SZOKOLY Elek
A Bolyai Líceum esete
Fórum 
Hogyan lehet „javítani” Erdély nemzetiségi összetételén?
A román olvasó számára, aki életében nem hallotta a Bolyaiak – a két marosvásárhelyi matematikus, a nem euklidészi geometria megalkotóinak – nevét, annak az, a román politikai osztály és sajtó sajnálatos közreműködése következtében, válogatott szitok-fogalommá és interetnikai viszálykeltő forrássá vált Erdélyben. Egy magyar számára viszont sokkal inkább a közösség kudarcait jelképezi nemzeti identitása megőrzését biztosító jelképes intézményei visszaszerzésében.

A nemzetikommunizmus (aki nem tudná: a nemzetiszocializmus román szinonimája) évtizedei után – amikor is a nacionalizmus minden elképzelést fölülmúlt –, miután ’89 decemberében Marosvásárhely főterén azt skandálták: „Nincs többé sovinizmus!”, és miután ’90. január 7-én a Nemzeti Megmentési Front ígéretekkel teli nyilatkozatot tett közzé, a kisebbségek abban a hitben ringatták magukat, hogy nemcsak a kommunizmus, a nacionalizmus is véget ért, és hogy – végre – kérhetik az őket megillető jogokat. A forradalom utáni nyüzsgésben a magyarok nem értették, miért vitatják a saját iskolához való magától értetődő jogukat, a románok pedig nem értették, miért követelik vissza a magyarok iskoláikat, mikor ezután „demokráciában” fognak élni. Mellesleg „szeparatizmussal” vádolták őket. Természetesen a jóhiszeműekre gondolok, bár a szóban forgó fogalmat maga Iliescu elnök dobta be a köztudatba. Egy 1990. január 24-én adott televíziós interjújában, amely magával ragadta a román értelmiség jóindulatú részét, fellelkesítette a magyart, és magára vonta a vátrás soviniszták dühödt gyűlöletét, Smaranda Enache, teljes naivitással, kijelentette: „3-4 hónap múlva ugyanitt, ugyanezek a tanügyi emberek (akik akkor hevesen tiltakoztak az iskolák szétválása ellen – a szerk. megj.) református, katolikus, ortodox vagy magániskolák létrehozásáról vitatkoznak majd.” Nem adatott meg, hogy így legyen. Ma, 12 évvel az említett események után a Bolyai Farkas Líceum ugyanolyan helyzetben van, mint 1990 február–márciusában, és mihelyt valaki fel meri vetni visszaadásának kérdését annak a közösségnek, amelynek 450 éven keresztül volt a tulajdonában, azonnal ismét napirendre kerül a „szent nemzeti érdekek” védelmében szervezett hazafias „bányászjárás”-sal való fenyegetőzés. De voltaképpen miről is van szó?

A mai Bolyai Farkas Líceum ősét, a Schola Particulát, 1557-ben alapították. Az 1948-as tanügyi reformig Református Kollégium néven szerepel, és a református egyház tulajdona. 1718-ban felsőfokú tanintézménnyé válik. 1622-ben Apáczai Csere János, a felvilágosodás filozófusa lesz a Kollégium professzora. 1804-ben, matematikatanárként, itt kezd el tanítani Bolyai Farkas, Bolyai János apja, és itt tevékenykedik közel fél évszázadon keresztül. Egyébként ennek köszönhető, hogy a múlt század ötvenes éveiben a nagy matematikus nevét adják az iskolának. 1960-ig magyar tannyelvűként működik.

A háború utáni „népi demokráciák” teljes szabadságot ígértek – és nem volt nehéz hinni nekik az alighogy véget ért kataklizma után – minden hátrányos helyzetben levő társadalmi kategóriának, beleértve az etnokulturális közösségeket és a két világháború között marginalizált vagy a népirtásban megtizedelt nemzeti kisebbségeket is. Nem csoda, hogy a két világháború közötti úgynevezett tőkés-földesúri demokrácia által megkülönböztetésben részesített kisebbségek – különösen a zsidók és a magyarok – nagy reménységeket fűztek az új rendszerhez, azt hívén, legalábbis egy ideig, hogy számukra is megkezdődött a szabadság és az esélyegyenlőség kora. A kommunista rendszer, amely a legnagyobb mértékben kihasználta ezt a reménységet, az ötvenes évek elején már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy nélkülözni tudja támogatásukat, és áttérjen a kommunizmus „románosításá”-ra. Addigra már a kisebbségi vezetőket (Ştefan Forişt, Ana Paukert, Vasile Lucát, Iosif Chişinevschit és másokat) eltávolították az RMP (RKP) csúcsvezetőségéből, akik pedig maradtak, a megérdemelt kirakat-szerepeket játszhatták csupán a nemzetikommunizmus nagy érzéstelenítő előadásában. A modellt egyrészt éppen a Szovjetuniótól vették át, ahol az orosz nacionalizmus, minden ellenkező nyilatkozat dacára, még a harmincas évek nagy tisztogatásai idején eltávolított minden „idegen” elemet a „népek hazája” felső vezetéséből. Másrészt viszont megvolt saját, két világháború közötti mérsékelt, illetve vasgárdista román nacionalista modellünk is, nem volt tehát szükségünk arra, hogy a szomszédtól importáljuk.

A szovjet csapatok 1958-ban kivonulnak Romániából. A Dej–Ceauşescu nemzeti vonal (nincs itt semmiféle ellentmondás, Ceauşescu nem tett mást, mint folytatta Dej politikáját, akkor is, ha image-meggondolásokból egy adott pillanatban megpróbálta lejáratni mesterét) úgy találta, hogy szabad keze van, és megkezdte a tisztogatást. Pár hónap múlva megkezdődik a kolozsvári román (Babeş) és magyar (Bolyai) egyetem úgynevezett „egyesítése”, valójában a Bolyai Tudományegyetem elnyelése a Babeş által, és a romániai magyar közösség számára jelképes értékű kulturális intézmény, a magyar tan-nyelvű egyetem fokozatos felszámolása. Az „egyesítő” akció élén, nem véletlenül, az RMP Központi Bizottsága Végrehajtó Bizottságának már akkor is igen energikus tagja, Nicolae Ceauşescu állt.

1960-ban elkezdődik a többség és a kisebbség „közeledésé”-nek következő szakasza, az iskolák vegyessé tétele. (Ezzel párhuzamosan folyik az ország új területi felosztása, amely jó alkalom a magyar nyelv másik „enklávéja”, a Magyar Autonóm Tartomány feloszlatására; ezt először, egy tiszta román vidék hozzácsatolásával, Maros–Magyar Autonóm Tartománnyá alakítják, majd teljes egészében felszámolják.) Látszólag gyakorlati meggondolásokból végrehajtott ártatlan akciók. Így a többségi nemzet képviselői a nemzetiségiek minden kulturális újratermelésének és önazonosság-megtartó műhelyének számító tanintézményébe behatolnak. Az (ez esetben nemzeti) komiszárok bolsevik rendszere a kisebbségek addig többé-kevésbé autonóm kulturális intézményének mindenikébe betelepszik.

Senki számára nem titok, hogy egy etnokulturális közösség elsősorban nyelvén keresztül tud megmaradni. Ha anyanyelvet tanulni nem azonos az anyanyelven való tanulással, a csak bizonyos tantárgyak anyanyelven való tanulása sem azonos a teljes anyanyelven való tanulással. Minden korlátozás elkerülhetetlenül a nyelv elszegényedéséhez vezet, a kommunikáció szintjére való leszorításhoz, a diglosziához és végső soron a lemondásához minden olyan területen, amely meghaladja a mindennapi nyelvezet szintjét. Még a minden szintű kisebbségi anyanyelvi oktatás megléte esetében is olyan nagy a hivatalos, többségi nyelv mindennapi nyomása, hogy az anyanyelv veszteségei elkerülhetetlenek.

A nyelv megőrzői és védelmezői a saját kulturális intézmények, elsősorban az iskolák, az egy közösség nyelve és kultúrája megvédésére és fejlesztésére képes értelmiség újratermelésének alapvető intézményei. Ha meg akarsz semmisíteni egy kulturális közösséget, foszd meg értelmiségétől. És hogy teheted ezt meg jobban, mint elvéve iskoláit, még ha eleinte csak vegyessé is téve őket a „párt körüli népi egység” elmélyítése és a nemzetiségek közötti közeledés ürügyén? Éppen ez a folyamat kezdődött meg 1959–60-ban, és tartott egészen 1989-ig, méghozzá „kiváló” eredményekkel. Bár akkor a határozat életbeléptetése egyik napról a másikra történt, az asszimilációs folyamat lassú volt, hosszú ideig tartó, türelemmel, néha szinte észrevétlenül alkalmazott stratégia, miközben olyan pszichózist hoztak létre, amelyben lehetőleg az áldozat bűnösnek is érezze magát. A Szekuritáté sikerrel foglalkozott ezzel a vetülettel is. Az iskolák vegyessé tétele fokozatosan történt, eleinte csak néhány román osztályt vittek be a kisebbségi iskolákba, csak néhány tantárgyat tanítottak kizárólag románul, és ahogy nőtt a többségi elem jelenléte, úgy vált a kisebbségi jelenlét mind szerényebbé, jelképesebbé, visszahúzódottabbá. Nem beszélve arról, hogy ettől kezdve, a román tanszemélyzet és diákság jelenléte miatt, amely vagy nem ismerte, vagy amelynek „nem kellett” ismernie a másik nyelvét, minden közös tevékenység a többségi nemzet nyelvén és kultúrájának szellemében folyt. A kisebbségi nyelv és kultúra mindinkább kényszerítve volt visszahúzódni az iskola nyilvánosságából, éppen úgy, ahogy kénytelen volt visszahúzódni a nyilvánosságból általában. A stratégia célja nyilvánvalóan a kisebbségi kultúra fokozatos elsorvasztása volt a többségi egyre erőteljesebb megnyilvánulása javára. A kisebbséginek, anélkül hogy joga lett volna ki is mondania, tudomásul kellett vennie, hogy – nem utolsósorban a többségi „nagylelkűsége” folytán – csupán megtűrt személy a szóban forgó intézményben. Ugyanakkor a figyelő hazafias szem, a román elem – elsősorban a tanszemélyzet, de nem csak – éber jelenléte a nemzeti állam képviselőjének szükséges jelenlétét is jelentette, azét, aki rajta tartja a szemét az „idegen elemen”, nehogy ellenséges gondolatai támadjanak. Azok a románok, akik nem vállalták ezt a „hazafias feladatot”, gyanússá váltak, félreállították és megbélyegezték őket mint nemzetárulókat.

Az iskolák visszaszerzése tehát ’89 decembere után magától értetődően elsőrendű célkitűzése lett minden romániai nemzeti kisebbségnek, köztük természetesen a magyarnak is. Az 1990 tavaszán bekövetkezett események éppen e prioritásnak az érvényre juttatását jelzik, illetve azok reakcióinak illusztrációi, akik nem tudták elfogadni a „győzedelmes szocializmus vívmányainak” feladását.

Nélkülözhetetlennek tartottuk ezeknek a történelmi részleteknek a rövid felidézését, hogy érthetővé tegyük a mai helyzetet. Mert ma, akárcsak tizenkét évvel ezelőtt, nemcsak egy megoldást kívánó valós probléma előtt állunk, hanem egy álnok diverzió előtt is, amelynek árnyalatai első pillanatra homályosak. És végső soron egy alapvető tudati válsággal állunk szemben. Nem annak vagyunk-e tanúi, hogy azok, akik ’89 előtt – aktív vagy passzív módon, de mindenképpen ellenállás nélkül! – részt vettek a kisebbségek iskoláinak a nemzeti kommunista állam által való elkobzásában, vagy azok utódai, a kollektív bűnösség bélyegét nyomják rá „szeparatisták” vagy „etnikai önzők” stb. jelzők címén egy közösségre, amelynek van képe visszakövetelni tulajdonát? És történik ez mindannak ellenére, amit a tulajdonjog európai elvének szoktunk kikiáltani, miközben hangosan és nyilvánosan éppen ezeket az elveket hirdetjük. (Nem véletlen a szembeszökő hasonlóság a görög katolikus egyház helyzetével.)

Most, 2002-ben – hála a majdnem egész román sajtó éppoly lelkes közreműködésének, mint 1990-ben –, az áldozat bűnössé kikiáltásának technikája kifogástalanul működött. De ami a legfájdalmasabb, a fiatal, jóhiszemű nemzedéket megint előtérbe tolták, gátlástalanul „ágyútölteléknek” használták azok, akik igyekeztek a háttérben maradni. Ezért fordulok elsősorban ezekhez a fiatalokhoz, akik olyan frontvonalak első potenciális áldozatai, amelyeket nem ismernek, tehát nincs is, hogy megértsenek.

Azokra, akik számára az érvek sora a „Romániában vagyunk”, „Erdély örökké román” stb. dogmákkal kezdődik és végződik (mintha Romániának koncentrációs tábornak kellene lennie, és nem az őt alkotó adófizető polgárok demokratikus köztársaságának és Erdély pedig lakói közös hazájának), mindenképp fölösleges az energiáinkat vesztegetni. De azok a fiatalok, akik kérdéseket tesznek fel önmaguknak, és nem elégednek meg az előre gyártott válaszokkal, egy esélyt jelenthetnek.

„Miért akartok minket különválasztani – hangzik az iskola ügyeibe „beavatkozó” politikusokhoz intézett szónoki kérdés, amelyet patetikus nagylelkűséggel tesznek fel a román diákok és tanárok –, mikor mi egymás mellett élünk ebben az országban, és olyan jól megértjük egymást?” A kérdés, úgy tűnik, jóhiszemű. Első hallásra szinte válaszolni sem lehet rá. De óhatatlanul eszünkbe juttatja egyes román kollégáink elképedését 1990-ben, akik csodálkozva kérdezték, miért akarnak a magyarok nyelvhasználati jogokat, különálló iskolákat és kulturális autonómiát, mikor „annyi éven keresztül együtt álltunk a sorban”.

Kik azok, akik nem akarnak különválni, vagy pontosabban, nem akarják elhagyni a szóban forgó tanügyi intézményeket? Ezek is, azok is? A magyarok is, a románok is? Másként szólva, a házigazdák is, a vendégek is? Nem. Csak ez utóbbiak. Azok, akiket 1960-ban feladattal telepítettek a magyar iskolákba úgy általában, mint ahogy a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumba is, amely a (természetesen magyar) „nacionalizmus és tradicionalizmus jelképe”, ahogy ez egy „dr. szociológus” cikkéből kiderül. Ha hitelt adnánk annak a „vallomásnak”, amelyet Zeno Opriş, a Vatra Românească Egyesület elnöke az Adrian Năstaséhoz írt nyílt levelében tett közzé – „elképedve hallgattam (1965-ben – a szerk. megj.) egy szekuritátés tiszt elbeszélését, aki elmondta, hogy a román, magyar és székely (sic!) osztályok összevegyítésére ugyanazon iskolán belül Gheorghe Gheorghiu-Dej adott utasítást, mert meg kellett hiúsítani egy, a magyarok által előkészített terroristaakciót, akik levegőbe akartak röpíteni egy román líceumot” –, rátalálnánk ezeknek a missziós átültetéseknek a gondolatmenetére. De akik ismerik a Szekuritáté diverziós technikáit – amely szervezettel Zeno Opriş, lám, nem véletlenül tartott fenn ilyen meleg kapcsolatokat –, nem kételkedhetnek abban, hogy egy jellegzetesen szekuritátés ürügyről van szó a beavatkozásra, az iskolák összevegyítése egy sokkal szélesebb körű stratégia része lévén, amelynek nem volt szüksége hasonló ürügyekre.

Igaz, azóta negyven év telt el, és gyakorlatilag mind a tanárok, mind pedig elsősorban a diákok kicserélődtek. A kérdés csak az, hogy eme (önkéntes vagy nem önkéntes, ma már lényegtelen) negyven évvel ezelőtti misszionáriusok utódainak a szelleme más-e, vagy sem. A jogos tulajdon 30, illetve 40 év után való visszakérésére adott heves válaszok azonban, úgy tűnik, megkérdőjelezik akkori mentalitásuk alapvető megváltozásába vetett reményeinket.

Ha figyelmesebben elemezzük a román diákok által annak érdekében felhozott érveket, hogy ne kelljen elhagyniuk az iskolát (mert a tanárok, megfontoltabbak lévén, inkább a háttérben maradtak), a sajtó által dédelgetett kedvencektől megtudjuk: „azért akarnak együtt lenni a magyar diákokkal, hogy jobban megismerjék egymást”. Nemes szándék, nemde? De mi lett volna, ha a felszínnel elégedett újságíróink elmélyítették volna kíváncsiságukat, és folytatva a kérdések sorát, megpróbálták volna megtudni, hogy négy év alatt, amióta egyazon épületben és intézményben tanulnak, megismerték-e egymást jobban, vagy sem, megtanulták-e valamennyire is a másik nyelvét, tanultak-e valamit kollégáik kultúrájáról, történelméről, szokásairól, megbeszélték-e velük közös problémáikat, vagy megpróbáltak-e valamit megtudni más nemzetiségű, más nyelvű és más vallású kollégáik sajátos elképzeléseiről? Hogy voltak-e közös kulturális rendezvényeik, amelyek közelebb hozták volna őket egymáshoz, eltekintve esetleg a szünetekbeli alkalmi focimeccsektől…?

Senkit nem kellene meglepnie, ha a román tanulók válaszai ezekre a távolról sem szónoki kérdésekre negatívak lennének. És még ha ki is derülne, hogy volt néhány közös programjuk, ezek csupán új alkalmat szolgáltattak a többség nyelvének és tekintélyének megnyilvánulására és rájuk kényszerítésére, semmiképp sem számítottak hiteles kommunikációnak két egyenlő jogú közösség között. (Elvégre, ugyebár, nem lehet elvárni az államnemzet képviselőjétől, hogy kétnyelvű legyen, mint a kisebbségi, vagy hogy perceken keresztül hallgassa az alárendelt idegen „madárnyelvű” beszédét, amelyet amúgy sem ért…) Az egyazon épületen belüli fizikai együttlét, ilyenformán, semmiképpen sem felel meg az interkulturális elvárásoknak, a tanulók voltaképpen mellőzik egymást, azzal az egyetlen különbséggel, hogy a kisebbség, a kötelező programon belül, tanulmányozza a többség nyelvét és kultúráját. Természetesen nem a tanulók felelősek ezért a hátrányos programért, hanem a hivatalos oktatásügy, amely nem adja meg a többséginek a lehetőséget, hogy, akár tetszés szerint választott tantárgyként is, tanulmányozhassa annak a kisebbségnek a nyelvét, amellyel együtt él. Nem az épületek választják el ezeket a fiatalokat, hanem az a filozófia, amely egy, az interkulturális értékek elől elzárkózott tanügyi rendszer mögött áll.

Körülbelül ez az iskolai közösségek közti kommunikáció szintje a nemzeti (nacionalista) állam által meghatározott kötelező gyakorlatok feltételei között. Akkor pedig miért ez a „kétségbeesés”, amivel a különválási kísérlet fenyegetésére válaszolnak? Miért szükséges, hogy a román és a magyar tanulók ugyanannak az épületnek és intézménynek a termeit látogassák, ha a köztük levő kommunikáció, vagy azért, mert egyesek nem tudnak, vagy azért, mert mások nem akarnak, szinte a nullával egyenlő? Miért ne vehetnének részt közös összejöveteleken, közös sportvetélkedőkön, táborokban és kirándulásokon, tiszteletben tartva a másik identitását és kulturális sajátosságát akkor is, ha külön épületekben és intézményekben tanulnak?

Mint ahogy a fentiekből a Vatra Românească Egyesület elnökének „hazafias” szekusától megtudtuk, az „összevegyítés” igazi célja egészen más volt: olyan többségiek beszivárogtatása a kisebbségek kulturális intézményeibe, akik hajlandók megfigyelés alatt tartani más nyelvű honfitársaikat. Márpedig az eredeti helyzethez való visszatérés lemondást jelentett volna egy hódításról, és kivonta volna e kisebbségi kulturális intézetet – az önazonosság újratermelésének e „veszélyes” laboratóriumát – a többséghez tartozók éber ellenőrzése alól. Ez pedig talán a „román nemzeti terv”-ről való lemondással lett volna egyenlő…

De mégis, magasztos, misszionárius célján kívül, mivel magyarázható az iskolák szétválásának ilyen ádáz ellenzése? A rossz nyelvek azt mondják (vagy suttogják, óvakodva a hangosan kimondott szótól), hogy a román diákok és tanárok egyaránt félnek … a versenytől. Ha felkészültségtől függetlenül elég volt románnak lenni a „magyarok iskolájá”-ban, sőt ez még a misszionárius hősiesség glóriáját is fonta a fejek köré, az ugyanolyan színvonalú román iskolákban, mint például a Papiuban vagy az Unireában, lévén, hogy azokban az elvárások mind a tanulók, mind a tanárok számára mások, a nemzetiségnek már nem volna szelektív szerepe. A Papiuban vagy az Unireában már nem volna legitimitása a nemzetiszín szalaggal díszített „mártírkodásnak”.

De ha a versengéstől való félelem emberileg meg is magyarázható, az iskola átalakításával szembeni elvi ellenkezés a tanulók és az érettségizettek részéről, amikor pedig minden normális fiatal, könnyes gesztusai ellenére, örvend annak, hogy megszabadult az adott iskolától, már gyanús, és az iskolán kívülről jött sugallatokról árulkodik. Ha meg is értem és támogatom a román tanulók igényét, hogy abban az iskolában végezzenek, ahova felvételiztek, és amellyel ilyenformán szerződéses viszonyban állnak, nehéz elfogadni a nyilvánvalóan politikai töltetű nyilatkozatokat, amelyek elvileg tagadják a magyar közösség jogát tulajdona, jelen esetben kulturális-nyelvi identitása megvédésének jelképértékű intézménye visszakapásához. Ennek a jognak elvi tagadása elárulja azt a politikai szándékot, hogy a tanulók közti testvéri szeretet ürügyén, az őt védő és reprodukáló intézmények megsemmisítésével megsemmisítsék ezek identitását is.

Meg kell vallanom, hogy egy valóban demokratikus és liberális társadalomban gondolkodás nélkül a vegyes, kétnyelvű, nem csupán egyszerűen különálló kulturális-nyelvi vonalú, hanem ilyen értelembe átjárható tagozatú iskolákra szavaznék. Egy interkulturális társadalomban a lehető legtermészetesebb lenne egy kölcsönösségre épülő közös intézmény választása, amelyben a kommunikáció, a közösségek közti méltányos egyenlőség alapján, nemcsak a kisebbségtől a többség felé irányulna, hanem fordítva is. Ahol a kulturális átjárhatóság kölcsönös lenne, olyan alá- és fölérendelések nélkül, amelyek a nemzeti államhoz, vagyis a hatóságokhoz való viszonytól függnek. De még egy ilyen opció esetében sem engedném meg magamnak, hogy tagadjam a nemzeti közösségek törvényes jogát önálló intézményeihez – egy tulajdonnal bíró közösség jogát a nyelvét és kultúráját védő és reprodukáló élő laboratóriumaihoz. Amit, ugyebár, teljesen jogosnak tartunk az 1918 előtti magyar Erdély, illetve a csernovitzi és gyulai mai román közösségek számára. (Túl a kérdés jogi oldalán, súlyos hiba lenne, ha ezek az önálló intézmények önmagukba záródnának, nem kommunikálnának aktívan a környezetükkel, és semmibe vennék azt a társadalmi-politikai kontextust, amelyben élnek. De innen egészen a saját intézményekhez való jog tagadásáig akkora a távolság, mint a demokráciától az önkényuralomig.)

A kulturális-nyelvi közösségek nem maradhatnak fenn nagy identitásbeli károsodások nélkül az állandó alárendeltség állapotában, olyan körülmények között, amikor kívülről állandóan beleavatkoznak sajátos és, bizonyos értelemben, magánügynek számító kulturális kérdéseikbe. Nem véletlenül hangsúlyozza Gabriel Andreescu, hogy az etnokulturális csoportok közösségi privatitásához való joga éppoly legitim és szükséges az interetnikai kapcsolatok megtartásában, mint az egyéni. „Szükséges ez ahhoz, hogy a közösség körülhatárolja saját területét. Hasonló annak a személynek az esetéhez, aki körül akarja határolni saját területét – ezt magánterületnek nevezzük –, ahol joga van saját magával egyedül maradnia, anélkül hogy bárki beavatkozna dolgaiba. A személy esetében a magánélet lehetőségét a ’privatitáshoz való jog’ biztosítja. Ennek az analógiának megfelelően beszélhetünk a közösségnek a ’közösségi privatitás’ iránti igényéről és a közösség jogáról, a ’közösségi privatitáshoz való jog’-ról.” (Altera, 17–18./126.)

Enyhén szólva furcsa, hogy a vallási közösségek esetében meg nem kérdőjelezett közösségi privatitáshoz való jogot határozottan tagadják az etnokulturális közösségek esetében. Azoknak a kétszínűségét, akik elutasítják ezt a típusú privatitást, legegyértelműbben a román ortodox egyház és a román unitus egyház közti kapcsolattal lehet illusztrálni. Míg az első foggal-körömmel védve saját privatitását hevesen tiltakozik az ellen, hogy megossza templomait a másodikkal (egyszerűen elvonatkoztatva attól a ténytől, hogy azok jog szerint ez utóbbiéi), amikor arról van szó, hogy a magyar honfitársak visszakapjanak például néhány iskolát (ismét elvonatkoztatva attól a ténytől, hogy azok jog szerint az ők tulajdonát képviselik), az említett filozófia képviselőit fojtogató interetnikai „szeretet” önti el, ami odavezet, hogy ezúttal nyilvánvalóan a különválást utasítsa el, vagyis a mások privatitását.

A mi politikai-földrajzi térségünkben, sajnos, a vegyes iskolák, akárcsak a „multikulturális” egyetemek, csupán vagy kényszermegoldások, vagy a kulturális asszimiláció rejtett eszközei. Mindaddig, amíg a multikulturalitás egyúttal nem interkulturalitás is, ezek a vegyes intézmények csupán a kisebbség fájdalommentes asszimilációjának kényelmes ürügyei. Az erdélyi magyarok számára „csángó” státushoz vezető átmeneti szakasz.

Ha valaki kételkedne a „Bolyai-botrány” főhősei által oly látványosan megsiratott „multikulturalitás” igazi értelmében, elég, ha felidézi az „interetnikai szeretet” partizánjainak kulcsszavait, amelyeket azokban a kisebbségi kulturális intézményekben gyakorolnának, amelyekben sikerült megvetniük a lábukat: „Az örök és elszakíthatatlan román Erdély”, „Mi innen el nem megyünk, mert azt akarjuk, hogy a román nyelv valóban úr legyen magánál otthon!”, „román Pro Bolyai román mozgalom”, „Ilyen fiatalokkal Erdély örökké román lesz!” stb., hogy csak néhányat említsek az önkéntelen őszinteség gyöngyszemeiből. Meglepő, hogy a kisebbségi kulturális autonómia védelmezői elutasítják az ehhez hasonló „multikulturalitás”-t?

Az optimista nacionalista románok (akárcsak a szkeptikus magyarok) azt állítják, hogy a Bolyai Líceumot soha nem adják majd vissza annak a közösségnek, amelynek tulajdonát képezte majdnem egy fél évezredig. Mint ahogy az elfogadott törvények és az ígéretek, valamint a nemzetközi intézményeknek tett fogadkozások ellenére sem alakítják újra a Bolyai Tudományegyetemet, és nem adják vissza a kisebbségi közösségek és egyházak tulajdonát sem. Lehet, hogy igazuk van. Egy ilyen nacionalista politika következményei előre láthatóak, ahogy azt a közelmúltbeli népszámlálásnak az első részeredményei is mutatják. A kérdés csak az, hogy – miután a németek és a zsidók elmentek – boldogabbak lesznek-e az itt maradó románok, ha Erdélyből eltűnnek a magyarok.

SZOKOLY ELEK 1939-ben született Facsádon, Temes megyében. A Pro Europa Liga igazgatója. Chestiunea transilvană între melancolie şi realitate (Az erdélyi kérdés a melankólia és a valóság között). In: Problema transilvană, Iaşi, 1998.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2002.06.21.

a cikk *.pdf formátumban