket ír elő. Következésképpen a kormányzás általános hatalmának (potestas imperandi universalis) azt nevezzük, amely sem szövetségest, sem feljebbvalót vagy önmagával egyenlőt el nem ismer. S eme legfelsőbb általános illetékességi jog a szuverenitás (majestas) vagy amint mi neveztük, a nagyobb állam formája és szubsztanciája. Ha valamely országot ettől a jogától megfosztanak, szuverenitása odavész.

A nép vagy az ország társult tagjai rendelkeznek az ország e joga megalapításának hatalmával (potestas) s azzal a hatalommal is, hogy ezt önmagukra nézve kötelezőnek tekintsék. Amint ezt Bartolus és más szaktekintélyek véleménye alapján Vásquez be is bizonyítja.iii Továbbá ez a rendelkezési, előírási, döntéshozatali és igazgatási hatalom, valamint az egyetemes társulás számára szükséges meg hasznos javak létrehozásának hatalma jelenti az ország összetartó kötelékét, lelkét és életerejét, de önállóságát, tündöklését, nagyságát meg tekintélyét is. E hatalom nélkül nem létezhet egyetlen ország, nem létezhet egyetemes szimbiózisos élet. Tehát mindaddig, amíg e jog virágzik az országban, s kormányozza a politikai közösséget, addig az ország is él és prosperál. De ha ezt a jogot valaki elveszi, a szimbiózisos élet teljességgel megszűnik, vagy a lakosok rablók és gonosz emberek gyülekezetévé lesznek, vagy az ország számos kisebb országra, esetleg tartományra oszlik.

Az ország e joga, vagyis a szuverenitás joga nem az egyes tagoké, hanem az összes tagé együttvéve s az ország teljes összetársult testületéé. Hiszen az egyetemes társulást egyetlen tag nem hozhatja létre, csupán az összes tag együttvéve, s így a jogot sem az egyes tagokat, hanem a tagok összességét megillető jognak tekintjük. Következésképpen ami az egésszel (universitas) szembeni tartozásunk, azzal az egyéneknek nem tartozunk; s ami az egész tartozása, azzal az egyének nem tartoznak.iv Ebből az is következik, hogy ezt a jogot nem egy személy vagy különálló tagok birtokolják, s így nem is élhetnek vele, hanem a tagok együttvéve birtokolják és élhetnek vele. Ők pedig közös megegyezés által képesek létrehozni az ezzel kapcsolatos dolgokat, és megszervezni az erre vonatkozó ügyeket. S amit egyszer megszerveztek, azt csak fenntartani meg követni kell mindaddig, amíg a közös akarat számára kedves valami egyéb nem lesz.v Mert amint a testület egésze viszonyul az egyes állampolgárokhoz, s képes uralkodni mindegyikükön korlátozva meg irányítva őket, úgy uralkodik a nép is minden állampolgáron.vi

Az ország avagy a társult testületek e hatalma (potestas regni) mindig egyetlen hatalom, s nem több, miként lélek is csak egy s nem több kormányozza a fizikai testet. E hatalom érvényesítésével azonban több személyt is meg lehet bízni, hogy minden egyén vállalhasson egy részt a kormányzás tisztéből, de ne gyakoroljon teljhatalmat. Ezek az egyének viszont nem önmagukként tartják kezükben a legfelsőbb hatalmat, hanem együttesen ismerik el azt mint olyant, amely az összetársult testületek beleegyezéséből és egyetértéséből adódik. Emiatt jelentették ki a jogtudorok, hogy a szuverenitás és az ország joga (jura majestatis et regni) oszthatatlan, összefonódó, de benne nem részesíthető senki, mert aki az egyiket birtokolja, az mindeniket birtokolja.vii Ellenkező esetben két legfelsőbb entitás alakulna meg egyazon birodalmon belül. De valamely legfelsőbb entitás nem ismer sem önmagával egyenlőt, sem önmagánál feljebbvalót. S az uralmat sem lehet ötvözni az engedelmességgel. Mindezek ellenére e jogokat lehet törvényes úton másra átruházni olymódon, hogy az érvényesítésük során nem birtokosuk, hanem valaki más látja el a legfelsőbb elöljáró kötelességeit.

Bodin nem ért egyet a mi véleményünkkel, miszerint a legfelsőbb hatalom az országé vagy az egyetemes társulásé. Szerinte a szuverenitás joga, amit mi az ország jogának neveztünk, legfelsőbb és örökös hatalom, amelyet sem törvény (lex), sem idő nem korlátoz.viii Bodinnel ellentétben a szuverenitás jogának e két ismérve közül egyiket sem tekintem valósnak. Ugyanis a szuverenitás eme joga nem a legfelsőbb hatalom, és nem is örök vagy a törvény felett álló. Nem a legfelsőbb, mert minden emberi hatalom feljebbvalóként ismeri el az isteni és a természeti törvény(eke)t (lex divina et naturalis). Gondoljunk csak Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt levelének 13. fejezetére: Isten szolgája ő a te javadra. Ha ő10 Isten szolgája, nem tud semmit sem Urának parancsolata ellen cselekedni.ix Valójában a törvény felett álló abszolút és legfelsőbb hatalmat zsarnokinak nevezzük. Bartolus írja: Caesar nagy, de nagyobb nála az igazság.x Ágoston pedig ezt kérdi: ha nincs igazság, mi egyébbé lesznek a birodalmak, ha nem rablók népes gyülekezetévé?xi Ebben a kérdésben még Bodin sem vitatkozik velünk. Ugyanis nem szabadítja fel az általa legfelsőbbnek nevezett hatalmat az isteni és a természetjog uralma alól (jus divinum et naturale).11

A mi vizsgálódásunk következésképpen a világi törvényre és jogra (civilis lex et jus) vonatkozik. Annak, akire úgy tekintünk, mint a legfelsőbb hatalom gyakorlójára, alá kell-e rendelnie uralmát s magas hivatalát a világi törvényeknek is? Bodin erre a kérdésre nemmel válaszol, és sokan egyetértenek vele. Véleményük szerint létezik a világi törvények felett álló s általuk nem korlátozott legfelsőbb hatalom. Én nem osztom ezt a nézetet. Felszabadítani a hatalmat a világi törvény alól annyit tesz, mint felszabadítani azt bizonyos mértékben a természeti és az isteni törvény (lex naturalis et divina) szabta korlátok alól. Hiszen nem létezik, de nem is létezhet olyan világi törvény, amelybe nem vegyül valami a természetes és az isteni megváltoztathatatlan méltányosságból. Ha teljességgel eltér a természeti és az isteni törvénytől (jus naturale et divinum), nem nevezhető törvénynek (lex). Egyáltalán nem érdemes erre a névre, s nem kötelezhet senkit arra, hogy a természetes és az isteni méltányosság ellen cselekedjék. Következésképpen, ha a fejedelem hozta világi törvény méltányos és igazságos, ki mentheti őt fel éppen azon kötelezettségek alól, amelyeket ez a törvény ír elő? Ellenkezőleg, a legfelsőbb törvényhozónak így kell vélekednie: bármit is akarnánk, hogy az emberek velünk cselekedjenek, nekünk velük ugyanazt kell cselekednünk.xii De ha valamely világi törvény bizonyos tekintetben eltér a természetes méltányosságtól, megengedem, hogy a legfelsőbb hatalom gyakorlóját, aki önmagánál feljebbvalót Istenen s a természetes méltányosságon meg igazságosságon kívül el nem ismer, ne korlátozza ez a törvény, főként abban az esetben, ha önmaga megbüntetéséről van szó.xiii

Ha a törvényt (lex) és a legfelsőbb hatalomnak a törvény hatálya alól való mentesülését így értelmezzük, csatlakozom Bodin, Petrus Gregorius, Cujas, Doneau, Duaren és más jogtudorok véleményéhez. De ez a legfelsőbb hatalom semmiképpen sem tulajdonítható a királynak vagy az optimusoknak, bármekkora hévvel is védelmezné Bodin ezt az álláspontot. Sokkal inkább jogszerű, ha az egyetemes társulás létrehozta közösségnek, nevezetesen az államnak vagy az országnak tulajdonítjuk, s ahhoz tartozónak tekintjük. Ettől a közösségtől természetesen Isten után ered minden legitim hatalom, amit az általunk királyoknak vagy optimusoknak nevezett emberek gyakorolnak. Éppen ezért a király, a fejedelem és az előkelők feljebbvalójukként ismerik el ezt a társulás útján keletkezett közösséget, amely kinevezi, visszahívja, száműzi s hatalmuktól megfosztja őket. (...) Mert bármilyen nagy is az a hatalom, amelyet másra átruház valaki, mindig kisebb az átruházó hatalmánál, s magától értetődő emellett az is, hogy az átruházó fönntartja a legfelsőbb hatalom gyakorlásának meg a feljebbvalóságnak a jogát. És ezzel azt is bebizonyítottuk, hogy a király nem rendelkezik a törvény felett álló legfelsőbb és örökös hatalommal, s következésképpen a szuverenitásból fakadó jogok sem képezik az ő tulajdonát, jóllehet azok gyakorlásának és érvényesítésének tisztét a társulás útján létrejött közösség reá ruházta. Mi több, a szuverenitásból fakadó jogok csak olyan mértékben ruháztatnak át másra és adatnak át másvalakinek, hogy azok soha nem válnak az illető tulajdonává.

Bodin ezzel ellenkező álláspontra helyezkedik azáltal, hogy különbséget tesz az ország meg az uralkodó szuverenitása között.xiv De ha a szuverenitás kétféle: az országé, illetve a királyé, amint Bodin állítja, kérdem én: melyik a nagyobb és a másik felett álló? Tagadhatatlan, hogy a nagyobb az, amelyik létrehozza a másikat, s amelynek fundamentuma halhatatlan. Ez pedig a nép. S azt sem lehet tagadni, hogy a kisebb az, amelyik egyetlen személyként jelenik meg, s ez utóbbival együtt elmúlik. A király képviseli a népet, nem a nép a királyt, amint erre később rámutatunk.xv S nagyobb a hatalma és az ereje a soknak, mint az egynek. Mindezekből pedig az következik, hogy a legfelsőbb uralkodónak el kell számolnia kormányzása tekintetében, s nem szabad saját kénye-kedve szerint önmagától elidegenítenie vagy megkisebbítenie az ország tartományait, királyi városait meg városait. Sőt az uralkodó meg is fosztható trónjától.

Most pedig e legfelsőbb hatalmat kell meghatároznunk. A szuverenitás jogánál fogva a társulás által létrejött politikai közösségnek tulajdonítjuk, amelyik kizárólag önmaga számára követeli. Véleményünk szerint e hatalom az egyetemes társulás céljából meg hatásköréből eredeztethető, azaz a társadalmi emberi lét hasznosságából és szükségességéből. Ilymódon az uralom meg a hatalom természete és jellege nem más, mint szem előtt tartani mindent, s őrködni minden felett, ami ténylegesen az alattvalók hasznára, valamint előnyére válik. Vásquez erre akkor mutat rá, amikor kijelenti, nincs olyan hatalom, ami a rosszat szolgálná, csak olyan, ami a jót szolgálja; de olyan sem létezik, amely rosszat cselekszik, és a személyes örömök meg a személyes nagyság érdekében kormányoz, csak olyan, amelyik az alattvalók tényleges hasznát veszi figyelembe, és annak érdekében cselekszik.xvi Amint Ágoston is írja: uralkodni nem jelent egyebet, mint másoknak használni, miként például a szülők uralkodnak gyermekeik felett és a férj felesége felett.xvii (...) Az egyetemes hatalmat nem azért nevezzük feljebbvalónak, elsődlegesnek vagy legfelsőbbnek, mert a törvény fölött áll, vagy abszolút. Így a sajátos vagy a különleges alárendelt hatalommal való viszonyának tekintetében nevezzük, amely tőle függ, belőle alakul ki és tőle származik, idővel visszaszáll reá, továbbá meghatározott helyekhez kötött. Ilyen például az a hatalom, amelyet az egyetemes kormányzókra és a tartományok különleges elöljáróira mint ezek helyetteseire, küldötteire, ügyintézőire, meghatalmazottaira és szolgálóira ruházunk. Mindegyikük csak mások javára élhet hatalmával, s gyakorolhatja azt, de nem birtokolja hatalmát.

A legfőbb elöljáró

XIX–XX.

Ennyit az egyetemes társulás ephoroszairól12. Most pedig a legfőbb elöljáróról fogunk beszélni. A legfőbb elöljáró az a személy, akit miután az egyetemes társulás törvényeinek (leges) megfelelően kineveztek, hogy annak jólétét és hasznát szolgálja, alkalmazza a jogszabályokat, s azokat betartatja. Jóllehet az egyetemes társulás törvényei a tulajdonosi meg a birtokosi minőség jogán magát a közösséget illetik meg, vagy az ország tagjait, a legfelsőbb elöljáróhoz is tartoznak, akire az államközösség ezeket alkalmazás és érvényesítés végett rábízta.

Az elöljárót legfőbbnek nevezzük, mert nem saját hatalmát gyakorolja, hanem a másét, nevezetesen annak az országnak a legfelsőbb hatalmát, amelynek ő a szolgája. S legfelsőbbnek hívjuk őt mindenekelőtt a ranglétra alsó meg középső fokozatain álló bírákkal való viszonyában, akiket ez a legfelsőbb hatalom nevez ki. Ők tőle függenek, s számukra a legfelsőbb elöljáró írja elő az általános törvényeket. Következésképpen elmondható róla, hogy az ő rangja a legmagasabb az összes feljebbvalóéval szemben.xviii Mi több, ő az összes egyénnel szemben is legfelsőbbnek minősül. De nem mondható legfőbbnek, ha az alattvalók összességéhez vagy a törvényhez – melynek őmaga is alárendeltje – fűződő viszonyát tekintjük.

Éppen ezért három kérdést kell a továbbiakban megvizsgálnunk: a legfőbb elöljáró kinevezésének, ténykedésének és típusainak problémáját.13 A legfőbb elöljáró kinevezése az a folyamat, amely során a kinevezett átveszi az impériumot és az ország kormányzását, melyeket az egyetemes társulás közössége bíz őrá, s melynek során az ország tagjai az elöljáróval szemben engedelmességre kötelezik magukat. Vagy annak a folyamatnak is tekinthetjük, melynek során a nép és a legfőbb elöljáró megállapodnak az uralom s az alárendeltség formáját meg módját leszögező törvények és feltételek kérdésében, s erre vonatkozó hűségesküt tesznek egymás előtt.

Kétségtelen, hogy ez a megállapodás vagy felhatalmazási szerződés (contractum mandati) mely a legfőbb elöljáróval köttetik, mindkét szerződő felet kötelezi, mégpedig olyan mértékben, hogy sem az elöljárónak, sem az alattvalóknak nem szabad azt felmondania vagy megbecstelenítenie. De a legfőbb elöljáró mint meghatalmazott vagy megbízott és az egyetemes társulás mint megbízó között létrejött kölcsönös szerződés esetében az elöljáró kötelezettségei az elsődlegesek, amint ez a felhatalmazási szerződések esetében lenni szokott. A szerződés által a legfőbb elöljáró arra kötelezi magát az egyetemes társulás közösségével szemben, hogy az országot vagy az államot az Isten, a helyes értelem és az államközösség előírta törvényeknek megfelelően kormányozza.xix A megbízás természetéből adódóan ezután következnek az emberek, avagy az ország tagjainak a kötelezettségei. A nép a felhatalmazási szerződés által engedelmességre kötelezi magát az államot a törvények szellemében igazgató legfőbb elöljáróval szemben.

A legfőbb elöljáró csak azokat a jogokat (jus) gyakorolhatja, amelyeket az ország társult tagjai vagy testületei tételesen ráruháztak. Amit nem ruháztak rá, azt úgy kell tekinteni, hogy továbbra is a nép vagy az egyetemes társulás ellenőrzése alatt maradt. Ez a felhatalmazási szerződés természete. Minél kisebb az uralkodók hatalma, annál biztonságosabb és stabilabb az impérium. Mert csak az a hatalom biztonságos, amely ellenőrzés alatt tartja az erőszakot, amely a hatalmat elfogadni hajlandó alattvalók fölött uralkodik, s amelynek a törvény szab korlátokat, hogy ne válhassék gőgössé, túlkapásaival ne tegye tönkre az alattvalókat, s ne torkolljék zsarnokságba. Az abszolút hatalmat vagy azt, amit teljhatalomnak nevezünk, nem ruházhatjuk a legfőbb elöljáróra. Elsősorban azért, mert aki teljhatalmat gyakorol, áttöri azokat a korlátokat, amelyek összetartják az emberi társadalmat. Másodsorban azért, mert az igazságosság összeférhetetlen az abszolút hatalommal, ha pedig odavész az igazságosság, az országok rablók gyülekezetévé lesznek, amint Ágoston mondja.14 Harmadsorban azért, mert az ilyen abszolút hatalom nem az alattvalók hasznát és jólétét tartja szem előtt, hanem saját örömét keresi. Ám a hatalomnak a kormányzottak, nem pedig a kormányzók hasznát kell szolgálnia, s a nép vagy az alattvalók haszna a legkevésbé sem szükségelteti a korlátlan hatalmat. A törvények a megfelelő módon biztosítják az ő hasznukat. S végül, az abszolút hatalom gonosz és emiatt tiltott. Mert nem cselekedhetünk olyasmit, amit csak igazságtalanság árán tudnánk megtenni. Még a mindenható Istenről is azt tartjuk, hogy gonoszat s olyasmit, ami természetével ellenkezik, nem cselekedhet.xx A természeti törvény (jus naturale) parancsolata: élj tisztességesen, ne árts senkinek, s add meg mindenkinek, amivel neki tartozol.15 A törvény olyan kötelezettség, amely egyaránt vonatkozik a fejedelemre és az alattvalókra is. xxi

*

A legfőbb elöljáró megválasztásakor mindenekelőtt az ország alaptörvényére (lex fundamentalis regni) kell figyelni. Ugyanis ennek a törvénynek az alapján jött létre az egyetemes társulás az ország területén. Ez a törvény mondhatni az ország fundamentuma, s az ország tagjainak közös egyetértésével és jóváhagyásával hozatott meg. E törvény által egyesül az ország összes tagja egyetlen testben, melynek egyetlen feje van. S az ország pillérének (columna) hívják valójában.

Az alaptörvény nem más, mint bizonyos megállapodások (pacta) összessége, amelyek által számos királyi város és tartomány egyesül, s abban egyezik meg, hogy egyazon államközösséget alapítanak, valamint azt közös erőfeszítések, tanácsadás és segélynyújtás révén megvédelmezik. Ha ezek a megállapodások s rendelkezések többé nem örvendenek közös egyetértésnek, az államközösség megszűnik létezni, hacsak e törvényeket nem közös egyetértéssel utasítják el és szüntetik meg hatályukat, majd újakat hoznak helyettük anélkül, hogy az államközösséget ezzel megkárosítanák vagy a szuverenitásából eredő jogait csorbítanák. Lambert Daneau felhívja a figyelmet az alaptörvények és a szuverenitásból eredő jogok közötti igen lényeges különbségre.xxii Szerinte az államközösséget vagy az országot ezen alaptörvények hiányában is meg lehet alapítani, sőt az hosszú ideig létezhet ilyen körülmények között is. De a szuverenitásból eredő jogok nélkül egyetlen államközösséget sem lehet megalapítani, vagy ha megalakult, nem lehet megőrizni s az utódokra átörökíteni.

Jegyzetek
* Johannes [Althaus] Althusius (1557–1638) német jogász és politikai filozófus. A fordítás alapjául szolgáló angol kiadás (Politica, an abridged translation of Politics methodically Set Forth and Illustrated with Sacred and Profane Examples, Edited and Translated by Frederick S. Carney, Liberty Fund, Indianapolis, 1995) Althusius főműve, a Politica methodice digesta – A politika rendszeres elemzése – harmadik (1614) kiadásának legfontosabb részleteit tartalmazza. Jelen összeállításunk a kötet IX. és XIX–XX. fejezeteiből közöl részleteket. (A római számmal jelölt jegyzetek Althusius eredeti megjegyzései, az arab számmal jelöltek pedig az angol fordítótól, Frederick S. Carneytól, illetve Szász Alpár Zoltántól származnak.)

i Cicero: Az államról, III, 27; Ágoston: Az Isten városáról, II, 21. (A jelen jelölést alkalmazva pontosabb utalás Ciceróra I, 26. Az Althusius által beékelt pontos idézet viszont Ágostonnál olvasható a megjelölt helyen. F. S. C.)
ii „Sámuel pedig előadá a nép előtt a királyság jogát (jus regni), és beírá egy könyvbe ...” 1Sám 10:25.
iii Fernando Vásquez: Illustrium controversarium, I, 47; Bartolus: Commentarii (Digesta I, 1, 9; I, 4, 1; I, 1, 5; XII, 6, 64); Conrad Lancellot: Templum omnium judicum, I, 2; Paul Castro: Commentaria (Digesta I, 1, 5).
iv Digesta III, 4, 7, 1.
v Lásd Francis Hotman: De antiquo jure regni Gallici, I, 19 és 23; Fernando Vásquez: Illustrium controversarium, I, 47.
vi Vásquez helytelenül elveti ezt az összehasonlítást.
vii Roland a Valle: Consiliorum, I, cons. 1, num, 138; Marcus Antonius Natta: Consilia, cons. 636 és 640; Charles Dumoulin: Consuetudines Parisienses, tit. 1, art. 8, glos. 4, num. 16 f.; Diego Covarruvias: Practicarum quaestionium, 4.
viii The Commonweale, I, 8. Jacob Bornitius a De majestate politica I. könyvében fejleszti tovább a bodini szuverenitás fogalmát.
ix Lásd még 5MózMTörv 17:18-20, Józs 1:7, Zsolt 119.
x Commentarii (Digesta IV, 3, 8).
xi Az Isten városáról, IV, 4.
xii Mát 7:12, Luk 6:31.
xiii Jacob Bornitius ellenben a fejedelmet nem esetfüggő módon rendelné alá a világi törvényeknek, s így az ilyen törvény is analóg módon alkalmazandó lenne rá nézve. De majestate politica I, 10.
xiv The Commonweale, I, 7. és 8.
xv A XVIII. és XIX. fejezetben.
xvi Illustrium controversarium, I, 26. és 45.
xvii Az Isten városáról, XIX, 15.
xviii Így tette fejedelemmé Józsefet a Fáraó (1MózTer 41:43), emiatt nevezték Dánielt a bölcsek elöljárójának (Dán 2:48, 5:29), némely papokat pedig főpapoknak (Mát 27:1, 6, 12, 20; ApCsel 7:1).
xix el ne hajoljon a parancsolattól. (5MózMTörv 17:20) A ki igazságosan uralkodik az emberek felett, a ki Isten félelmével uralkodik. (2Sám 23:3)
xx Friedrich Puckmann: De regalibus, 3, 51; Aymon Cravetta: Consiliorum, I, cons. 241.
xxi Digesta I, 3, 1; Codex I, 14, 4.
xxii Politices christianae, III, 6.

1 universalis: amely minden más, az adott kiterjedt területen létező társulást felölel, s nem ismer semmilyen feljebbvalót, tehát amely saját területén szuverén. F. S. C.
2 a birodalom alaptörvényét, azaz alkotmányát. F. S. C.
3 Az angol nyelvű fordításban a commonwealth (‘közjó’, szó szerint ’közös gazdagság’) kifejezés szerepel, amelyet a kora újkori szerzők ’állam’, pontosabban ’államközösség’ értelemben használtak.
4 optimates (egyes számban optimus SZ. A. Z.): az előkelők (a birodalom elöljárói); a legnagyobb hatalommal járó tisztségek viselői. Egyes birodalmakban az előkelők nem kizárólag nemes(ember)ek, hanem vezető polgárok vagy ezek képviselői. F. S. C.
5 A nép kifejezést e fordításban a legtöbbször nemzetközi jogi értelemben használom, tehát valamely földrajzi terület (ország) lakosságát – a szuverenitás letéteményesét – jelenti. (Ez az értelmezés minden bizonnyal egybecseng a szerző és az angol fordító szándékával is.)
6 Amint az előző számban közölt részletben, itt is az althusiusi filozófia egyik alapfogalmára, a communicatiora (megosztás, részesítés) kell gondolni. Ez vonatkozhat anyagi javakra, barátságra és magára a jogra is.
7 A fordítás alapjául szolgáló angol nyelvű szövegben a natives szó szerepel.
8 imperium (tb. imperia): helyenként birodalmat, helyenként kormányzást, uralmat jelent, másutt pedig birodalmat és kormányzást, uralmat egyszerre. Az egyetemes nyilvános társulás esetében igen gyakran jelent birodalmat, akárcsak itt. Mégis, kisebb társulások esetében, attól függetlenül, hogy azok magán- vagy nyilvános jellegűek, csupán kormányzást, uralmat jelent. Ebben az angol nyelvű fordításban, azaz a magyar fordítás alapjául szolgálóéban (SZ. A. Z.) a legtöbbször az imperium latin szó szerepel, mintegy jelezve azt, hogy Althusius mennyire hangsúlyozta a kormányzás elvének központi jellegét és kontinuitását mindennemű társulás esetében. (F. S. C.) A magyar nyelvű szöveg a legtöbb esetben a kontextusból következtetve tesz különbséget birodalom és uralom, kormányzás között, noha olykor indokolt volt a fogalom több aspektusát ötvöző impérium kifejezést használni az althusiusi értelemben. (SZ. A. Z.)
9 A jelen fejezetnek az 1603-as kiadásban a VI. felel meg, s abban Althusius a szuverenitást az igazgatás hatalmára korlátozta, amelyet az ország alapvető joga alá sorolt be. Itt, természetesen, a szuverenitás azonos ez utóbbi joggal. Következésképpen a szuverenitás a népre s ennek alkotmányára vonatkozik, nem egyszerűen a legfőbb kormányzóra és az ő cselekményeire. F. S. C.
10 Értsd: a fejedelem.
11 Althusius látszólag nem tesz különbséget lex divina et naturalis és jus divinum et naturale, azaz természeti törvény és természetjog között. F. S. C.
12 ephoroszok: vezető tisztségviselők bizonyos görög poliszokban, például Spártában, ahol hatalmuknak a király is alá volt rendelve. Althusius a spártaiakéhoz hasonló hatalommal rendelkező ephoroszoknak tekinti a német választófejedelmeket (Kurfürsten).
13 Rendre a XIXXX és a XXIXXXVIII fejezetek, valamint a XXXIX fejezet. F. S. C.
14 Az Isten városáról, IV, 4. F. S. C.
15 Digesta I, 1, 10, 1. F. S. C.

Forditotta: SZÁSZ Alpár Zoltán
2002.04.28.

a cikk *.pdf formátumban