Daniel VIGHI
Megjegyzések és zárójelek. Balázsfalva
Napirenden 
A Pro Europa Liga által, mint mindig, a professzionalizmus jegyében – ez alkalommal Balázsfalván – rendezett kerekasztal-beszélgetések célja az erdélyi és bánáti román kultúra hagyományainak és kilátásainak elméleti tanulmányozása. A tanfolyamokon részt vevő hallgatókat az ország nagy egyetemi központjaiból válogatták, és nagyon tájékozottnak – egyesek kifejezetten tudósnak – tűntek a történelem, politikatudományok, közgazdaságtan terén. Ez alkalommal került sor a Provincia 2000 kötet bemutatására, amely a folyóirat első évfolyamában megjelent cikkek gyűjteményét tartalmazza, Molnár Gusztáv válogatásában. A kötet felelős szerkesztője Szokoly Elek, és a marosvásárhelyi Pro Europa Kiadó adta ki, a németországi Heinrich Böll Alapítvány támogatásával. Ahogy az különben a Provincia kétéves léte során is megfigyelhető volt, e publicisztikai vállalkozás sajátossága és egyben eredetisége abban áll, hogy az erdélyi és bánáti magyar és román közösségek polgári társadalmának képviselői elhatározták egy „közös közéleti fórum” kialakítását, ahogy ezt a kötet rövid, szándéknyilatkozat értékű bevezetőjében is leszögezik – azt hiszem, nem véletlen, hogy ennek a címe: Mit akarunk, és mit nem akarunk.

A következő sorokban szeretném összefoglalni a szerkesztőség elvi kötelezettségvállalását a rövid, programszerű „kiáltványban” foglaltak szerint, hogy (ez alkalommal is) megelőzzek minden esetleges, a szerzők szándékától eltérő értelmezést. Mindenekelőtt hangsúlyozni kell a jelen kezdeményezés demokratikus elkötelezettségét, amelyet vállalkozásunk minden tisztességes elemzésének figyelembe kell vennie. Az antológia oldalairól visszaköszönő megközelítések sokrétűségén túl, bármennyire változatosak és akár eltérőek is ezek, van néhány elv, amely vitathatatlanul összeköt bennünket. Ezek a kortárs világ liberális-pragmatikus fogalomkörébe illeszkednek, amely egy pluralista és nyílt világ kialakítására törekszik. A folyóirat szerkesztőinek szándéka az általuk „közös fórum létesítése Erdély és Bánát közéleti szférájában” néven emlegetett dolog kiépítésével az, hogy véget vessünk a „szóváltások korának”, és megkezdjük a „párbeszéd korát”. A párbeszéd nyilván önmagában is az elvek és álláspontok változatossága ápolásának egyik formája, ha nem az, akkor elkerülhetetlenül a monológ szintjére süllyed, ami később az autoritarizmus/totalitarizmus kilátástalan táptalajává válhat. Hol érnek véget a felvállalt eszmék, és pontosan hol válik a párbeszéd semmibe torkolló vitává? A válasz éppen a szerkesztőség akaratának egyértelmű kifejezésében rejlik: a programszerűen kijelentett szándékaikat elhatárolni bármilyen más, ezekkel ellenkező, mások által hozzátoldottaktól. Itt még meg kell jegyeznünk, hogy ezen „új kezdet felelősségének” egyik fontos forrása az összes szándék, álláspont, társadalmi és politikai törekvés tényleges átlátszósága: semmi kétértelműség, semmi felforgatás, semmi sem az „egyet gondolsz, mást írsz” égöve alatt jött létre, ahogy azok sugallják, akik elutasítják az „új kezdet felelősségét”. Felvállaljuk ezt az elvet, bármennyi kellemetlenséggel vagy rosszindulatú értelmezési lehetőséggel járjon is. Íme, például, az a tény, hogy „e régió történelme eddig szigorúan divergens” volt, olyan valóság, amelyet közösen vállaltunk, hogy alaposan megérthessük, és ezáltal túlléphessünk rajta. Alkalmaztak hibás politikát, különösen Erdélyben, 1918 előtt is, után is. Az erdélyi népek közötti különbségek majdnem mindig ellentétesek voltak, a közös építmények és hidak többnyire ingatagok. A demagógia által erőltetett szolidaritás az erdélyi élet fölé helyezkedett, és olyan ideológiai elemeket tett hozzá, amelyek meghamisították, elsikkasztották lehetséges konvergencia-pontjait, és a konfliktusteremtő különbségeket előtérbe hozták, a konstruktív különbözés hátrányára. Ezért úgy gondoljuk, hogy akart-akaratlan közös múltunkat „előítéletek és gátlások nélkül” kell tanulmányoznunk; a Másik fél partnerré tétele – ez csoportunk őszinte kívánsága – valóságos régészeti kutatást igényel annak felderítésére: voltak-e már a történelem folyamán valaha partnerek az erdélyi magyarok, szászok, székelyek, romák és románok? Voltak ilyen próbálkozások Erdély történetében? És akkor is, ha a románok szempontjából ez nem volt kielégítő, megéri az új évszázadban folytatni az etnikai felsőbbrendűség politikáját, a konvergenciát divergenciává alakítani, és az egymást kiegészítő különbözőséget a régi, egymást kizáró különbözőséggé alakítani?

Itt szükség van egy zárójelre: a posztmodernizmus (vagy transzmodernizmus), amelyet Horia-Roman Patapievici keményen bírált a jelenkori emberről szóló tanulmányaiban, szerintem legalábbis, a Provincia törekvéseiben szükséges és elkerülhetetlen fogalom. A magyarázat számomra világos: nem tudom, hogyan nevezhetném másképp ezt az új valóságot, amelyben a politikai építés a transzetnikus megközelítésekben jut közös nevezőre. Úgy vélem, a Provincia törekvései más úton haladnak, mint a romantikus és posztromantikus modernizmus, amely az – akkor jogos – etnikai alapú identitástudat megjelenésére épült. Gyorsan azt is hozzáteszem, hogy a jelenlegi politikai tervezet Erdélyét olyan régióként képzeljük el, „amelyben a vallási, etnikai, kulturális különbségek kölcsönösen kiegészítik egymást, a régió javára”. Még érthetőbben: ha a két évszázad modernitásában a román–magyar politikát a hosszú és kimeríthetetlen nacionalista kulturkampffá átlényegített kulturális különbözőségek határozták meg, most azt szeretnénk, ha a régi megkülönböztetés elmosódna egy új konvergencia-pontban, az önazonosítási prioritások felcserélésével. Így a politikai (regionális) identitásunkban tekintsük magunkat erdélyinek (erdélyi magyar, román, szász, roma), kulturális identitásunkban pedig erdélyi sajátosságú románok, magyarok, szászok legyünk azon kultúrán belül, amelyhez tartozunk. Mint látható, a – politikai – azonosság kinyilvánítása elsősorban területi jellegű lehetne; ezáltal megvalósulhatna a konvergencia egy új összetartási alapon; másodsorban pedig a – kulturális – azonosság kinyilvánítása magában foglalná a saját etnikai környezeten belüli különbözés és változatosság kinyilvánítását is. Ez a felbontás nem a modernizmus jellemzője, hiszen nem illeszkedik a kulturkampf típusú paradigmába, hanem a komplementaritásé – ha nem is harmonikus, de legalább a kölcsönös jóindulat által táplált komplementaritásé. Tulajdonképpen a nacionalista kultúra nem kultúra, hanem propaganda, vagyis szintén politika. Ezzel a lehetséges átalakulással, az etnikai-kulturális öntudat – mindaddig, amíg kultúra marad – nem a divergenciát, hanem a konvergenciát, a komplementaritást, nem pedig az egymás kizárását fogja táplálni. Az igaz, hogy ezeket az elveket még hosszú ideig alááshatják régi – vagyis modern – beidegződéseink, és továbbra is kizárásos és konfliktusos alapon határozzuk meg politikai és kulturális önazonosságunkat, de még ha így állna is a helyzet, az egyáltalán nem jelentené, hogy az új valóság – amelyben a változatosság egyre inkább kulturális kérdés, a konvergencia és az egység pedig egyre inkább politikai ügy – nem fog teret nyerni, és ha teret nyer, jogosan elvárhatja, hogy neve is legyen. Én legszívesebben posztmodern világnak nevezném, mert nem tudom, hogy nevezhetném másképp.

DANIEL VIGHI 1956-ban született Lippán, Arad megyében. A Temesvári Nyugati Egyetem tanára, író. Sorin Titel – monografie critică (Sorin Titel – kritikai monográfia), Brassó, 2000.


Forditotta: VENCZEL Enikő
2002.04.28.

a cikk *.pdf formátumban