Daniel ELAZAR
Althusius átfogó elképzelése a szövetségi államközösségről
Elemzések 
Az utat a modern demokrácia felé a reformokat követelő protestantizmus nyitotta meg a 16. században, pontosabban az irányzat azon képviselői, akik olyan teológiai és politikai elméleteket dolgoztak ki, amelyek a nyugati világot visszaállították arra a gondolati pályára, amely a szabadság és egyenlőség hangsúlyozása által az önkormányzatisághoz vezet.1 Bár a reformokat követelő protestáns vallásalapítók s a megfelelő irányzatok első szószólói számos politikai tárgyú írást hagytak hátra, műveik inkább teológiai vagy polemizáló jellegűek voltak. Olyan politikai filozófus, aki ebből a hagyományból táplálkozva dolgozott ki a reformáció tapasztalataira építő, valamint a Német-római Szent Birodalom politikai tapasztalatait és a reformáció szerződéselvű teológiájának politikai eszméit ötvöző rendszeres politikai filozófiát, csupán a reformáció első évszázadának végén jelent meg. Ez a személy, Johannes Althusius, politikai filozófiáját egy klasszikus műben, a Politica Methodice Digestaban foglalta össze, amely először 1603-ban jelent meg. A szerző ezt bővített formában 1610-ben újra kiadta, majd végső átdolgozott formája 1614-ben látott napvilágot.

Althusius Politicaja az első könyv, amely teológiai rendszerből levezetett, de nem arra építő, szerződéselvű társadalomképben gyökerező átfogó elméletét tartalmazza a föderális republikanizmusnak. A mű olyan politikai rendszer kiépítéséről értekezik, amely az állampolgárok által közös megegyezéssel alapított s elsődleges társulásaik közvetítésével létrejövő összetett politikai társulás, nem pedig egy tárgyiasult állam, amelyet az uralkodó vagy az elit erőszakol a polgárokra.

Az első átfogó föderalista elképzelést, amint ezt elővigyázatosan Althusius is megjegyzi, a Biblia, pontosabban az Ószövetség tartalmazza. Számára ez egyben a legjobb is: a helyes elveken nyugvó ideális állam. A Biblián végigvonuló eszmerendszer szerződéselvű (foedus latinul szövetséget, egyezményt, szerződést jelent). A kiindulópontot az Úr és Noé között megkötött szövetség jelenti. Ebben foglaltatik bibliai megfelelője annak, amit a filozófusok később természeti törvénynek neveztek (Mózes első könyve, 9. fejezet). A Biblia e gondolati vonulatának zárszava a Sinai hegyen megkötött szövetségnek a zsidók általi megerősítése Ezsdrás és Nehémiás vezetésével, mikor is a Tórát második államközösségük alkotmányának fogadták el (Ezsdrás könyve, 10. fejezet; Nehémiás könyve, 8. fejezet). A bibliai világkép lényege a szövetség motívuma. Ez minden viszony alapja, az autoritás meghatározásának és elosztásának mechanizmusa s természetesen a Bibliában foglalt politikai tanítás fundamentuma.

Az emberiségre vonatkozó nagy bibliai elképzelés három tekintetben szövetségi. Először is, szerződések hálózatára épül, kezdve az Úr és az emberek között létrejöttekkel, amelyek szövetségire formálják az emberi, főként a politikai kapcsolatok hálóját. Történik mindez megállapodás, társulás és beleegyezés útján. Ezt a világképet mint föderális teológiát alkotják újra a 16. században a reformokat követelő protestánsok, s ez ihleti Althusiust, de a hugenottákat, a skót presbiteriánusokat, valamint az angol és amerikai puritánokat is politikaelméletük meg alkotmányos alapelveik kidolgozásakor.

Másodsorban, a klasszikus bibliai államközösség teljességében artikulált, szerződés által létrehozott és megerősített törzsszövetség volt, amely közös alkotmány meg törvények alapján működött. Az izraelita államközösség alkotmányát kivétel nélkül, minden alkalommal megállapodás útján módosították. A föderális elem még a királyság bevezetése után is megmaradt addig, amíg külső erők hatására a törzsi struktúrák zöme el nem tűnt. A politikai közösség messianisztikus időkben történő újjáalapítására vonatkozó bibliai elképzelés a törzsközösség visszaállítását célozza. Például az amerikai puritánok többségét és a forradalom idején is számos amerikait a Bibliában megrajzolt politikai közösség ihlette arra, hogy szövetségi berendezkedésű államközösséget hozzanak létre.

Harmadsorban, a világ vége előtti, azaz a messianisztikus korra vonatkozó bibliai elképzelés nemcsak Izrael népe törzsközösségi rendszerének helyreállítására vonatkozik, hanem egy olyan rendszer kiépítésére, amely lényeges elemeiben valamilyen népszövetség vagy az államok konföderációja, s melyben minden egyes állam vagy nemzet megőrzi integritását, de elfogad egy közös Szent egyezményt és alkotmányos rendet. Ez a rend az összes állam meg nemzet szempontjából megfelelő szerződéses kapcsolatokat léptet életbe. Immanuel Kant és Martin Buber átfogó elképzelései (grand design) nagymértékben építenek erre a vízióra.

Bizonyos tekintetben az ezeket követő átfogó föderalista elképzelések egészen a Pierre-Joseph Proudhounéig, amely a 19. század derekán született, a szentírásbeli precedensből vezettetnek le, vagy valamiképpen kapcsolódnak ahhoz. Ez a megállapítás annak ellenére is érvényes, hogy a bibliai hagyományon belül a zsidó és a keresztény, a katolikus meg a protestáns, valamint az egyházi s a világi átfogó elképzelések egymástól eltérőek. Althusius elképzelése átfogó javaslattétel arra, hogy miként építsük fel azt az ideális államközösséget, amely harmóniában működik majd a világmindenség legfőbb erőivel. Célja megmutatni, miként alakítsuk ki a szentírás törvénye és tanítása szerint az államközösséget s azon belül a társadalmi rendet. Mi több, átfogó értelemben föderális, vagyis kimondja, hogy e közösség alapját – akárcsak a bibliai szövetségek hálózatának esetében – a föderális elveknek és a föderális berendezkedésnek kell képeznie. Emellett megpróbál realistának megmaradni: az emberi természetre vonatkozó realista felfogásra épül, ismervén annak korlátait és lehetőségeit. Mindebben arra az áramlatra hasonlít, ami a 17. században a politika új tudománya néven vált ismertté.2

Althusius átfogó államberendezkedése építőkockák, avagy önkormányzattal rendelkező sejtek sorozatából alakul ki a legkisebb és legintimebb emberi kapcsolatoktól az egyetemes társulás felé haladva. Minden egyes elemnek belső szervezeti struktúrája van, az elemeket egymáshoz pedig a konszenzusos kapcsolat valamilyen formája fűzi. Mindenikük az emberi harmónia valamilyen magasabb formájának megvalósítására törekszik, s ezt el is kell érnie. Az átfogó elképzelések azáltal, hogy a jó, esetleg a szent állam után kutatnak, ötvözik valamiképpen a politika és a megváltás dimenzióit. Ez alól nincs kivétel. Az átfogó föderalista elképzelés a világot föderális módon fogja fel, s az átfogó államközösséget ennek szellemében építi fel.

Althusius gondolatvilága a nyugati kultúrában a középkorról az újkorra történő átmenetet meghatározó nagy gondolati áramlatok metszéspontjába helyezhető. Tanítása, mint a nagy protestáns keresztény gondolkodók egyikének szellemi hagyatéka, átmenetet képez a reformáció és az újkor eszméi között. Hiszen ő megpróbálta összefoglalni, illetve kissé laicizálni az ideális államra vonatkozó protestáns tanokat, s ezeket konkrétabb, gyakorlatibb formába önteni.

Az európai államépítés módozatáról szóló 17. századi vitában az althusiusi program, amely az államoknak mint összetett politikai társulásoknak szövetségi elveken alapuló létrehozását fogalmazta meg, alulmaradt Jean Bodin és az etatisták eszméivel szemben. Az utóbbiak a tárgyiasult, centralizált államok kialakítását szorgalmazták, amelyekben a hatalom az Isten által rendelt király személyében testesül meg, s ennek kezében összpontosul a hatalmi piramis csúcsán vagy a szuverenitás letéteményeseként létező centrumban. Bár az althusiusi elképzelésnek egészen a század végéig nem egy szószólója akadt, később kiveszett a politikai filozófia főáramából. Így az amerikaiakra maradt az individualizmuson alapuló modern föderalizmus feltalálásának a feladata. Ők vezették be újfent az államnak mint politikai közösségnek s nem tárgyiasult entitásnak, az őt alkotó néptől független léttel rendelkező képződménynek a gondolatát.

A 19. századi német gondolkodók egyik csoportja, amely Németországnak a szövetségi elveken alapuló egyesítését szorgalmazta, újra fölfedezte Althusiust. E csoport legjellemzőbb képviselője Otto von Gierke volt. Persze itt is, Németországnak a tárgyiasult államiság (statehood), majd a totalitarizmus irányába vezető történelme következtében, mostoha sors jutott osztályrészül az althusiusi gondolatnak. Még a modern föderalizmus kutatói érdeklődésének szempontjából is perifériára szorult. Ugyanis az utóbbi eszme olyan erősen kötődik az individualizmus gondolatához, hogy érdektelennek tűnt foglalkozni Althusius ama törekvésével, amely az egyéni jogoknak a politikai berendezkedés kialakításában játszott szerepén kívül a család, a foglalkozási csoportok és a közösség kérdését is tárgyalta. Csak utóbb, amint a korlátok közé nem szorított individualizmus filozófiai és gyakorlati következményeivel szembesültünk, kezdték el a politikatudósok a szabadság problémáját az elsődleges csoportok – a család, de még inkább az etnikai közösségek – kontextusában vizsgálni. S ekkor fedeztük fel Althusius üzenetét korunk társadalma számára.

Talán Martin Buber volt az első, aki utalt arra, miként alkalmazhatja a 20. század embere az althusiusi eszméket. A Paths in Utopia (Útvonalak Utópiában) című kötetében közölt politikai írásait részben Althusius inspirálta. Carl Friedrich, a német liberalizmus jeles tudós képviselője, élesztette újjá a tudományos közösség érdeklődését a 17. századi szerző iránt azáltal, hogy terjedelmes előszót írva hozzá újra kiadta a Politica latin nyelvű változatát. Újabban számos kutató – többek között Frederick S. Carney, Patrick Riley és Thomas Hueglin – foglalkozott Althusius eszméivel. A szerző szülőhazájában, Németországban is újra érdeklődés övezi tanait mint a német szövetségi demokrácia lehetséges fundamentumát. A volt Jugoszláviában Althusius hatása ellensúlyként működött a kommunizmussal szemben, s így lehetett bizonyos mértékű republikánus szabadságot bevezetni.

A tudományos közösségben nincs konszenzus abban a kérdésben, hogy miben áll Althusius és a föderalizmus viszonya. Otto von Gierke, aki elsőként mutatott rá az emdeni jegyző jelentőségére a politikai eszmetörténetben, Althusiust mindenekelőtt középkori gondolkodónak tekinti, aki megkísérelte a középkor utáni változó időkre adaptálni a középkori korporatizmust. Carl Friedrich, a 20. századi Althusius-reneszánsz első kiemelkedő képviselője szerint a szerző, bár középkori gondolkodó, a modern föderalizmus előfutára.

E sorok írójának, mint a föderalizmus összes formája kutatójának és egyúttal föderalistának, az a véleménye, hogy Althusiust nem csupán történetiségében kell értelmezni mint átmenetet a középkori korporatizmus és a modern föderalizmus között, hanem mint ihletforrást is, akitől a posztmodern föderalizmus által is alkalmazható gondolatokat és modelleket kölcsönözhetünk. A premodern 17. század előtti föderalizmus fundamentumának igen erős törzsi és korporatív jellege volt. Ez az áramlat az egyéneket szükségszerűen állandó, több nemzedéket felölelő csoportok tagjaiként definiálta, s éppen ezért jogaikat és kötelezettségeiket teljes egészében vagy elsősorban a csoport-hovatartozásból vezette le. A modern föderalizmus elvetette ezt a modellt, s olyan államközösségekben gondolkodott, amelyek kizárólag vagy főként egyénekből állottak, alapjukat pedig az egyéni jogok képezték. Így aligha vagy egyáltalán nem tudta elismerni és legitimálni a több nemzedéket felölelő csoportokat.

A posztmodern föderalizmusnak tekintettel kell lennie a posztmodern politika egyik alapelvére, nevezetesen arra, hogy nemcsak az egyének jogait kell szavatolni, hanem a csoportokat is valósnak, legitimnek kell elismerni, s megfelelő státust kell biztosítani számukra. Althusius az első, s egyben egyike azon néhány politikai filozófusnak, aki megkísérelte elvégezni ezt a szintézist. Mondani sem kell: késő középkori politikai gondolkodása nem ültethető át teljes egészében a 20. század utóbbi évtizedeinek posztmodern korába. Ennek ellenére, részben azért, mert változások korában élt és alkotott a késő középkorról az újkorra történő átmenet idején rendszerének oroszlánrésze, gondolatai, sőt terminológiája is adaptálható vagy legalábbis alapul vehető a posztmodern föderalizmus számára. Írásom nem lép fel az adaptáció vagy a szintézis megvalósításának igényével. Legfennebb néhány gondolatot, eszmefuttatást mutat be arra vonatkozóan, hogy ezek a feladatok miként oldhatóak meg. Ezeket az alábbiakban foglalnám össze:

1. Althusius politikai filozófiájának fundamentuma minden tekintetben szerződéselméleti. A pactum (megegyezés, egyezség, szerződés) a legitim politikai berendezkedés egyetlen lehetséges alapja. Mi több, Althusius elmélete számára átfogó szerződéses-föderális alapvetést dolgoz ki. Az egyetemes társulás nem csupán közösségek szövetsége, hanem a politika a maga teljességében szövetségi jellegű, hiszen egyesülésen és communication, megosztáson, részesítésen alapszik, amit semmi sem fejez ki jobban, mint az, hogy a tagok szimbionták.

Althusius duális értelmezése, miszerint a föderalizmus kapcsolatrendszert jelent, s a megosztás a szövetségi jellegű kapcsolatok alapját, később a föderalizmus sarkigazsága lett. Bár a szövetségi jellegű kapcsolatoknak számos formája létezhet, illetve a részesítés ideálja is többféleképpen valósulhat meg, a föderalizmus lényegében kapcsolat, a megosztás pedig ennek vezérelve. A politikai közösség emiatt szimbiózisos társulás, amelyet a szimbionták communicatio útján hoznak létre.

Azáltal, hogy Althusius a magánszféra esetében hangsúlyt fektet mind a természetes, mind a polgári társulásokra, azt domborítja ki, amit mai kifejezéssel élve társulási szabadságnak neveznénk. A család természetes társulás, amely kétféle kapcsolatra épül: házastársira és vérségire. Mert a nukleáris család házastársi kapcsolatot jelent még akkor is, ha az megegyezésen alapszik. A collegium (testület) vagy polgári társulás világi és egyházi formájában is megegyezésen alapuló.

A vegyes és a nyilvános társulások szerződésesek, akárcsak a város(állam), amely a collegiumok egyesüléséből létrejött köztársaság, mint ahogy a tartomány a városok megállapodás útján megalakult társulása, illetve az államközösség a tartományok szerződéses társulása. (Ez annak dacára igaz, hogy Althusius, amikor a tartomány jogairól ír, erről mint az államközösség egyik karjáról beszél, s nem pusztán mint városok társulásáról.) A szerződések jelentik Althusius számára azt az eszközt, amelynek segítségével a szimbionták társulásokat létesíthetnek és tarthatnak fenn. Egyszerre termékei ezek a szükségnek meg az akaratnak.

2. A szerző foglalkozik a szuverenitás kérdésével is, ami utóbb a modern föderalizmus alapvető jogi problémájává nőtte ki magát. A szuverenitás letéteményesének a népet tekinti. Egyrészt ez az, ami a jó államot res publicavá, vagyis köztársasággá teszi, tehát megtestesíti a közjót. Másrészt lehetővé teszi, hogy az állam consociatio consociatiorum (társulások társulása) legyen, universitas, amelyet collegiumok alkotnak, ugyanis a nép a szuverenitás gyakorlásának jogát tetszés szerint (szuverén akaratának megfelelően) különböző testületekre ruházhatja.

Az oszthatatlan szuverenitás Jean Bodin által fölvetett kérdése jelentette a premodern konföderáció gondolatának próbakövét. A modern államrendszer az oszthatatlan szuverenitás elvére épült, amely az egyre monolitikusabb és egyre energikusabb államok korában a politikai lét sine qua nonja lett. A megosztott szuverenitáson alapuló államok középkori világa letűnt. A problémára gyakorlati megoldást csak jóval később az amerikai alkotmány „alapító atyái” találtak, s tették ezáltal lehetővé a modern föderalizmus mint államforma kialakulását. Althusius 175 évvel korábban már lefektette a szuverenitás kérdése megoldásának elméleti alapjait – igaz, az előbbiek tudta nélkül –, s kidolgozta a szükséges filozófiai fundamentumot is.

Korunk Althusius-reneszánsza a konföderációs lehetőségek újjáéledésével áll kapcsolatban. Az Európai Unió a posztmodern konföderáció iskolapéldája, ezenkívül létezik még vagy három-négy. Bár Althusius számára a konföderáció elméletének kidolgozása nem jelentett (ön)célt, sajátos föderális gondolkodása, miszerint az egyetemes társulást átfogó szerves közösségek hozzák létre, kétségkívül hozzájárult a kialakulóban levő posztmodern konföderáció-elmélet megalapozásához.3

Althusius továbbá a politikai szuverenitást a politikai közösséget létrehozó hatalomként értelmezi. Ez máris szűkebb és republikánusabb meghatározása a szuverenitásnak, amelynek átfogó jellegét a szerző a kormányalakítás hatalmának formájában hasznosítja – ugyanis ez az a hatalom, amelynek a letéteményese a politikai közösség szerves test(ület)e. Mi több, ha a nép cselekszik, szuverenitása a jus regniben, a birodalom alaptörvényében, vagyis alkotmányában testesül meg.

Ennek az althusiusi fogalomnak fontos következményei vannak korunkban a nemzetközi jogra nézve, amely azzal a problémával küszködik, hogy miként enyhítse az abszolút és oszthatatlan szuverenitás újkori jogtudományból örökölt elvének hatásait egyre nagyobb interdependenciát mutató világunkban. Abszolút szuverenitást már ott sem lehet gyakorolni, ahol az elvet nem vonják kétségbe. Mi több, egyre gyakoribbak az olyan helyzetek, ahol az elvet sem lehet abban a formában alkalmazni, mint korábban. Az ilyen esetekben az egyik kiút a szuverenitást magának az alkotmányos okmánynak tulajdonítani, annak, amit Althusius jus regninek nevezne. Nos, az alkotmányos okmányt tekinteni a szuverenitás letéteményesének teljességgel összhangban áll a szerződéselméleti föderalizmussal.

3. Az althusiusi tanítás a nyugati civilizáció bibliai alapjai, valamint a modern politikai eszmék és intézmények között feszülő hídként értelmezhető. Mint ilyen, a Biblia politikai hagyományát hasznosítható, modern formákba önti. Ebben a tekintetben szöges ellentéte annak, amit pár évvel később Benedictus Spinoza Tractatus Theologico Politicusában (Teológiai-politikai tanulmány) ír, amikor egy új, modern politikatudomány szükségességét ecseteli. Az utóbbi szerző feltehetőleg bebizonyítja, hogy a Biblia politikai hagyománya csak az ókori Izraelre volt érvényes, s minden relevanciáját elveszítette, mihelyst a zsidó állam megszűnt létezni. (Továbbá nem is nyeri azt vissza, hacsak a zsidó állam újjá nem alakul.) Althusius is szembesül a modern politika ezen problémáival, de nem veti el, s nem is tagadja a bibliai hagyományt. Részben ez az, ami a modern korban csökkentette az althusiusi tanok hasznosságát, hiszen a német politikai filozófus hajthatatlan kálvinista módjára hangsúlyozta a vallás, a társadalom meg az állam szükségszerű kapcsolatát. Ez pedig ellenkezett a modern szekularizált állam fejlődésének irányával.

A vallási szempontból homogén politikai közösség kálvinista modelljének Althusius-féle változatát aligha fogja valaki feltámasztani a posztmodern korban. Ellenben egyre inkább támaszkodunk egy régi felfogásra, miszerint nem létezhet olyan civil társadalom, amely valamilyen kis mértékben ne az állampolgárokat kötelező és összekötő, valamint a bizalom meg a communicatio elengedhetetlen alapját megteremtő transzcendens normákban gyökerezne. (...)

Althusiust olvasni annyit tesz, mint felfedezni, mennyire lényegesek gondolatai a mai kor számára. Eszméit három évszázadon keresztül háttérbe szorította a modernizmus lendületes támadása, amely homogén, az állampolgárokra mint az államapparátussal szemben politikailag meztelenül álló egyénekre alapozó nemzetállamok kiépítésére irányult. Ám ezek a gondolatok inkább a posztmodern korba illenek, amely sokkal modernebb politikai hálózatokra épít, s amely az elsődleges csoportokat meg a politikai társulásokat napjaink politikai életének lényeges elemeiként újfent elismeri, továbbá föderális szellemben egy időben törekszik univerzalizmusra és partikularizmusra, hangsúlyozza az ökumenizmust és a közösség fontosságát.

Jegyzetek
1 Lásd például Robert Murray: The Political Consequences of the Reformation. Studies in Sixteenth-Century Political Thought, New York, 1960, Russel and Russel és Michael Walzer: The Revolution of the Saints. A Study on the Origins of Radical Politics, Cambridge – MA, 1982, Harvard University Press.
2 Lásd Daniel J. Elazar (ed.): Federalism as Grand Design. Political Philosophers and the Federal Principle, Lanham – ML, 1987, University Press of America and Center for the Study of Federalism.
3 Lásd Daniel J. Elazar: Europe and The Federal Experience. In Federalism and the Way to Peace, Kingston – Ontario, 1994, Queens University, Institute of Intergovernmental Relations, 53–71.

Forditotta: SZÁSZ Alpár Zoltán
2002.04.28.

a cikk *.pdf formátumban