CSOMA Botond
Egy vitatott könyv
Fórum 
A világos elemzések teljes hiánya, amely a hazai politikai tájakon érezteti hatását, immár az értelmiségi körökben is tapasztalható. H.-R. Patapievici könyve, az Omul recent (Az új keletű ember) olyan személyeskedő, vádaktól hemzsegő háborúskodást indított el, amelyekből kiderül, hogy a szerző narcisztikus, és ennek a könyvnek a megjelentetésével nem akart mást, mint felhívni magára a közvélemény figyelmét, mert a 2000-ben bekövetkezett politikai változások óta elszigetelve és elfelejtve érzi magát (ezt a „háborúskodást” mutatta be részletesen Al. Cistelecan a Provincia 3–4-es számában megjelent A párbeszéd erkölcse című cikkében). Ebből az általános zsivajból, a szabályt erősítő kivételektől eltekintve, mint amilyen például Andrei Cornea a 22 című folyóiratban megjelent Se poate combate relativismul postmodern? (Le lehet-e győzni a posztmodern relativizmust?) című kitűnő elemző cikke, természetesen nem hiányoztak a durva, jakobinus típusú manicheista kirohanások, amelyek jókra és rosszakra osztják fel a világot. Ennek a látásmódnak a hívei szerint, ha bizonyos bírálatokat fogalmazol meg valamilyen kisebbség követeléseivel, a nyugati politikával vagy a radikális posztmodern esetleges rossz hatásaival szemben, akkor, ugyebár, kétségtelenül kisebbségellenes vagy globalizáló és egységesítő szándékú, nyugatellenes, és, nem utolsósorban, veszélyes reakciós, aki nem akarja vagy, nem tudja megérteni a jelen profilaktikus jellegű mentális és politikai szükségleteit.

Egy kérdés ilyen, szigorúan ideológiai és politikai megközelítése aporiához vezet a nyitási horizont távlatának szintjén a partikuláris elemzés különbözősége tekintetében. De ugyanakkor vitathatatlan előnyöket biztosít a módszerrel élők számára. Azt, akire rányomják a reakciós, nyugat- vagy kisebbségellenes pecsétet, nagyon eredményesen hallgatásra lehet ítélni és ki lehet szolgáltatni a nyilvános gyalázatnak, anélkül hogy szükség lenne álláspontjának elemzésére. Ha megpróbálnánk oksági viszonyt felállítani ebben az eljárásban, azt hiszem, az okot a fent említett csalárd szándékú elszigetelésében találnánk meg, az okozatot pedig a jelentős mértékű egyszerűsítéssel járó felületességben. Közismert példa a dogmatikus türelmetlenségre a háború utáni Franciaországban kialakult helyzet, amikor az értelmiségiek nagy része, még katolikus írók is, elragadtatva attól a hozzájárulástól, amivel a Szovjetunió kivette részét a náci Németország fölött aratott végső győzelemben, olyan eszmék híveiül szegődtek, amelyek kimondták, hogy senki sem lehet egyszerre antikommunista és antifasiszta meggyőződésű, ami közvetve azt jelentette, hogy ha valaki antikommunistának vallotta magát, arra automatikusan rányomták a fasiszta bélyeget. Ez a – Raymond Aron és François Furet által egyaránt elítélt – vélemény, amely a „látnok” francia értelmiség ítélőképességének egyfajta beszűkülését jelentette, a legteljesebb mértékben hozzájárult annak a szovjet propagandának az eredményességéhez, amelynek célja olyan képzeletbeli fasiszták létrehozása volt, mint például De Gaulle, Adenauer vagy éppen a leendő amerikai elnök, Eisenhower.

A szóban forgó könyv változatos kört felölelő alapvető témákat elemez, közülük a következőket sorolhatnám fel, címszerűen: Isten eltűnése a modern és posztmodern korszak értékítéleteiből, a multikulturalizmus, a politikai tisztesség és a feminizmus – a szerző mindezeket a posztmodern termékének tartja – vagy a jelenkori tudományos gondolkodás bizonyos felületességének a következményei.

Ami a modernség és hatásai alapvető elemzése szempontjából a szerző által használt módszerre vonatkozó általános képet illeti, a könyvről az alcím adja a legjobb leírást: „a modernség bírálata a mi vész el akkor, amikor valami megnyerődik szempontjából”. Ennek a könyvnek az elolvasása után Patapievici nem tűnik számomra kései tradicionalistának vagy a két világháború közötti időszakra jellemző frusztrált romantikusnak. Hamis az a gondolat, hogy a bemutatott érvek és idézetek veszélyes miszticizmusra csábíthatnának, amely egy szomorú emlékezetű korszak szélsőjobb mentalitásának megfelelő magatartás kialakulásának kedvezne. A szerző nem ajánl alternatívát a modernségre. Más szóval, elfogadja a demokratikus játék szabályait. A radikális posztmodern egyes vonatkozásaiban éppen annak az ideológiailag nem beskatulyázott szabad gondolkodásnak a korlátozására irányuló szándékot érzi, amely az abszolút demokrácia megvalósulásának elengedhetetlen feltétele. De gyakran jut téves következtetésre – ezek egy részére később visszatérek –, ami szintén egy, ezúttal vallásos dogmatizmus folyománya.

Arra a kérdésre, hogy megtehetjük-e, hogy ne legyünk modernek, a szerző kategorikusan nem-mel válaszol.1 A dilemma nem az önmagában vett modernség megkérdőjelezésére vonatkozik, hanem annak értékelésére. A negatív hatás abban áll, hogy a modernitást szubsztanciának tekintik, és nem egy modus vivendit kereső eszköznek. Mi több, a radikális posztmodern hitté vált, egyfajta világi vallássá, saját dogmatikus szabályai vannak, ezek közé tartozik a lényegi valóság hiánya, az, hogy minden viszonylagos, másként megfogalmazva: az igazság nem különböztethető meg a hamistól, és a modernség kimerült. Ez azt jelenti, hogy olyan új szerkezetet kell felépíteni, amely megfelel az élet új követelményeinek.

A modernitást – állítja Patapievici –, amely meghaladta a technika és a hasznosság kívánalmait, az ítélőképesség kultúrájával kell helyettesíteni. Csakhogy felfogásában az ítélőképesség isteni eredetű. Ami azt jelenti, hogy egy ateista nem bír olyan ítélőképességgel rendelkezni, amely képessé tenné a jó és a rossz megkülönböztetésére, vagy nem képes arra, hogy ítélőképességét követve rájöjjön, hogy valami, amiről szó van, durva eltévelyedés, ami nagymértékben megterheli az élet gyakorlati és szellemi szükségleteit. Nem hiszem, hogy a radikális és néha tévelygő posztmodernet csupán vallásos alapon le lehetne győzni.

Patapievici másik, sok kérdést felvető érvelése – amelyet Andrei Cornea is megjegyzett2 – az individualizmussal kapcsolatos álláspontjához kötődik. „Az individualizmust nem lehet következetesen igazolni ateista filozófiával. Az ateista politikai filozófiák egyetlen logikus következménye a kollektivista politikai rendszer. Egymásba keveredve és kölcsönösen igazolva egymást, az ateizmus és a kollektivizmus, mindkettő a másik következményeinek feltétele.”3 Hamis következtetés, mert a kollektivizmust a történelem folyamán nagyon gyakran a vallás segítségével igazolták, és nagyon sokan az individualizmus hívei közül meggyőződéses ateisták voltak. Nem tudom elképzelni, hogyan lehetne a kereszténység kedvező talaj az individualizmus számára. Vitathatatlan, hogy a megváltás elsősorban egyéni aktus. Viszont a keresztény vallás inkább az emberek közti közösségi természetű együttműködést segíti elő. Ez az alapvető merevség annak az eredménye, hogy a radikális relativizmus bírálatakor a szerző a metafizikára támaszkodó módszert választotta a John Rawls vagy Jurgen Habermas által javasolt procedurális típusú kritériumok helyett. A metafizikai transzcendencia alkalmazásával csökkent az értelem képessége arra, hogy elutasítsa a posztmodern szofisztikát, csupán a meggyőzödötteket tudva meggyőzni.4

Patapievici véleménye szerint a modernitás elve, az tehát, hogy „Isten halott”, változást hozott létre az értékek hierarchiájában. A „fentről le” stabil hierarchia helyét átvette egy vízszintes építmény, amelyben az értékek állandó mozgásban és változásban vannak. Érdekes lenne tudni, vajon ez az elcsúszás a vízszintes felé bekövetkezett-e volna, ha az „Isten halott” elv nem jelent volna meg az eszmék világában. Meggyőződésem, hogy az értékek hierarchiájában bekövetkezett eme változást sem lehet egyetlen metafizikai okra visszavezetni.

Megemlíthetjük, hogy a könyvre általánosan jellemző a világról való vagy fehér, vagy fekete ideologikus látásmód heves bírálata, és egyszersmind egyes, a mentális síkra nagyon veszélyes értékeket tartalmazó, egyféle „l’art pour l’art” felé irányuló mozgalmak és irányvonalak bírálata. Az időbeliség lett az egyetlen viszonyítási pont, és annak függvényében születnek meg az értékítéletek. Elmélkedhetünk annak a ténynek a következményein, hogy bizonyos körökben mindent, ami új, elfogadnak, csupán csak azért, mert új, anélkül hogy a dolgot önmagában véve alapvető elemzésnek vetnék alá. A hagyomány ma már valami teljesen negatívat jelent, bármilyen rá való hivatkozás maga után vonja a maradi, reakciós bélyeget, mert, ugyebár, ami régi, az feltétlenül rossz, és gyanakvást ébreszt. Az erőszakos posztmodernség egyik primitív kliséje a hagyomány azonosítása a tradicionalizmussal. A haladás önmagában vett értéknek számít. A haladás hívei úgy tűnnek fel, mint a világ mindentudó irányítói, akiknek fel kell világosítaniuk a „népet”, nehogy a reakció csapdájába essék. A haladás megvalósításának leghatékonyabb módszere, ahogy gyakran tapasztalhatjuk, annak a sátánivá való kikiáltása, aki kifogásolni mer egyes, a haladás nevében terjesztett eszméket.5

Nem maga a politikai diskurzusban a politikai tisztesség alakját magára öltött haladás eszméje az, ami bosszantó, hanem a mód, ahogy megpróbálják az őt támogató csoportokat létrehozni. Egyes körök maguknak követelték azt a kizárólagos jogot, hogy olyan magatartásformákat támogassanak, amelyek nem fogadnak el semmilyen alternatívát. A „politikai tisztesség” ideológiája által hirdetett egalitarizmus csak annyiban kívánatos, amennyiben a társadalom testében valósan reálisan létező nehézségek megoldásához hozzájárul, és nem jelent egy, a marginalizálás érdekében alkalmazott, felszínes társadalmi-politikai diktátumot. Ha egy önmagában vett hagyománynak társadalmi szinten negatív következményei vannak, olyan értelemben, hogy egyeseknek szenvedniük kell miatta, kívánatos eltávolítása, de nem az elszigeteléssel, hanem a párbeszéddel, és nem azért, mert hagyományról van szó, hanem azért, mert szenvedést kiváltó tényező. Az említett formától hosszú és fárasztó út vezet a mindenfajta hagyomány elleni háborúig.

A „politikai tisztesség”-et, amely túlzott arányokat öltött, leginkább a kritikai ítélőképesség útján lehet visszaverni. „A politikai tisztesség elképesztő példáját említi Murray Rothbard: amikor a Legfelsőbb Bíróság Nixon elnök által javasolt egyik tagját gúnyosan középszerűnek nevezték, Roman Hruska nebraskai szenátor feltette a kérdést, miért ne lehetne az amerikai középszerű embereknek joguk arra, hogy képviselve legyenek a Legfelsőbb Bíróságon. Valóban, miért ne lehetne számarányuknak megfelelő képviselőjük, mondjuk az elmebetegeknek (úgy képzelve el őket, mint a sérültségnek egy sajátos formája alapján kialakított szociológiai csoportot) egy jól nevelt társadalom minden intézményében, úgy, ahogy azt a politikai tisztesség hívei elképzelik?”6 Gondolkodhatunk azon, hogy a fenti példából vajon nem vonható-e le az alábbi következtetés: „Alapjában véve a politikai tisztesség szövetség a nyárspolgáriságát a haladás ügyeinek felvállalásával álcázó nyárspolgárság és egy olyan társadalmi aktivizmus között, amely azt állítva, hogy bátorítja a sokféleséget, egysíkúvá akarja tenni az emberiséget.”7 Véleményem szerint a fenti képlet elfogadható az elemző gondolkodás számára. Vajon elhiheti-e valaki, hogy egy középszerű bíró kinevezése az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságára szükséges a társadalmi jó megvalósulásához? Feltehetjük a kérdést: mi a fontosabb az igazság szempontjából: az, hogy a középszerűség ne legyen szakmai akadály, vagy az, hogy a jogi rendszer hatékonyan működjön? Csakhogy az „anything goes”-nak nevezett „haladó” elméleteknek megfelelően nem való olyan hierarchiákat és értékítéleteket megállapítani, amelyek a felsőbbrendűségre teszik a hangsúlyt. Gond csak akkor van, amikor a következő érvrendszer épül fel a politikai tisztesség egésze ellen: „Mivel a vallások szellemileg felsőbbrendűek, mint az azonossági meggyökereződések (amelyek egyszerű esetleges történelmi hitelesítések – legjobb esetben is tiszteletreméltók, de szellemi értelemben nem felsőbbrendűek) vagy a ’fajok’ (amelyek csupán anyagi genetikus meggyökereződések), csak a vallást kellene a legnagyobb védelemben részesíteni. Mivel a politikai tisztességet nem alkalmazzák a vallásokra, még kevésbé kellene alkalmazni a nyilvánvalóan alacsonyabb rendű dolgokra, vagyis a fajokra és az etnikumokra.”8 A fenti idézet a kérdés dogmatikus vallásosságból eredő egyoldalú megközelítésére világít rá.

A kritikai szellem elsorvadásából egyenesen következik az agymosás jelensége. Az agymosás az ideológiai felvértezettség támogatásával olyan képtelen radikalizmusokat szül, amelyeknek nincsenek gyökereik a mindennapi életben. A mai „politikai tisztesség” fenntartja a „visszaszerzett emlékek” elvét, ami azt jelenti, hogy „Ha képtelenek visszaemlékezni egy jellegzetes erőszakra (szexuális visszaélés), de világosan érzik, hogy valami ilyesmi előfordult, azt jelenti, hogy a szexuális visszaélés megtörtént.”9 „A felnőtté vált gyermekeknek az öregekké vált szüleik ellen felhozott szexuális visszaélésre vonatkozó vádjaik valóságos és félelmetes korbáccsá váltak, az 1967-es 0,16 millióról 1985-ben 1,7 millióra nőtt a számuk, s a hivatalos felmérések szerint ezek 65%-ának nincs semmilyen valós alapja.”10 Arra, hogy mit jelent az agymosás és az ideológiai felvértezettség, maga a szerző ad beszédes példát: „A svájci-amerikai Wutrich család a coloradói Pine Drive-ban lakott. 1999. május 19-én a Raoul nevű kisfiú 5 éves húgával a kertben tartózkodott. Egy adott pillanatban (ahogy az ott jelen levő nagymama elmesélte) segített lehúzni a kislány bugyiját, hogy az pipilhessen. Egy, a kiskorú vérfertőzés és a hím szexuális visszaélések elvével jól felvértezett szomszédasszony 25 méterről meglátja a jelenetet, és azonnal értesíti a rendőrséget arról, amit látni vélt. A rendőrség a különlegesen súlyos vérfertőzés rovatba írja be az esetet. Augusztus 30-án, éjjel fél tizenegykor, egy hat felfegyverzett seriffből álló csoport kiszáll a Wutrich családhoz, és letartóztatja Raoult. Bilincsbe verve, mezítláb, egy pokrócba csavarva viszik el. A gyereket börtönbe zárják. Tizenegyedik születésnapját a börtönben tölti. Hogy többi gyerekét megvédje, a svájci-amerikai család Svájcba menekül, amely hivatalosan kéri a kis Raoul elleni túlzott jogi eljárás megszüntetését. Az interpellációra a kerületi ügyész szóvivője úgy nyilatkozott, hogy a 10 éves fiúcska elleni akció teljesen normális, és az ellene indított eljárás nagyon is megalapozott volt.”11 Ebben az esetben a túlzás átadja helyét a tragikumnak.

Teljesen egyetértek a szerzővel abban, hogy az ítélőképesség térvesztése egyes tudományos körökben is megnyilvánul. Sok egyetemi professzor által írt könyv nem más, mint idézetek egyszerű sora. Lehet, hogy nálunk ez a jelenség még jellemzőbb, mint másutt, és néha plágium formáját ölti, nem annyira a „haladás”, mint inkább a hozzá nem értés miatt. Sok mindennek leíró jellege van, csupán a kérdés adatainak közlésére szorítkozik, ami után egy nagy pont következik. Bármennyit is lapoznánk ezeket a könyveket, nagyon nehezen tudnánk felfedezni valamilyen személyes véleményt vagy az ismertetettek kritikai elemzését. Anélkül, hogy kisebbíteni akarnám a szakemberek érdemét egy-egy jól körülhatárolt terület elmélyítésében, és anélkül, hogy az egekig magasztalnám a gondolkodással és a meglátással megszerzett ismereteket, a szerzőhöz hasonlóan én sem tudom nem észrevenni egyes szakemberek esetében a beszűkült gondolkodásmódot, ami jórészt az általános műveltség hiányának és a középszerűségnek a következménye.

Az intellektuális túlzás a posztmodern sok elemét befolyásoló tényező. A feminizmus, amely eredetileg a nőknek a férfiakkal való egyenjogúsága megvalósítása érdekében létrejött, majd később a nőkről alkotott általános vélemény kiváltotta primitív előítéletekből származó hátrányok leküzdését célul kitűző mozgalom volt, radikális megnyilvánulási formáiban a harcos élet formájává alakult. Hirdeti annak a tevékenységnek a tagadását és az attól való teljes elszakadást, amit a múltban, egy patriarchális és merev felfogás következtében, a nő kizárólagos foglalkozásaként tartottak számon. Íme egy banális példa. A múltban, de gyakran ma is, bizonyos körökben általános szabályként fogadták el azt, hogy a főzés a nő kizárólagos kötelessége. A radikális feminizmus válaszként kimondja, hogy bármilyen visszatérés a konyhába, még úgy is, hogy a feladatokat megosztják a férfiakkal, a nő méltóságán aluli, és végeredményben újabb próbálkozás a nők leigázására, támadás a nőiesség ellen. Az ilyen típusú radikalizmus képtelensége még nyilvánvalóbb, amikor a harciasság a szerelem érzésére próbál nyomást gyakorolni. „Claude Habib említi meg egy, az új gender studies-kkal jól átitatott diáklány esetét, aki az egyetemen Stendhal Vörös és fekete című regényét tanulmányozva, madame Renalról kijelentette: »micsoda tehén!« Renal asszony, azoknak az új előítéleteknek az alapján, amelyek a feminizmus alapelvéből következnek – a nemek a hatalmi viszonyok kitalációi – természetesen nem rendelkezett a felszabadult feministákhoz hasonló ideológiai neveléssel, tehát az a mód, ahogyan Stendhal hősnője megélte a szerelmet, semmi esetre sem példázhatja számunkra a örök szerelmi szenvedést, hanem esetleg csak illusztrálhatja azoknak a múltbeli nőknek az ostobaságát, akik mellőzték női mivoltuk nőiességét.”12

Egy másik kérdés, amit Patapievici felvet, a kisebbségek kérdése. Egyetértek azzal, hogy valami nem lehet igaz csak azért, mert egy kisebbségi jelentette ki. Mint ahogy az is túlzásnak tűnik számomra, hogy automatikusan reakciósnak és közvetve kisebbségellenesnek kiáltsák ki azt, aki bizonyos kifogásokat fogalmaz meg egy kisebbség panaszaival szemben. Természetesen nem tudom elfogadni a koszovói albánok által elkövetett kegyetlenkedések egyetlen pszichotársadalmi vagy erkölcsi igazolását sem.13 Úgy találom, hogy azok a bűnök éppolyan súlyosak, mint a szerbek által elkövetettek. Sem az elnyomott, sem a kisebbségi státus nem igazolhatja egy ártatlan ember megölését. A gyilkosságot nem lehet viszonylagosítani attól függően, hogy ki követte el. Nem érthetek egyet viszont azzal a gondolattal, hogy „az új keletű emberek etnikai nacionalizmusa valóban a jobboldali ideológiához való visszatérés, de nem a nagyhatalmak frusztrációjáé, hanem a radikális baloldalé, amely igyekszik felhasználni az állam központi hatalmát egyes erősen ideologizált enklávékkal szemben, amelyekre a multikulturális politika és az autonómia nevében rákényszeríti uralmát, ugyanakkor állandóan megkövetelve tőle, hogy komoly anyagi támogatásban részesítse.” Véleményem szerint a multikulturalizmus politikai hivatása az, hogy a különböző kultúrák közötti hierarchiák felszámolásával feloldja az interkulturális feszültséget. Valóban, ha a multikulturalizmus etnikai szegregacionizmust leplez, veszélyes lehet. De nem hiszem, hogy súlyosabb következményei lennének, ha a nemzeti kisebbségek törvényes jogai védelmében alkalmazzák. Törvényes lehet például a nemzeti kisebbségek joga, hogy minden szinten anyanyelvükön tanuljanak, olyan intézményekben, amelyekben egyenlő mértékben képviselve vannak a kisebbségek érdekei. Vitatható viszont az az óhaj, hogy olyan tanintézeteket hozzanak létre, amelyekben csak valamelyik kisebbséghez tartozó személyek tanulhatnak. Természetesen hivatkozni lehet a hagyományra, és ki lehet jelenteni, hogy mivel az a bizonyos nemzeti kisebbség a múltban saját tanintézettel rendelkezett, joga van ahhoz, hogy most is rendelkezzék hasonló intézménnyel. A kérdés az, hogy vajon ebben az egyedi esetben a kisebbség érdekeit szolgálja-e a hagyomány. Meggyőződésem, hogy egy kisebbség számára létrehozott különálló tanintézménynek semmilyen szerepe nincs a tanítás minőségében. Más szóval, a minőség nem javul az elkülönüléssel. Természetesen a vegyes intézmények esetében, az egyensúly megteremtése érdekében, szükség van arra, hogy a többség biztosítsa a kisebbség jogát arra, hogy képviseltesse magát a vezető- és döntéshozó testületekben.

Igaz, hogy egyes kisebbségeknél megfigyelhetünk egyfajta etnikai nacionalizmust. Nem óhajtom felmenteni a kisebbségeket minden hiba alól, és nem óhajtom viszonylagosítani a nacionalizmust, de megállapíthatjuk, hogy a kisebbségi nacionalizmus gyakran csupán válasz a többségi nacionalizmus egységesítő szándékára. Röviden: úgy jelent meg, mint defenzívában levő nacionalizmus. Mi több, azt hiszem, hogy ez a nacionalizmus egyenes következménye a „nemzet politikai ideáljának”.15 A francia forradalom által bevezetett politikai nemzetfogalom a nemzeti kisebbségeket illetően az „ancien régime” idejében létező abszolutizmust áthelyezte a forradalom utáni időszakba. A „politikai nemzet” szintén „emberi konstrukció”, amelynek célja a nemzetiségek asszimilálása az egységes nemzet létrehozása érdekében. Napjaink liberális retorikája szerint a „politikai nemzet”-nek egészében véve integráló szerepe van, mert mentes mindenféle etnikai összetevőtől, és csupán az állampolgárságra és az államra támaszkodik. Ezért kívánatos, hogy uralja a kulturális nemzet fogalmát, amely az etnikai tényezőkre helyezi a hangsúlyt, s ennek következtében konfliktusgerjesztő, megszünteti a politikai nemzet egységét. A politikai nemzet ideológusai a jugoszláv térséget hozzák fel példának. Eltekintenek annak a helyzetnek a sajátosságaitól, és kivetítik a hasonló, potenciális veszélyt más térségekre is. A tétel, mely szerint a politikai nemzet fogalmából eltűnik az etnikai elem, teljesen téves. Ennek a nemzetfogalomnak a megszilárdításával sikerült az etnicizmus hatékony intézményesítése. Így valósult meg egyik etnikumnak a másik fölötti jogi fölénye. A politikai nemzet fogalmának két alapvető összetevője, az állampolgár és az állam, pontos etnikai elemeket tartalmaz: román, francia, magyar állam vagy francia, román, magyar stb. állampolgár. A politikai nemzet alkotta állam hivatalos nyelve, például francia, román, magyar stb., etnikailag mélyen meggyökeresedett. Véleményem szerint a nemzet politikai megközelítése biztos feszültségforrássá válik, amikor a kisebbségek jogainak korlátozása érdekében történik. Frusztrációt okoz, mert a jogi mechanizmusok segítségével tetszőleges hierarchiát állapít meg a különböző etnikai elemek között.

A könyvet olvasva arra a következtetésre jutottam, hogy a radikális posztmodern relativizmus bírálata nem indulhat ki metafizikus posztulátumokból, mert dogmatizmust eredményez, és a szerző maga is a hajthatatlan ideológiai fundamentalizmus csapdájába esik, amely ellen amúgy ő maga is felemeli szavát a könyvben. A radikális relativizmust sokkal hatékonyabban vissza lehet verni belső ellentmondásainak kimutatásával, amit meg is tesz a szerző, de nem következetesen. Élő példa erre a következő érvelés: „Relativista álláspontról nem védheted meg az emberi jogokat. Ha azt mondod, hogy azok egyetemesek, már nem vagy relativista. Ha azt mondod, hogy nem azok, akkor milyen jogon követeled meg másoktól, akik elutasítják? Mert erős vagy? De akkor már nem jogok, hanem kényszerítések. Mert igazad van? – de hogy lehet igazad, mikor relativista vagy?”16

Jegyzetek
1 H.-R. Patapievici, Omul recent (Az új keletű ember), Humanitas Kiadó, Bukarest, 2002, 455.
2 Andrei Cornea, Se poate combate relativismul postmodern? (Legyőzhető-e a posztmodern relativitás?) 22, 2002. március 5–11.
3 H.-R. Patapievici, Omul recent (Az új keletű ember), Humanitas Kiadó, Bukarest, 2002, 395.
4 Andrei Cornea, Se poate combate relativismul postmodern? (Legyőzhető-e a posztmodern relativitás?) 22, 2002. március 5–11.
5 H.-R. Patapievici, Omul recent (Az új keletű ember), Humanitas Kiadó, Bukarest, 2002, 308.
6 Uo., 313.
7 Uo., 365.
8 Uo., 364.
9 Ellen Bass, Laura Davis, The Courage to Heel, 1998. In: H.-R. Patapievici, id. mű, 315.
10 Pamela Freyd, a False Memory Syndrome Foundation igazgatója. In: H.-R. Patapievici, id. mű, 315.
11 Stefan Simons Moralische Panik. Drakonische Strafverfolgung: Wegen, schweren Insetz sitz ein elfjahriger Sweizer Junge seit über sechs Wochen in Coloradó hinter Gittern, Der Spiegel, 1999/42. In: H.-R. Patapievici, id mű, 316.
12 H.-R. Patapievici, Omul recent (Az új keletű ember), Humanitas Kiadó, Bukarest, 2002, 93.
13 Uo., 317.
14 Uo., 338.
15 Uo., 337.
16 Uo., 400.
CSOMA BOTOND 1975-ben született Kolozsváron. A kolozsvári Interetnica folyóirat munkatársa. Reflexii asupra emigrării (Reflexiók az emigrációról), Interetnica, 2001/augusztus; Vigilenţă naţională (Nemzeti éberség), Interetnica, 2001/szeptember; Politika és/vagy erkölcs, Szabadság, 2001/december.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2002.04.28.

a cikk *.pdf formátumban