SIPOS Géza
Az állam, a fejfedő és a választások
Fórum 
„Kezdjük egy meghatározással: modern államon e sorok írója a szinkretikus vallási világállapotból, mindenféle vallási, erkölcsi és velük összefonódott gazdasági összefüggésből »kiágyazódott«, deszakralizált, saját különös racionalitása jogán fennálló és elismert politikai hatalmat érti, amely külön világot alkot, és mintegy szembelép a társadalom »nagyvilágával«, saját racionalitása szemszögéből megkísérelheti magába kebelezni, politikával átitatni, megtörni, változatos módokon és eszközökkel maga alá rendelni, de persze szolgálhatja is, kiszabadíthatja más kötelékek hálójából” – ezekkel a mondatokkal indítja Szilágyi Ákos a 20. századi Oroszországról írott esszékötetének azt a fejezetét, melynek sokatmondó címe: A kelet-európai szökőállam1.

A politológus helyes érzékelése
Azért nem érdektelen Szilágyi okfejtésére hivatkozni, mely szerint a kommunizmus totális államosítására adott reakcióként az echte kelet-európai országban, azaz Oroszhonban az állam szökésben van a számára kiosztott feladatok elől, mert hiszen ez a fogalom az, amelyik nem mondódik ki világosan Molnár Gusztáv a magyarországi parlamenti választások április 7-i első fordulója előtt írt elemzéséből. A „nemzet” és az „ország” – ez volt a címe az esszének, amely a Provincia 2002/3–4-es számában jelent meg), mely e két fogalom részbeni szembefordításával kísérelte meg értelmezni a Magyarországon most kétségtelenül szembefordult akármi (ne mondjunk pártot, hiszen a két nagy, a Fidesz és az MSZP szembenállása túl van a pártpolitikai ellentéteken) által megjelenített társadalmi történéseket és azt, hogy e történéseknek milyen hatásuk lehet a határon túl élőkre. Lehet bírálni ezt a fogalmi szembefordítást, lehet letisztázatlan „elméleti zsákutcaként” értelmezni a Molnár által használt kétszavas alapszótárt. Ezt teszi válaszcikkében Magyari Nándor László szociológus (a Miféle nemzet, melyik ország? című cikk a Magyar Hírlap április 24-i számában jelent meg; a Molnár-esszé rövidített változatát ez a lap közölte április 7-én). Magyari válaszcikkének tévedése abban áll, hogy amikor a Molnár által alkalmazott nemzetfogalmat mítosznak nevezi, akkor elfelejti, hogy szerzőnk óvatos distanciával sem a nemzet-, sem az ország-koncepció mellett nem teszi le a garast, hanem inkább a két nagypárt közti szembenállást igyekszik e két jelszóba sűrítve értelmezni – azt állítva, hogy mind a Fidesz, mind az MSZP létező társadalmi nézetkülönbségeket képvisel (és néhol gerjesztett is), melyek a magyarság mibenlétének kérdésében fordultak szembe egymással. Magyari elmarasztalja azt a retorikai fogást, mellyel „az állampolgári nemzet (citizen-nation) mintegy automatikusan kerül szembe a kultúrnemzet felfogással. A modern nemzetfelfogás inkább komplementerként értelmezi a két vonatkozást.” Ez így rendben is volna, csakhogy Molnár esszéjében nem a szerző akaratából került szembe ez a két fogalom, hanem egyszerűen azért, mert a magyarországi választási harcban e fogalmak mentén vitatkozott élesen a két oldal politikusainak csoportja. Hogy a korszerű nemzetfelfogás szerint mindez zsákutca? Lehet, de az utóbbi öt hónapban (sőt inkább 1998 óta) Magyarországon azoknak van nagyobb szavuk, akik az ilyen koncepciókat nem ki- és összebékíteni, hanem szembefordítani szándékoznak – vonatkozik ez mind a jobboldali gyűjtőpárttá vált Fideszre és szövetségesére, az MDF-re, mind a szocialista MSZP-re és a liberális SZDSZ-re.

A választási tétek és eredmények
„A társadalom különös organizmus, sokszor reagál összevissza a saját kiismerhetetlen logikája szerint, de néha, ritkán, érzékelni, felfogni látszik valamit, amire aztán ennek megfelelően reagál is, függetlenül attól, mit mondanak vagy éppen ordítanak neki” – írja Molnár Gusztáv: ez a politológusi attitűd tiszteletre méltó. Hiszen az értelmiség által bálványozott fogalmi korrektségnél néha fontosabb az, hogy valaki helyesen érezzen rá a társadalmi mozgásokra. A magyarországi választások első fordulójának eredményei Molnár okfejtését támasztják alá: a kormányoldal Fidesz–MDF-listája 40, az ellenzéki MSZP 41 százalék szavazatot kapott rekordnak számító 70,53 százalékos részvételi arány mellett. A kétszavas szótár keretében maradva elmondhatjuk, hogy az „ország-koncepció” nyert – a nyertesek viszont inkább szeretik „kormányváltó erők”-nek nevezni magukat. A második fordulóra a Fidesz erős, nagygyűlésekkel megtámogatott kampánnyal készült, s ez eredményt is hozott. Április 21-én a parlament 386 képviselői helyéből a betöltetlen bársonyszékek közül 188-at szerzett a Fidesz–MDF, 178-at az MSZP és 19-et az SZDSZ. A magyar választási rendszer és a parlamenti jogszokás szerint e két utóbbi alakíthat kormányt, hiszen frakcióik egymással összefogva, kilenc képviselőnyi többségüket felhasználva május 15-én meg tudják szavazni az MSZP miniszterelnök-jelöltje, Medgyessy Péter programját és koalíciós kormányát. Orbán Viktor leköszönő miniszterelnök május 7-én, a budai várban rendezett Fidesz–MDF nagygyűlésen jelentette be azt, hogy a kormányoldal lényegében nem vesztett, hiszen „a haza nem lehet ellenzékben”, majd arra hívta fel szimpatizánsait, kis csoportokba tömörülve alkossanak mozgalmat. Ez a kijelentés azt bizonyítja, mindkét szerzőnknek igaza van. Molnár Gusztáv „élő organizmusnak” nevezi a nemzetet, Magyari Nándor-László „változó, szimbolikus tudati formának”. Semmi sem bizonyítaná fényesebben azt, hogy a nemzet eszmerendszere élt, él és élni fog, mint ha a volt kormányoldal, vagyis a nemzeti elképzelés hívei, valóban mozgalommá tömörülnének. Lehet, hogy – Molnár szavaival élve – a választásokon a „nemzet” és az „ország” küzdelme folyt, és az is lehet, hogy a vetélkedés előbb vagy utóbb az „ország” javára dől el – de a voksolás utáni kép azt bizonyítja, a nemzeti oldal máris továbblépni látszik a választási részvereségen.

Az állam hiánya
Föltűnő az a jelenség, hogy bár az utóbbi négy év magyarországi közéletében rengeteg vita, paláver, választási beszéd, sajtónyilatkozat forgott nemzet- és országképek, politikai koncepciók körül, nagyon kevés szó esett az államról. Arról rengeteg beszéd folyt, hogy mit tesz az állam (erről sokszor tettek kinyilatkoztatásokat a Fidesz kormányzó politikusai), és arról is, mit nem kellene tennie az államnak, illetve az annak a gépezetét felhasználó pártnak (erről viszont az ellenzék jelesei nyilatkoztak legalább annyiszor, mint a kormány). Az ellenzéki álláspont legfőbb állítása az volt, hogy a Fidesz „megtöri, politikával itatja át” a társadalmat, és az irányítás során nem törődik a jogállamiság 1989-től úgy ahogy begyakorlott elveivel. De annak az állításnak az elkötelezett voltát sem lehet a lendületes Fidesztől elvitatni, melynek lényege ez volt: egy felfrissített jobboldali eszmerendszerből kiindulva „kiszabadítani a társadalmat más kötelékek (a pesszimizmus és a posztkommunista érdek-összefonódás) hálójából”. Az MSZP és az SZDSZ májusi koalíciós tárgyalásain sem az állam milyensége a kérdés, hanem a tárcák és testületek egymás közti pragmatikus elosztása – különben késő is volna szakértőiknek államelméleti problémákat vitatniuk.

Márcsak a továbbgondolkodás egyszerűsítésének szempontjából sem érdemes leragadnunk annak taglalásánál, melyik félnek melyik kérdésben volt inkább igaza, hiszen ennek eldöntéséhez közösen kellene végigrágnunk magunkat az elmúlt négy év magyarországi politikai sajtóján. E továbbgondolás esélye viszont részben kimondva benne foglaltatik a Molnár-esszében is. A politológus azt állítja, ha az „ország” a választásokon visszavág (és ez bekövetkezett), akkor az erdélyi és vajdasági magyarok jobban teszik, ha egyrészt felhagynak a tipikusan kisebbségi, állandóan kormánypárti politikával, másrészt a Budapest-centrikus nemzetfelfogással. A gond csupán az, hogy e kettős feladásnak és a nemzeti közösségek fölött álló regionalizmus felkarolásának, legalábbis Erdélyben, nem sok jelét tapasztalni.

Molnár Gusztáv helyesen állapítja meg, hogy csak remélni lehet, hogy az MSZP–SZDSZ kormány elmozdul „a választott, erős kompetenciákkal rendelkező regionális önkormányzatok bevezetésének” irányába a Magyarországgal szomszédos országokban is. Miért gondolom, hogy ez csupán remény marad? Egyik ellenzéki, most már lassan kormányt alakító párt sem beszélt sem programjában, sem választási kampányában érdemben az államról. Arról igen, hogy miképpen alakítaná át itt-ott az államapparátust, de arról nem, hogy szerinte milyen fajta magyar állam volna kívánatos. A regionalista elképzelés részben depolitizált, minél több kérdést a helyi szint hatáskörébe utaló államot látna szívesen, amely nem avatkozik be erős kézzel az egyes régiók fejlődésébe még akkor sem, ha a központban ülők ízlése szerint ilyen vagy olyan területen egyik vagy másik túlzottan eltér a nagy átlagtól. Ez az elképzelés egy semleges, minimalista, az állampolgárok életébe a lehető legkevésbé beavatkozó, korszerűen szolgáltató államszerkezetet jelent, amely lényegében arról a modernista attitűdről mond le, miszerint a központosított államnak kell szükségszerűen a közélet minden területén diktálnia.

A regionalizmust támogató, azt szerény semlegességében szolgáltató állam mint „ideális állapot” eléréséhez szükséges, hogy a társadalom ismét – ha nem is bizalommal, de – legalább jóindulatú elnézéssel forduljon ahhoz az államhoz, amely 1948-tól 1989-ig (Romániában és Jugoszláviában részben napjainkig) egyszer már minden közösségi értékét államosította, és azt máig sem hajlandó teljes egészében visszaszolgáltatni. Itt az ‘érték’ fogalmán egyszerre értek anyagi javakat (épületeket, vagyont), és jogköröket, kompetenciákat, társadalmi erőforrásokat. Leegyszerűsítve: pénzt és hatalmat.

Képzeljünk el egy többé-kevésbé szegény, de öntudatos társadalom bácsit, aki bekopog Állam Oszkár villájának ajtaján, és szól: – Mondjál le javamra pénzed és hatalmad 70 százalékáról, hogy én ismét megerősödhessek, nyújts elégséges, de szükséges alapot ehhez, a többit majd én intézem! Egy efféle viccbe hajló gondolatkísérlet Romániában szinte elképzelhetetlen, mert a központosított, kenőpénzzel olajozott kézivezérléssel működő államnak eszében sincs lemondani mindarról a túlhatalomról, melyre a nemzeti ideológiával kapcsolt diktatúra alatt szert tett. Magyarországon azért látom ugyanezt kérdésesnek, mert 1989 óta nem következett be ilyen nagyságrendű váltás, és ennek oka csakis az állam radikális regionalista átalakításának jelenleg több mint valószínű kicsi támogatottsága lehet.

A regionalizmus kérdésessége
A regionalizmus támogatóinak nem árt belátniuk, hogy a jelek szerint a magyarországi társadalom jelentős részének megfelel a viszonylag jó önkormányzati rendszerrel – mely nyomaiban még a vármegyerendszer legalább 400 évre visszamenő hagyományait őrzi – kiegészített Budapest-központúság. (Ezt az önkormányzati rendszert éppen a Fidesz-kormány támogatta jelentős vidékfejlesztési pénzekkel – igaz, a regionalizmus pont ezeket a központi újraelosztó rendszereket bontaná le.) A minimalista–szolgáltató–liberális állam-elképzelés pártján állók pedig nem felejthetik el, hogy az említett széles többségnek talán megfelel, ha az egymást váltó pártok lényegében hatalmi kiszolgáló rendszerekként kezelik az állami intézményeket, és nem szándékoznak saját hatalmi, illetve érdekszféráik gazdasági lehetőségeit megnyirbáló, szigorúan lekicsinyített hatalmi rendszert hagyni utódaikra. Hozzátartozik ehhez, hogy Magyarországon az 1994-es, az 1998-as és részben a mostani választások tétje a leváltás volt: félre a túlburjánzott elittel! Ebből ítélve a többség nem lelkesedik ilymódon eljáró politikai elitjeiért, le is váltja azokat, de négyéves ciklusonként csalódnia kell.

Ahhoz viszont, hogy Magyarország „területi közösségek regionális, posztmodern szerkezetévé” váljék, és mintájára az őt körülvevő multietnikus területek is azzá váljanak, olyan társadalmi összakarat, nyomás szükségeltetik, mely rákényszeríti erre a váltásra a magyarországi és a romániai politikai eliteket. Molnár Gusztáv helyesen világított rá arra, hogy a magyarországi választás tétje részben az ország- és a nemzet-elképzelés szembenállása körül forog – de arról nincs világos képünk, hogy a fentebb vázolt állam-elképzelés mögött van-e ilyen nagyságrendű támogatottság.

Az állam minimalizálásához, depolitizálásához és a regionalizációhoz egyrészt az szükséges, hogy a társadalom sajátjának tudhassa és érezhesse az államot, másrészt az, hogy a politikai elit is képes legyen belátni azt, hogy a minimalista állam az ő hatalmi zsenialitása nélkül is működőképes. Most áprilisban az „ország” mögött – a két fordulóban szavazók számát összeadva – 7 millió 500 ezer2, a „nemzet” mögött 6 millió 700 ezer állampolgár sorakozott föl Magyarországon. Az „állam” és a „régió” mellett? Bizonyára sokan: ők valóban láthatatlan többséget képeznek. Ha ez a többség nem lesz láthatóvá, még az „országok és tartományok” modernen túl levő, liberális Európai Uniója sem lesz képes ezt az államváltást a magyarországi, illetve a romániai társadalomra rákényszeríteni. Így maradhat Magyarország előbb, Románia (esetleg) utóbb csupán színes-illatos, különleges bokréta az EU kalapján.

Jegyzetek
1 Szilágyi Ákos: Oroszország elrablása. A szovjettelen unió története. Helikon Kiadó, Budapest, 1999.
2 Babus Endre: Akciótervek a szavazatok újraszámlálására – Direkt kapcsolat? In: HVG, 24. évfolyam, 19. szám, 2002. május 11.
SIPOS GÉZA 1978-ban született Kolozsváron, publicista, a Transindex internetes napilap (www.transindex.ro) újságírója.


2002.04.28.

a cikk *.pdf formátumban