VÉGEL László
Multikulturális régiók: a 20. század adóssága
Kilátó 
1. Előzmények
Az ismert osztrák írónak, Hemito von Doderernek van egy kevésbé ismert regénye, a Slunji vízesés, amelyben teljes egészében felragyog Közép-Európa és a Balkán multikulturális panorámája. A 19. század végén kezdődő regénycselekmény valójában Bécsben indul, abban a városban, amelyet Hitler negyven-ötven évvel később „bűnös város”-nak nevezett. Ha elolvassuk az osztrák író regényét, akkor rájövünk, hogy nem csak „bűnös város”-ról beszélhetünk, hanem „bűnös régió”-ról, „bűnös régiók”-ról is. A regény cselekményének színhelye valóban felöleli az egész régiót: Bécs, Budapest, Zágráb, Belgrád, Bukarest, hogy csak a nagyobb városokat említsem, amelyekben a különböző nemzetiségű hősök otthonosan mozognak, megértik egymás különbségeit, élvezik egymás hasonlóságait.

Ez volt a régió Gründerzeitja, a kapitalizmus megalapozásának kora. A regény szereplői a kereskedők, a gyárosok, a bankárok, a szállodatulajdonosok, az ügyvédek egy közös, nagy tervezeten dolgoznak, a polgári világ megalapozásán. Senki sem gondolja, hogy a nemzetállam rövid időn belül maga alá gyűri a polgári világot, annál kevésbé, mert a nemzetállam eszméje – ahogy azt Ernest Gellner ragyogóan kimutatta – valójában a polgári világ méhéből fakadt, tehát volt rá esély, hogy a kettő mégsem kerül ellentétbe.

Csakhogy a régióban az I. világháború éppen ezt a nagyon érzékeny, igazából még meg sem született egyensúlyt bontotta meg a polgárság és az állam között. A polgári réteg gyengébbnek bizonyult az államnál, a polgárosodást, a polgári nacionalizmust a rendi nacionalizmusból kifejlődő államnacionalizmus győzte le. Valójában a versailles-i béke az, ami véglegesen a nemzetállam oldalára billentette az egyensúlyt. Úgy is mondhatnám, hogy megszakította a régió organikus fejlődését, ami nyilvánvalóan nem volt eszményi, de legalább igyekezett hiteles választ kapni saját kérdéseire. A versailles-i béke azonban nyugati mintára próbálta rendezni a keleti Európa békéjét, a népek önrendelkezése nevében tartós nemzetállamokat teremtett. De az egyébként elvileg elfogadható elképzelés abszurddá vált, mert lehetetlennek bizonyult. A következetlenül megvalósított wilsoni terv fonákjára fordult, pontosan azért, mert nem a régió hagyományaiban gyökerező intézményekkel válaszolt a méltányosság kérdéseire. Így történhetett meg, hogy a nemzeti önrendelkezés nevében a térség 109 millió lakosából az összlakosság egynegyede, vagyis 25-26 millió került kisebbségi sorsba. Ebből a németek száma csak a közép-európai és a balkáni régióban hatmilliót tett ki (egész Európában 8-9 milliót), 5,2 milliós ukrán kisebbséggel kellett számolni, 4,5 milliót tett ki a zsidók száma, a magyaroké 3 milliót, hogy csak a legnagyobb számokat említsük. Versailles után az albánok 44 százaléka, a magyarok 30 százaléka, a szlovének 25 százaléka, a fehéroroszok 25 százaléka, a németek és a szlovákok 11,5 százaléka maradt anyaországa határain kívül. Nem véletlenül jegyezte meg Wilson a versailles-i békekötés után, hogy „semmi sem rejt olyan veszélyeket magában a világ békéjére nézve, mint a bánásmód, amelyet bizonyos körülmények között a kisebbségekkel szemben alkalmazhatnak”.

Az ettől a veszélytől való félelem még most, idestova száz év múltán is szorongásokat szülhet, hiszen voltaképpen nem szűnt meg: a második világháború folyamán, majd a békekötés utáni kitelepítések, etnikai tisztogatások alkalmával a régióban közel húszmillióan kényszerültek szülőföldjük elhagyására. Ennek kései epilógusai, többek között a közelmúltban a Balkánon történt etnikai tisztogatások is.

2. Várakozások
Az 1989-ben beindult közép-kelet- és délkelet-európai változások megvilágították ezeket a 20. századi eseményeket is. Az a kérdés, hogy ha már nem lehet visszafordítani a történelmet, nem lehetne-e másképpen folytatni. Hol vannak azok a megbízható értékek, amelyekre támaszkodni lehet? Vajon nem most van a legalkalmasabb pillanat újragondolni a múltat, átértékelni anélkül, hogy bármit is visszarendeznénk?

A posztkommunista országok, amelyeket leginkább érint a kérdés, az átmenet során valójában a 20. századból pótvizsgáznak. A kérdés az, hogy hogyan javítsák ki azt, amit elrontottak. Az eddigi átalakulások mérete és mélysége elismerésre méltó. A tulajdonviszonyi átalakulások rendkívül gyorsak és vértelenek voltak, ami a régióban nem csak biztató, hanem csodálatra méltó is. A 20. századi pótvizsga sikeresnek ígérkezik, még akkor is, ha a rendszerváltás szociális következményeiről, a hagyományok bumerángjáról nincs – és nem is lehet – még tiszta képünk. A rendszerváltás dinamikája országonként különbözik, van, ahol a folyamat még csak a kezdetén tart, másutt azonban már lezárult. Minden a hagyomány bumerángjától függ, attól, hogy milyen, és hogyan csap vissza. Ezt jelentős mértékben módosíthatja, de soha nem változtathatja meg teljesen a hatalomra került új politikai elit. És ha a rendszerváltás dinamikája különbözik is, a cél közös: az európai integráció, a csatlakozás az Európai Unióhoz. A csatlakozási stratégia ott fogalmazódott meg a legsikeresebben, ahol a nyugati demokráciák képesek voltak valamilyenfajta modellt nyújtani.

Az etnikai viszonyok terén azonban képtelenek erre. A kérdés tehát a következő: szükségünk van-e tranzícióra ezen a téren? Ha igen, milyen modellek alapján fogalmazzuk meg az alapelveket? A nyugati világ modelljei ugyanis nem képviselnek többet, mint amennyit 1918-ban képviseltek, csak valamivel magasabb szinten fogalmazódnak meg, átfogóbbak, s határozottabban beépültek a jogállami rendszerekbe, az emberjogi stratégiákba. Ezek nem képesek csillapítóan hatni, a legjobb példa rá a Jugoszlávia szétbomlása előtti állapot, amelynek során nem a nyugati politika mondott csődöt, hanem a politikai filozófia. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a térségben nő az etnikai feszültség, a nemzeti kisebbségek jogai nehezen illeszthetők be az új demokratikus politikai elitek szótárába, amelyek legjobb esetben is csupán a múlt század nemzetiliberalizmusával harmonizálnak.

Ezt az állapotot még jobban elmérgesíti, hogy a közép-kelet-európai és a balkáni rendszerváltó, ellenzéki értelmiség sem készült fel a nemzeti kérdések megoldására. A kommunista kollektivizmussal szemben az egyéni jogokra és más, klasszikusnak nevezhető liberális értékekre hivatkozva, megkerülte a csoportjogok átértékelését a liberális demokrácia felépítésében. Ez védtelenné tette a jobboldali nacionalizmus, valamint a nacionalista szélsőségek irányában. Nehéz jóslatokba bocsátkozni, de feltételezhető, hogy a rasszizmus, a xenofóbia előretörését bizonyító nyugat-európai mozgalmak és pártok erkölcsi és politikai biztatást jelentenek a közép-kelet-európai és a balkáni nacionalista jobboldalnak, bár a köztük levő különbségek igen nagyok. A kettő veszélyességi foka azonban nem azonos, hiszen Nyugaton a szélsőségesek kiépített demokratikus intézményrendszerrel találják magukat szembe, azonkívül jóléti állapotokkal, míg Keleten friss, erősen bizonytalan intézményrendszerrel és elszegényedett társadalommal. Ennélfogva a nyugatinál sokkal kisebb méretű jobbratolódás az övénél sokkal nagyobb feszültségeket, élesebb konfliktushelyzeteket okozhat Keleten. Nagy hiba lenne, ha ezzel nem számolnánk, s abban a balhitben ringatnánk magunkat, hogy a politikai rendszer átalakulása, a magántulajdon, a kapitalizmus győzelme Kelet- és Közép-Európában egyszer s mindenkorra biztosította az 1989-ben elkezdődött közép-kelet-európai és balkáni rendszerváltás sikeres lezárását. Aggasztó jelek máris feltűntek. Egyelőre csak részlegesen, de azért máris érzékelhető a populista válasz az 1989-ben lezajló „bársonyos forradalomra”. Számos jel mutat arra, hogy a nyugati polgári jobboldal erősödése Keleten nem a polgári, hanem a populista jobboldalt fogja erősíteni, ami azután visszahat Európa egészére, a gazdasági és a politikai életre. Ma még nehéz előre látni, hogy milyen méreteket ölt a Nyugaton kibontakozó jobboldali hullám a közép-kelet-európai és a balkáni rendszerváltó országokban.

Azokban a térségekben, ahol az etnikai konfliktusok fegyveres konfliktusokká alakultak, a nyugati világ, mindenekelőtt a nagyhatalmak, a multikulturális társadalmak kiépítését tűzték ki célul. A multikulturalizmus tehát akkor vált szinte-szinte kötelező érvényű modellé, amikor már vér folyt, és ropogtak a fegyverek. Bosznia és Koszovó példája bizonyítja ezt.

Az a kérdés, hogy lehetne-e másképpen. Hogy vajon nem ez az érték, amellyel a térség, Közép-Kelet-Európa és a Balkán egyaránt saját, Versailles előtti tradíciójához kapcsolódik? Vajon a multikulturalizmus csak tűzoltásra való nyugati eszme, vagy a közép-kelet- és délkelet-európai társadalmak hiteles hagyománya, amelyet nem vett tekintetbe sem a nyugati liberális politikai filozófia, sem a versailles-i nemzetállam-építő béketeremtő program?

3. Vajdaság-paradigma
A mai társadalomtudósok különböző előjelekkel látják el a multikulturalizmust. Vannak, akik konzervatív etnoprogramot látnak benne, amely előbb vagy utóbb zsákutcába torkollik, mások pedig liberális eredetére utalnak, arra, hogy a liberalizmus nem csupán az egyéni szabadságjogok szószólója: méltányos választ talál a hatalomgyakorlás módjára is, arra, hogy miként korlátozza a többség hatalmát, olyképpen, hogy a mindenkori kisebbségnek csorbíthatatlan jogokat biztosítson, ami a többségi despotizmus megfékezésének biztosítéka. Az információs társadalmakban a modern tömegdemokráciában rendszerint fennáll ennek a veszélye, főleg akkor, ha a társadalom demokratikus intézményrendszerei kiforratlanok. A közép-kelet-európai és a balkáni társadalmakban ez hatalmas kísértést jelent, hiszen ezekben az államokban a többségi despotizmus szerveződési formája rendszerint nemzeti alapú.

Szerbia megdöbbentő példát szolgáltat erre. A populizmus nemzeti alapú volt, mint ahogy Milosevics tekintélyuralma is a nemzeti mozgalomra alapozott, és valójában ezzel szerzett magának széles társadalmi legitimációt, amely biztosította uralmát, mindaddig, amíg ezt a nemzeti legitimációt nem kérdőjelezte meg egy hasonlóan erős, de némileg demokratikusabb nemzeti legitimáció.

Az is kétségtelen, hogy ez az uralmi elv a konfliktusokra épít, a többség és a kisebbség konfliktusára: az ex-Jugoszláviában, a cabljaki Jugoszláviában, illetve Szerbiában a többség despotizmusa nemzeti alapon jött létre. De nem tekinthetünk el attól, hogy Vajdaságban nem voltak nagyobb etnikai konfliktusok. A közéletben, az állam által ellenőrzött szférákban a kisebbségek marginalizálódtak, a társadalmi és a gazdasági élet peremére szorultak, jogaikat csökkentették, viszont a mindennapi életben nem sikerült súlyos következményekkel járó konfliktust kirobbantani. Miért? Miért éppen a hétköznapi élet állt ellen az állami diskurzus kísértésének? Ennek a magyarázata szerintünk az, hogy a mindennapi életben továbbra is működtek azok a hagyományok, amelyek a nagy politikai diskurzusokban nem juthattak kifejezésre, mert államilag elnyomták őket. Vajdaságban fennmaradtak annak a multikulturális tradíciónak a nyomai, amelyek a néhai Osztrák–Magyar Monarchiában fogalmazódtak meg, és amelyek a totalitárius rendszerben eltorzulva ugyan, de beépültek a politikai életbe. Vajdaság némely kérdésben a kommunista rendszert is saját hagyományának a szellemében mintázta át. Ne felejtsük el ugyanis, hogy ebben a transznacionális impériumban tíz nyelv volt hivatalos használatban, s az uralkodó rétegek jelentős ellenállása ellenére ez életképesnek bizonyult a mindennapi életben, a helyi kisközösségekben. Hogy ez mennyire beleivódott a közéleletbe, az csak akkor derül majd ki, ha ténylegesen megnyílnak a történelmi archívumok, amelyek részletesen feltárják az adófizető polgárok közéleti kötelezettségeit rendező játékszabályokat. Hogy a Monarchia idejében, Bánátban például egyenrangúan használtak négy nyelvet, a magyart, a németet, a szerbet és a románt, arról a szerződések, a rendeletek nyelve, az iskolák, az okiratok egyaránt tanúskodnak. Ugyanez a multikulturális közszellem uralkodott Bácskában is.

Ez a hagyomány bizonyos érzékenységet biztosított a kisebbség kollektív jogai, az etnikai autonómiákkal szemben. Ezek az értékek már a 19. század végén kezdtek megfogalmazódni, határozott jogi formákat nyertek, a társadalmi kultúra részei lettek, és ha kisebb konfliktusok árán is, de érvényesíteni lehetett őket. A kisebbségi autonómiák elismerése a 19. század végén ebben a térségben, a kor fontos vívmányai közé tartozott. A multikulturalizmus kezdeti csíráiról van szó, amelyek egyáltalán nem voltak konzervatívak. Az újvidéki városi vezetőség például 14 – hét pravoszláv és hét katolikus – tagból állt, tehát páros és nem páratlan számból. Így írta elő a városi statútum, hogy egyik csoport se szavazhassa le a másikat, hanem megegyezésre kényszerüljön. Ennek ellenére a kommunikáció nem szakadt meg, együttesen is fel tudtak lépni, és Újvidék érte el a 19. század végi Monarchia magyarországi részében a legnagyobb gazdasági fejlődést Budapest mellett.

De az etnikai autonómia elve nem volt öncélú, összekapcsolódott a területi autonómia elvével. A történelem folyamán hol az egyik kapott nagyobb hangsúlyt, hol a másik, de végső fokon az egyik nem zárta ki a másikat. Különösen kiviláglott ez a nemzetállami modellt érvényesítő versailles-i béke után, amikor az etnikai autonómiák rendszerét nem terjesztették ki az államra, csupán annak egyik régiójára. Ez ésszerű kiegyezés volt az uralkodó nemzetállami koncepcióval, annak szuverenitását ugyanis nem kívülről kívánta korlátozni, hanem belülről fékezni. 1918 után Vajdaságban éppen a többségi nemzet próbálta leginkább megvédeni Vajdaság autonómiáját, mert úgy gondolta, hogy abban a régióban, amelyben él és többséget képvisel, így tudja megőrizni az etnikai harmóniát. Ugyanez történt a kommunista rendszerben is, vagyis az autonómia nem a totalitárius rendszer szüleménye, hanem a polgári hagyományok szívós továbbélése.

Ez a destruktív szerbiai populista fordulat idején azonnal ki is derült. Vajdaságban volt legérezhetőbb a hatalommal szembeni distancia, mégpedig a regionalizmus köré szerveződő pontokon. Ezzel magyarázható az is, hogy a regionális pártok az első pillanattól kezdve határozottan a háború és a nacionalista politika ellen léptek fel, és a későbbiek folyamán, a bukásakor sem azért bírálták a rendszert, mert elvesztette a háborút, hanem azért, mert háborúba lépett. A politika ebben az értelemben mozgósította a vajdasági társadalom egy részét, sikeresen összefogta, annak ellenére, hogy a központi államhatalom minden eszközt megosztására fordított, eszközei pedig olyan korlátlanok voltak, hogy ez a megosztás ma is érvényben van. A milosevicsi örökséggel felemás módon szakító politikai erők a megosztást bőségesen ki is használják saját pozíciójuk védelmében és a milosevicsi örökség megőrzése érdekében. A külvilág a szerbiai politika minden bizonytalanságát, felemásságát a hágai ENSZ-bírósággal való együttműködési hajlamban véli felismerni, és felhasználja a rendelkezésre álló gazdasági eszközöket, hogy a múlttal való szakítást gyorsítsa. Holott voltaképpen éppen a regionalizmussal szembeni álláspontja jelenti a változás minőségét, az európai csatlakozás szándékának mélységét. Mindkét esetben, a regionalizmus és a hágai ENSZ-bíróság esetében, az állami szuverenitás bizonyosfokú korlátozásáról van szó. Olyan próbatételről, amellyel a tranzíción áteső országok sorra szembekerülnek majd.

Közép-Kelet- és Délkelet-Európa-paradigma
Az említett Vajdaság-paradigma azonban túlmutat a lokális kereteken, és a közép-kelet-, valamint a délkelet-európai államok krónikus belső problémájára mutat rá. Tény ugyanis, hogy a múltbeli konfliktusok, de a jelenlegi feszültségek forrása is az ebben a térségben történelmileg kialakult, több száz éves hagyománnyal rendelkező multikulturális régiók létezése. Az államok ugyanis jóval később jöttek létre, mint a nemzetek, és ez az egymástól való traumatizált félelembe taszította őket. Igazságos határokat nem lehetett és ma sem lehet meghúzni. A Versailles utáni Európa nem tudott mit kezdeni ezekkel a multikulturális hagyományokkal, amelyeket Versailles-ban hajlandó volt feláldozni a nemzetállamiság oltárán. A 20. század feszültségei és tragédiái is részint ebből származnak. Az egyesülő Európában ez a megoldatlan kérdés további feszültségforrást jelent. Nyilvánvaló tehát, hogy megoldást kell találni rá. Méghozzá úgy, hogy az európai biztonsági kánonokat, az államhatárok tiszteletben tartásának az elvét ne sértsük.

Az európai integráció egyik fontos követelménye a nemzetállami szuverenitásról való részleges lemondás. Úgy tűnik, ebben, legalábbis retorikai szinten, egyetértés mutatkozik a rendszerváltó országok között, habár nem biztos, hogy konfliktusok nélkül képesek lesznek megvalósítani. A multikulturális régiók sorsát akkor lehet méltányosan rendezni, ha egységes megoldási javaslat fogalmazódik meg a jogi állapotokról az európai csatlakozás folyamatában. Az államoknak vállalniuk kell az önkorlátozó szuverenitást, ami azt jelenti, hogy a csatlakozni kívánó országok mindegyike speciális jogi státust biztosít a multikulturális régióknak, s ezzel kialakul a multikulturális régiók rendszere a közép-kelet-európai s a balkáni térségben. Ez lehetne az elfogadható kompromisszum a nemzetállam és az európai integrációs törekvések között. Elfogadható, hiszen ha az illető országok a monetáris politikától egészen a katonapolitikáig hajlandók lemondani a szuverenitás egy részéről, akkor hajlandók feladni a központosító közigazgatási instrumentumok egy részét is. Abban az esetben, ha ez a követelmény mindenikre nézve egyaránt érvényes. Ez esetben a multikulturalizmus nem csak tűzoltás, a fent megnevezett politika nem csak Bosznia és Koszovó „kiváltsága” lenne: az integrációt vállaló államok szabad akarata biztosítaná.

És ez nem lenne idegen eredetű, rájuk oktrojált, hanem saját, 19. századi hagyományukból fakadó, korszerűen továbbgondolt értékrend, amelynek középpontjában a kisebbségi és a területi autonómiák szintézise állna, és amely törvényhozói, bírósági és végrehajtó hatalommal feljogosított regionális parlamentekkel rendelkezne. Így az egykori „bűnös régiók” képesek lennének európai integráció megnyugtató pontjaivá válni.

Hemito von Doderer világa a kapitalizmus megalapozásáról szól, és eme európai térség fellendülésének történetét mondja el. Úgy vélem, hogy ennek a fellendülésnek a szellemét újra fel kell ébreszteni egy széles körű európai befektetéssel a közép-kelet-európai multikulturális hagyomány újjáélesztésébe.

VÉGEL LÁSZLÓ 1941-ben született. Újvidéken él. Regény-, dráma- és esszéíró. Wittgenstein szövőszéke, esszénapló, 1995, Peremvidéki élet, esszé, 2000, Exterritórium, esszéregény, 2000.


2002.06.21.

a cikk *.pdf formátumban