Paul DRUMARU
Transzlandi levelek
 
Armageddonkám, úgy látom, mintha megfeledkeztek volna rólad, elfelejtettek, egy hír voltál mindössze, egy baleset, egyike az oly sok botránynak, por, amelyet felvertek, s aztán elült, de én tudom, hogy elfeledve is, te tovább cseperedsz, nősz-növekedsz, éppen azért írok neked, lám, júliusban is, ájultan a kánikulától, hitvány kis kölyök a világ végéről – avagy épphogy az elejéről? –, hány hónapos is lehetsz most, csecsszopó vagy még vajon, vagy már használod a kis agyaraidat, amelyekkel a világra jöttél, amelyek megvannak neked attól az első pillanattól, amikor terítékre kerültél, amikor kikürtöltek?, no de nem akarok gonosz lenni, nem vagy te egyéb kis sajtóhírből, a kellő pillanatban felröppentett innen-onnanból született szörnyetegnél, s a hibád mindössze annyi, hogy makacsul ragaszkodsz az élethez, még ha már eltemettek is, talán az én hibám, hogy a kiteljesedő embert akartam látni benned, nem egyszerűen egy kódnevet, ez van hát, fizetnünk kell azért, amit tettünk, míg te ki tudja, milyen rosszaságokon töröd a fejed, tán már meg is lőttél valakit, esetleg saját magadat, szerves anyaggal töltött pisztolyocskáddal – bumm! –, mint egyenjogú polgára ennek a köztársaságnak, amely, mondja egy hang a lelkem mélyén, tulajdonképpen rejtett királyság, tudod, mi késztet rá, hogy erre gondoljak? az, hogy oly sok nálunk a mindenféle báró, igen, Armageddon, kisfiam, tudd meg, hogy nagyon messzire utaztam, és onnan írok neked, mintha vattán keresztül, és ez a vatta üvegvatta, felsérti az idő bőrét, és az idő vakarózik, és ezért olyan minden, mint egy nyerítés, tutti, hogy összesajnálnám magunkat, ha nem fogna el a röhögés a gondolattól, hogy valaki is megsajnálhatna minket – és ha arra gondolunk, hogy milyen szépen is csengett azoknak a liberálisoknak a jelszava: „önmagunk által”, vagyis hogy a saját erőnkből, hatalmunkból, ugye, csak hát akkor ebből mi következik? hogy nem volna meg az az erő és az a hatalom? hát ha így lenne, akkor hogy a csudába lett volna 4 (négy) darab államhatalmi ág is – a sajtó, amely azzal csap oda, ami éppen a kezébe kerül, a kiskefétől a bunkósbotig, az igazságszolgáltatás, amely a mérleggel hozakodik elő, kapkodva, mint Dürrenmattnak azok a szereplői, „Tobby és Lobby, mi vakok vagyunk, mi vakok vagyunk...”, a többiről mit is mondjak neked, önmagukért beszélnek, s szavaik mint hátunkra púpozott, visszanyerhetetlen műanyag pénzbe csomagolt kövek, de tudod-e, kisfiam, te, akiben már látom is az eljövendő államférfit, tudod, hogy én most mire gondolok? – mindenki azt mondja, hogy mindenki lop, nagyon helyes, illetve nagyon is rossz, mert hát lopjon, csak tegye oda működni, a fenébe, azt a pénzt, legalább egy részét, ne csupán olyan javakba rakja, amikben lakni, széthasadni és előkelősködni lehet, hisz még a maffia is, akarom mondani, az eredeti, ismeri a játékszabályokat, napfényre akar törni, tiszteletre méltóvá akar válni, hogy elmondhassa: nézzétek, ez az üzlet törvényes, csak nálunk várják el a tiszteletet a semmiért, várják el a bi-zal-mat, miféle bizalom? – Armageddonom, hogy csapjon agyacskán a gigakalória, tudod te, mi az a tisztességes lét? A középarányosa az ő tisztességtelenül bőséges létüknek és a mi illetlenül nélkülöző életünknek, ezért mondom én neked: vigyázz, merre lépsz, amikor elkezdel járni, ugyanis számításaim szerint még csak négykézláb mászkálsz, használod hozzá a kezecskédet is, ami egyáltalán nem rossz, legalább tudod, mi történik a talaj mentén, ebben az országban, amelynek régóta egy egész Európa által irigyelt csodának kellene lennie, nem pedig valaminek ott, egy féméis csont végén, csakhogy el ne felejtsd, amikor majd két lábra állsz, nehogy elkezdjél mellveregetve örvendezni, legalább te ne tedd, évek múltán. Nem tudom, miért fektetek beléd annyi bizodalmat és reményt, nem tudom, miért remélek valamit is ettől az új párttól, az URR-től, nem tudom, miért reménykedem egyáltalán, talán csak azért, mert a remény hal meg utoljára, ami azt jelenti, hogy akkor majd/már mind eltemetett halottak leszünk. Vajon nem lehet úgy csinálni, hogy mindez fordítva legyen? Évekkel ezelőtt a kutyámat sétáltattam az utcán, és utam kereszteződött egy apáéval, aki ötéves forma gyermekét sétáltatta, s egyszer csak hallom, amint a kisfiú azt kérdezi: „Apuka, mit jelent az, hogy fordítva?” A meglepett apa először megpróbált összeállítani valamilyen magyarázatot, de ez nem sikerült neki, egyre elégedetlenebb, ingerültebb lett, nem találta a kiindulópontot, az összehasonlítási alapot – mi most tudjuk, mi kellett volna neki, de ő nem tudta. Ezért felmérgelődve, kezét felemelve azt üvöltötte: „Hát így ni: FORDÍTVA!” Azzal a nyilvánvaló fenyegetéssel, hogy ha a kölyök még sokat bosszantja a hülye kérdéseivel, megjárja. Értsen ebből ki-ki, amit akar. Érvényes lesz tehát a fordítottja? Majd meglátjuk.

PAUL DRUMARU 1938-ban született Gyulafehérváron. Író, műfordító, Bukarestben él. Transland – poeţii mei maghiari (Transzland – az én magyar költőim) (2 kötet), Bukarest, 1999.


Forditotta: ÁGOSTON Hugó
2002.06.21.

a cikk *.pdf formátumban