ÁGOSTON Hugó
Bukarest mint provincia
 
1.
Van valami jó is abban, legalábbis a magam szempontjából, hogy a legvégső pillanatra maradt ennek az utolsó jegyzetemnek a megírása: volt időm elfelejteni néhány dolgot. Természetesen nem tudnám megmondani, hogy mi mindent felejtettem el, de elsősorban ugye a labdarúgó-világbajnokságot. Hogy miért előnyös az emlékezet eme csodálatos tulajdonsága, hogy néha önmaga ellentétének formájában jelenik meg, mint angyal képében az ördög? Hát esetemben azért, mert tudok másra is összpontosítani, a magam gondolataira meg Bukarestre és a Provinciára például – az előbbiekre úgy, hogy kizárom magamból a külvilágot, az utóbbira meg úgy, hogy bekerekítem, körülhatárolom egyik bizonytalan körvonalú darabját. Különben, bevallom, haragszom magamra, amiért ilyen hamar elfelejtettem az egzotikus és összeglobalizált meg -posztmodernkedett fociszertartást. Vagyunk így dolgokkal: amint kézzelfoghatóságuk, időtartamuk lejár, elvonttá válnak, térben-időben-jelentőségben összesűrűsödnek, bevonulnak agyunk valamelyik rejtett zugába. A felejtés hiábavalóvá teszi az időt, elpazarolttá, mintha az elfelejtett dolog helyett valami jobbat is tehettünk volna – s így, szép lassacskán, ahogy mindent elfelejtünk, mint az eperfa virágját, feleslegessé válik egész eltelt életünk. Ez a mégiscsak eléggé fontos és érdekes egy hónapnyi – végignézett! – foci is olyan lett számomra, mintha minden játékos egy játékosban, minden játékvezető egy játékvezetőben, egy-egy elvont, arctalan alakban öltene testet, s minden gól egyetlen Gólban összegeződne.

2.
Elfelejtettem hát a vébét. De erről a felejtésről eszembe jut valami, ami tulajdonképpen sohasem ment ki a fejemből, amióta találkoztam vele (pedig nem is tudom, hogy mikor történt). Az Alephnek, Jorge Luis Borges írásának minden sora olyan élesen belém vésődött, mint villámmerevítette kontúros táj. Ami természetesen nem ugyanaz, mintha úgymond a szöveg minden sorát betéve tudnám. Aki valamit könyv nélkül megtanul, valamiképpen „kimerevíti” a szöveget. Ezzel szemben az igazi olvasás: voltaképpen mindig újraolvasás, a szövegnek, mint egy bársonyos bőrű, kényes nőnek a simogatása. Ahogy valamit újraolvasunk (no persze nem használati utasításokra, törvénycikkekre, alapszabályokra meg hasonlókra gondolok, szép is lenne, ha az ilyeneknek több és változó olvasata lenne az olvasó személyétől vagy az olvasás időpontjától függően), az a valami mindig mássá válik. Az ember nem léphet bele kétszer ugyanabba a szövegbe – és akkor, és akkor lehet, hogy ugyanabba az utcába és ugyanabba a lakásba se. Hisz bizonyos (sok) szempontból a lakás is, az utca is, a város is, a világ is: szöveg, könnyen, nehezen vagy egyáltalán meg nem fejthető.

3.
Az Alephfel, Jorge Luis Borges novellájával a leginkább így vagyok. Hogy noha tudom minden sorát, valahányszor újraolvasom, mindig gazdagabb lesz egy jelentésssel, egy asszociációval, egy árnyalattal vagy egy dübörgéssel, egy tükörrel vagy egy szomorúsággal. S abban, hogy mindez most eszembe jut, erős szerepet játszik Matei Călinescu ragyogó elemzése erről a tökéletes írásról. Az esszé, amelyet a Lettre international román kiadásának tavaszi–nyári számában jelent meg (angolból fordították), tulajdonképpen első része egy könyvnek, amely az újraolvasás művészetéről szól, nemsokára megjelenik románul is. Az újraolvasásnak, persze tudom, terjedelmes irodalma van, a legváratlanabb szerzők értekeztek róla (például Italo Calvino), maga Borges is feljegyzett egyet s mást elágazásos írásaiban. Hanem Matei Călinescu Recitind „El Aleph” de Borges (Újraolvasva Borges „El Aleph”-jét) című varázslatos eszmefuttatásában elkövet egy úgyszólván borgesi bravúrt: olyan korreszpondencia valósul meg az (olvasói) újraolvasás és a (szerzői) narráció között, amelytől a kettő úgyszólván eggyé, ma azt mondanánk, interaktívvá válik. Az Aleph – erre méltatói csakhamar rájöttek – Borges kabalisztikus írásainak egyike, művészi ereje és utalásrendszere pedig az olvasót is „kabalistává” teszi. Călinescu érdekfeszítően és rendkívül hitelesen fejti ki például, hogy Borges novellája Dante Alighieri Purgatóriumának leképezése, mintegy paródiája – erre több cselekménymozzanat és főleg név utal. De feltár az amerikai román szerző természetesen más párhuzamokat is. Maga az Aleph (a Kezdet, ugye) a novellában: egy egész Univerzum, de méginkább (első ránézésre!) egy valami kis labdacs – hessegessük el gyorsan a közhelyes és alacsony röptű gondolatot, hogy a futball-labda is gömb alakú. Nem, az Aleph mindössze „két-három centiméternyi” gömb, amelyet a novella „Borges” nevű hőse barátja lakásának pincéjében pillantott meg, és amelyben – ez a legfontosabb – „benne volt az egész kozmikus tér”. Borges, az író, Borges, a novella főhőse ebben a kis szférában egyszerre lát meg mindent, végtelen számú dolgot egyszerre, a világ végtelen számú pontjából.

4.
Călinescu érzékenységgel időz el annál a résznél, amelyben Borges egyszer csak azt írja: „láttam az arcomat, és (...) láttam az arcodat” – és itt megremeg az értelem, mert ha az első arc természetesen a narrátoré, vagyis a (kétszeres) Borgesé, akkor a második arc: magáé az olvasóé, aki itt van megszólítva először, és csak itt van megszólítva. A szerző látja az olvasót (is), mert az Alephben minden benne van. Az író is, az olvasó is.

5.
Borges kalauzolt újraolvasásának ehhez a pontjához érve, engedtessék meg egy kis – talán túl profán – értelmezés. Egy olyan lehetőség, amelyre még a nagyszerű Matei Călinescu sem gondolt. Borges az Alephet 1941-ben pillantotta meg. Ekkor az általunk ismert Univerzum keletkezésének Big Bang-modellje még természetesen nem létezett. Ma már „tudjuk”, hogy a Világegyetem az ősrobbanás révén bizony egy ilyen Aleph-szerű gömböcskéből, elsődleges tojásból vagy micsodából keletkezett, s a legújabb kozmológiai feltételezések szerint „jelenleg” is születnek világok a metauniverzumban ilyen koncentrátumokból. Íme tehát egy zseniális szépírói ráérzés a mindenség keletkezésére és lényegére!

6.
Van a természetben is ilyen képződmény: a teljesen még mindig meg nem fejtett „tartalmú” gömbvillám. És most el kell mondanom, hogy magam is láttam gömbvillámot. Akkor még emeleten laktam, garzonlakásban. Egy tavaszi napon a főváros zaját akartam kirekeszteni szobámból, s még mielőtt az ablakot becsuktam volna, fejmagasságban, karnyújtásnyira tőlem megláttam a lilás-szürkés gömböt. Szappanbuborék nem lehetett, mert nem volt áttetsző, különben is fémesen csillogott, látszott rajta az állandóság. Lassan eltávolodott. Nem láttam meg benne semmit. De tudom, hogy ez volt az én Alephem – éppen csak megpillantott, voltaképpen elszalasztott Alephem.

7.
A fentiekben, tudnod kell, végig Bukarestről volt szó, akkor is, amikor az emlékezésről írtam, és akkor is, amikor a felejtésről, akkor is, amikor az olvasásról (az első találkozásról), és akkor is, amikor az újraolvasásról (az elmélyülésről a változó ugyanabban). Arra gondolok most mélabúsan a fővárosra terpeszkedő kánikulában, hogy vajon nem ilyen volt és vajon nem ilyen számomra Bukarest is, életem városa, amelyre mielőtt megismertem volna, sohasem gondoltam, amelybe sohasem vágytam, és amelytől nem tudtam elszakadni. Vajon nem Bukarest volt számomra az Aleph, amelyben mindent megláttam, a fénylő nagyvárost és a tengermély sötétséget, a központot és a provinciát, a magam arcát és a te arcodat? Vajon nem itt kezdődött tulajdonképpen az életem, és vajon nem itt fog véget érni (egy földrengésben, amelyik erősebb lesz, mint a negyedszázaddal ezelőtti, és amelyik helyrerázza a dolgokat), hogy végre véget vessen az én örökös újraolvasásomnak?

És vajon áltathatom-e magam azzal (a búcsú a legképtelenebb és legfeleslegesebb dolgok egyike a világon), hogy amikor engem olvasol, úgy érezheted, hogy újraolvasol?

Légy derűs, bocsásd meg a vétkeimet, és olvass (újra meg újra) jobbnál jobb szerzőket, szövegeket, vidékeket, világokat, olvasó!

ÁGOSTON HUGÓ 1944-ben született Medgyesen, Szeben megyében. A kolozsvári Krónika és a bukaresti A Hét főmunkatársa. Bukaresti élet, képek, Nagyvárad, 2000.


2002.06.21.

a cikk *.pdf formátumban