Antik Sándor
A plakát mögött… a feltámadás ígérete
Figyelő 
Balkáni vagy balkániak? Életemben először voltam olyan helyen, amely Európa térképe szerint a Balkán szívében van. A Balkán történetében híressé vált helység neve Bitola. Festői város a Macedón Köztársaság déli részén. Megtalálhatók benne a történelmi múlt görög emlékei (Heraclea Lincesis régészeti lelet), egytucatnyi középkori és újkori mecset (például az elhagyatott Ajdar Kadi Mecset, a Jeni Mecset, ez utóbbi ma a Municípiumi Művészeti Galéria stb.), a törökök nélküli török bazár keskeny utcáival és sajátos építészeti elemeivel, a közismert sétálóutca (Sirok Sokak), mely úgy tűnik, a helybéliek és a látogatók legfőbb attrakciója. Mindezek különleges hangulatot kölcsönöznek a városnak, még Macedónia más helységeihez viszonyítva is. Bitola multikulturális és többnemzetiségű hagyományokkal rendelkező város, amely a volt Jugoszlávia felbomlása, majd a macedón szlávok és a muzulmán albánok közti etnikai konfliktusok következtében albánok nélkül maradt. Ahogy a Provincia 2001. novemberi számában, a Párbeszéd Szkopjéban című írásban áll: „Bitolában ma már nem élnek albánok, ugyanakkor nehéz macedónnak lenni Tetovóban. A nagy feladat megakadályozni ezeknek a veszélyes enklávéknak a kialakulását.” De ha bárki is újságírói túlzásnak tartaná a fentieket, már Szkopje repülőterén meggyőződhet az ellenkezőjéről: álcázott NATO-tankok és -helikopterek figyelmeztetnek a békefenntartó erők jelenlétére. Bitolában azonban semmi nyoma katonai hadműveleteknek. Itt, a fővárostól 400 km-re, májusban is havas tetejű hegyektől övezve, mintha az a balkáni atmoszféra és világ jelenne meg, amelyet otthon elképzelt az ember. De hamar rá kell jönnöd, hogy hagyományait és opcióit tekintve, még a kortárs képzőművészet terén is, többféle Balkán létezik.

Az alkalmazkodás első állomása a Sirok Sokak sétálóutca, a reggeltől éjfélig itt, ezen a keskeny, két oldalán cukrászdák asztalaitól szegélyezett sávon hömpölygő tömeg. Ha egyszer ez az emberáradat elragad, nem tehetsz mást, mint hogy sodródj vele együtt. Mintha szertartás folyna a felvonulók és az asztal mellett ülők között, és mintha mindenkinek valami elintéznivalója lenne, de ugyanakkor más dolga sem lenne, mint hogy bámész képével megtöltse a teret, és kitöltse a többi jelenlévő idejét. Elektronikusan felerősített hangözön, amellyel az emberi hang megpróbál versenyezni, de a kommunikáció néha csupán gesztusokra vagy a mimika olyan jelbeszédére redukálódik, amely gyakran csak az itteni beavatottak számára érthető. Egy-egy jellegzetes, merev arckifejezés, amely alkalomadtán változik, ha viselője üdvözlő, vidám gesztusokkal, bókokkal és csókokkal színezi a találkozást. Semmi sietség a következő találkozásig. Hogy arra mikor és hol kerül sor, arra csak az újonc kérdez rá, aki nem tudja, hogy ez nem a komoly megbeszélések, hanem a kávék és az egyéb folyadékok melletti tereferék helye. Az az érzésed, hogy a tér és idő dimenziói felhígultak, és a látvány, amiben részed van, békebeli látvány, ellentmond az agyadhoz nőtt otthoni elképzelésekkel. Lehetséges-e, hogy egy ilyen, békésnek látszó tömeg nemrég még tele volt egoizmussal, türelmetlenséggel és háborús ösztönökkel, és akár véres tettekre is képes lett volna? Mi az, ami ezt a ragályt okozza? A politikai osztályok hordószónokai vagy a civil szféra fejletlensége?

Felhörpintve kávémat, a fejemben Konrád György gondolatával, „a plakát mögött kell látni a hullát”, de a feltámadás ígéretét is – tettem hozzá én magamban, elindulva a szállóba, hogy tanulmányozzam a Délkelet-Európa Művészeti Csereakcióinak Thesszaloniki Fóruma által 2000-ben kibocsátott Nyilatkozat célkitűzéseit és Nebojsa Vilic nemrég kiadott könyvét, az utóbbi tíz év macedóniai alternatív művészek vízióinak antológiáját. A könyv egy új életérzésű és szabad művészi kifejezéssel élő nemzedék bemutatása, ugyanakkor beszámol az utóbbi években létrehozott azon új művészeti intézmények tevékenységéről is, amelyek kitermelték ezt az új generációt, intézményes formát biztosítva a személyes kapcsolatoknak és a közös kiállítások megszervezésének.

A művészet nem döntőbíró a jó és a rossz, a szép és a csúnya, a rend és a káosz, a fehér és a fekete, a racionális és az irracionális, a tiszavirág-életű és az örök életű között. Esetleg, élve az irónia, a játék, a paródia eszközeivel, felhívja a figyelmet e kétpólusú kizárólagosság negatív voltára, amely gyengítheti ezt a dihotómiát. A Bitolában most már másodszor megrendezett Nemzetközi Művészeti Kiállítás/Szimpózium szervezői, Biljana Petrovska Isijanin és Ljupcho Spirovski Isijanin, nem véletlenül választották a kiállítás mottójául ebben az évben az ÉN–TE(TI) kétpólusú jelmondatot (és az IGEN–NEM-et 2000-ben), és nem véletlenül helyezték mindkét alkalommal a hangsúlyt a másnemű pólusok közötti mobilitásra, lebegtetésre, dialógusra. Két hetet biztosítottak a meghívott művésznek, hogy megfigyelje, felfedezze és a művészi kifejezés eszközével megfogalmazza az ÉN–TE(TI) közti interperszonális kapcsolatot, és jelezze azt a kollektív tapasztalat számára.

Minden résztvevő annyit ér, amennyit egy bizonyos helyzetben teste, szelleme és tehetsége sugároz – leszűkítve ez az ÉN–TE(TI) kapcsolat (semmiképp sem végső) meghatározását jelenti, méghozzá e kéthetes időközben, az adott körülmények között, a munkák opciói és konkrét módozatai által. Munkák és életformák, anélkül, hogy mindeniket fel lehetne sorolni.

Az amszterdami Charles Citron a hollywoodi westernhősökre emlékeztető Jenki Joe babafigurájával, amit mindig magával hord, és szembesít látogatásainak különböző helyzeteivel, helyeivel és közösségeivel, megörökítve fényképen és videofilmen a kulturális turizmus e boldog pillanatait és pózait. A Jeni Mecset központi aulájában a Jenki Joe ázsiai „üdüléséről” készült fényképeket mutatta be, az időközben bazári csecsebecsévé vedlett Mao-korszak jól ismert alakjai, figurái vagy az ugyancsak a szuvenírtárgyak sorsára jutott Buddha-szobrocskák között. A prágai Martin Zet fantáziaprovokáló gesztusaival számos olyan művészi helyzetet rögtönzött a részt vevő művészek között, amelyet bárki könnyedén folytathatott. Ironikus gesztussal adja körözésre saját maga személyét a helyi újságban, Az eltűnt Free Martin Zet körözése címet viselő kettős fotóportrét, amely szemből ő maga, profilból pedig litván barátja, R. D. arcát ábrázolja (aki különben szintén résztvevője volt a rendezvénynek). Másik aktusa a Sirok Sokak sétálóutca lezárása egy magas dróthálókerítéssel, csúcsforgalom idején, ami heves reakciót váltott ki a tömegből, amely szemmel láthatóan mégcsak el sem gondolkodott a gesztus értelmén. A New York-i Robert Martinez pár nap alatt megtöltötte személyesen interpretált graffiti-rajzaival a ma már romos Tito Emlékház belső tereit, motívumként az ott tanyázó utcagyerekek képmását, illetve az ott talált Tito Emlékalbum képmotívumait használva és összekötve e képszigeteket feljegyzéseivel és az alkalmi beszélgetések töredékeivel. A szkopjei Oliver Musovik egy közönséges fotóstúdió kirakatában állította ki legjobb barátai és saját közös fotóportréját, minden portréra néhány soros megjegyzést írva. Látszólag banális ez a megközelítési mód, de egy olyan környezetben, ahol az emberi kapcsolatok mélyen megsérültek, ez az elemi képi és szövegbeli megfogalmazás, a pozitív kapcsolatokra való vágy kifejezése. Más beállítottságú a szintén szkopjei Igor Toshevski, aki a város különböző részein emelkedő falakon éktelenkedő golyó ütötte lyukakba suttogott bele, ezeket a helyeket megjelölte Bitola térképén, és azt, sokszorosítva, pár cirill betűs sorban megfogalmazott üzenettel együtt eljuttatta a résztvevőknek. Az, hogy személyesen nem lehetett jelen a performanszon, mintegy felerősítette az utalást a befeléfordulás, a (non)kommunikáció, illetve az interkommunikáció lehetetlenségére.

Magam egy, köztem és a feleségem között lezajlott családi tárgyalásról készült makettet állítottam ki, amely tárgyalás a paradicsombeli édes semmittevésről, a művészi élvezetről és a művészet terhéről egy változó egzisztenciális összefüggésben, a szubjektumok figurációjáról és az objektum konfigurációjáról folyt, és annak a régi, elsárgult, a halottak feltámadását megjelenítő reprodukciónak a szerepéről, ami mindezt kiváltotta. Egy esemény makettje, amit egy művészetileg védett térben állítottam ki, a Municípiumi Művészeti Galéria (Jeni Mecset) előterében, s amely megszakította a szokásos, álmosan érdektelen, hagyományos kiállítások sorát. Az installáció megvalósítása után arra kértem minden meghívottat, hogy társuljon be a maketten megformált családi workshopunkba, ezzel gazdagítsa azt. Ugyanabban a térben állítottam ki egy másik munkát is. Egy pionírpartizánt ábrázoló helyi szobor (gyermeki testarányokkal, de felnőtt arcvonásokkal) fotómakettje mellett egy önmagamról készült fotómakett figura, az előzőével azonos pozícióban és a megfelelő aránytorzításokkal photoshopban összenyomva. „The parts of the same sistem?” – vizsgálgatta a két fotósziluettet Charlie a megnyitón. Hirtelenjében nem tudtam, mire is kérdez rá: a kiállított tárgyak szuvenírjellegére, vagy arra, hogy az ugyanazon a talapzaton kiállított két figura egyazon rendszer terméke?

2002.04.28.

a cikk *.pdf formátumban