EGRY Gábor
Erdélyi szászok: autonómia nélkül
Fórum 
A Provincia 2002. februári számában Vogel Sándor mutatta be az erdélyi szászok „autonómiáját”, a középkori Magyarországon kialakult és az Erdélyi Fejedelemség, majd Nagyfejedelemség keretei közt megőrzött rendi különállás történetét és intézményeit. Írása végén a szerző ennek tanulságaira hívta fel a figyelmet a mai, változó Európában. Nem szándékszom vitacikket írni, de úgy érzem, nem csupán a szászok egykori közjogi különállása lehet tanulságos a mai, mégoly változó Európában.

A Vogel Sándor által elkezdett történet nem ért véget 1876-ban, és a Királyföld felszámolása nem csökkentette a szászok önrendelkezés iránti igényét. A dualizmus négy évtizede alatt az erdélyi szász elit legfőbb törekvése az ehhez szükséges intézményrendszer kialakítása volt. Mivel a közjogi autonómia helyreállítására nem volt reális esély, sőt a korszak folyamatos centralizációs törekvései a municipiális önrendelkezést is állandóan csorbították, a szászok arra kényszerültek, hogy a polgári jogrend adta lehetőségeket kihasználva építsenek ki olyan struktúrákat, melyek lehetővé teszik nemzeti életük legfontosabb területein az önálló döntéshozatalt. Az így kialakított rendszer a szászok újabb, igen sajátos, de rendkívül hatékony „autonómiájának” lett az alapja.

Egy nemzeti kisebbség élete egy nemzetállamban rendszerint a szegregáció és integráció kettős terében alakul. Ha nemzeti azonosságának megőrzése a kisebbség politikai céljai közé tartozik, óhatatlanul problémává válik az elkülönülés a többségtől, annak államától, miközben a jogrend kikényszeríti az integráció valamilyen formáját is. Ezen a skálán a szegregáció szélsőséges formája (nem normatív, hanem deskriptív értelemben) az elszakadás, míg a szélsőséges integráció a teljes asszimiláció. A kettő közt azonban, a jogrendtől, a politikai viszonyoktól, a gazdasági rendtől függően számos kombináció létezik. Egy ilyen – szerintem modellértékű – „kombinációs” megoldást alakítottak ki a szászok is a dualizmus korának Magyarországában.

Amikor 1876-ban megszűnt a Szászföld különállása, a szász elitnek nem volt kész válasza a „hogyan tovább?” kérdésére. A régi, bevált és megszokott keretek eltűnése természetesen zavart okozott, közben pedig az „ifjúszászok” együttműködése a magyar kormányzattal kikezdte a nemzeti mozgalom egységét is. A reakció határozott sérelmi politizálás volt, amire rendre okot adott a magyar kormányzat is, amikor a kisebbségek számára fontos területeken – elsősorban az oktatásban – magyarosító célzatú vagy ilyennek is felfogható intézkedéseket hozott. Ezt tetézte a szász megyékbe (Nagy-Küküllő, Brassó, Szeben, Beszterce-Naszód) küldött főispánok politikai tevékenysége is. Az első szebeni főispán és így szász gróf is az a Friedrich Wächter lett, aki „ifjúszász” képviselőként tevékenyen részt vett a Királyföld felszámolásában. Állandó témát jelentettek a sajtó számára Bethlen Gábor Nagy-Küküllő vármegyei főispán ténykedései is. (Leváltása után a balavásári kerület képviselője lett, függetlenségi programmal, magyarosító elképzelésekkel.) A leginkább azonban Bánffy Dezső báró, későbbi miniszterelnök ténykedése keltett felháborodást Beszterce-Naszód vármegyében. Különösen az 1883-ik évi középiskolai törvény végrehajtásakor jelentkeztek a konfliktusok, mivel Bánffy az iskolaigazgatók kinevezésekor nem volt tekintettel az iskolákat fenntartó szászok véleményére. (Ekkor jelent meg a Vernichtungskrieg gegen unsere komfessionellen Schulen sokatmondó című írás is.)

A szászok hiába küzdöttek minden lehetséges eszközzel, parlamenti képviselőik révén, a sajtóban megjelent írásokkal, a programjuk alapját képező közjogi autonómia nem volt elfogadható a magyar fél számára. A sorozatos vereségek nyomában jelentkezett a frusztráció és a perifériára szorulás veszélye. (Ennek beszédes példája lehet a hadiszállítások kérdése 1887-ben. A kormány ugyanis egy váratlan húzással a nemrég alakult EMKE-t bízta meg az erdélyi hadiszállítók kiválasztásával, így a szászoknak nem sok jutott a jelentős üzletből, miközben az EMKE sem kifejezetten kultúraápoló céljait teljesítette.) Ezek az élmények és egy új politikusi generáció – élén dr. Karl Wolff-fal – feltűnése jelentette a nemzeti program revíziójának alapját az 1880-as évek második felében. Ennek végső dokumentuma volt az 1890-es nagyszebeni Sachsentag alkalmából elfogadott Sächsisches Volksprogramm. A változás lényegét a fennálló közjogi renddel való megbékélést jelentette. Ennek keretében a szászok vállalták az együttműködést a magyar kormánnyal (képviselőik beléptek a Szabadelvű Párt képviselői közé), miközben nemzeti programjuk legfontosabb részévé a nemzetépítést tették. A cél ekkortól a fennálló jogi keretek minél jobb kihasználása, a szász közösség részleges – főként gazdasági – modernizációja, a nemzeti kohézió és az azt szolgáló intézmények megerősítése.

A lojalitás első hozadéka volt a főispánok leváltása és a szászok számára elfogadható személyek kinevezése ezekre a posztokra. Megszűntek a rendszeres konfliktusok, bár a nemzeti szempontból fontos kérdések (pl. egyházpolitikai törvények, helységnévtörvény, Lex Apponyi) időről időre megterhelték a két elit és a két közösség viszonyát. Végül biztosították a kormányzat semlegességét, esetenként jóindulatát kezdeményezéseik számára. A nyugalom periódusa egyúttal az intenzív nemzet- és országépítés korszakává is vált.

A szászok intézményrendszere az egyetem megszüntetését-átalakítását követően nem alkotott strukturális egységet. Egymás mellett léteztek tradicionális intézmények (egyház), azok átalakított „polgáriasított” formái (Universitás, iskolarendszer), politikai és közigazgatási intézmények (Volkspartei, municípiumok, városi tanácsok, községi elöljáróságok), polgári egyletek (pl. Landwirtschaftsverein, Verein für Siebenbürgische Landeskunde, tornaegyletek, énekegyletek stb.) és gazdasági szervezetek (takarékpénztárak, földhitelintézet, gazdasági egyletek stb.). A Királyföld megszüntetését követően egyre inkább ezeknek a struktúráknak a megerősítése, bővítése vált fontossá, ezek vették át – legalább részlegesen – a szász egyetem különböző funkcióit.

Természetesen a fontos, ámde hagyományos intézmények közé tartozott a szász egyház. Az erdélyi evangélikus egyház legfőbb jellemzője volt a majdnem tökéletes nemzeti kizárólagosság. Hívei között mindössze néhány ezer, elsősorban Brassó megye határvidékén élő magyart találunk, később őket is kivonták az erdélyi egyházkerület fennhatósága alól. A történeti előjogok megakadályozták a magyar liturgikus nyelv kiterjesztését (miközben a magyarországi szlovák anyanyelvű hitközségekben sikerült azt bevezetni), a protestáns egyházak nagyfokú önrendelkezése pedig lehetővé tette az önállóság megőrzését és biztosítását is. Az egyházi szervezet tradicionálisan 10 kerületre bomlott (Medgyes, Nagyszeben, Brassó, Beszterce, Szászsebes, Segesvár, Nagyselyk, Nagysink, Kőhalom, Szászrégen), mindegyikben külön konzisztóriummal, és ezek delegálták a Landeskonsistorium, az egyházkerületi gyűlés tagjait, az egyháziak mellett biztosítva a világiak képviseletét is. Alsóbb szinten minden egyházközség maga választotta meg lelkészét, aki a község legfontosabb alakjai közé tartozott. (Nem mellékes, hogy a szász értelmiségi karrier csúcsát egy élethosszig tartó lelkészi kinevezés jelentette.) Az egész egyház élén egy választott püspök állt, ebben a korszakban előbb Georg Daniel Teutsch, majd pedig fia, Friedrich Teutsch.

Az egyház mint az utolsó, érintetlenül maradt szász intézmény szerepét rendkívül nagyra értékelték a szász elit tagjai. A püspök egyike volt a szászok megkerülhetetlen vezetőinek, akinek nem csak egyházi, hanem kifejezetten politikai ügyekben is szava volt. Az egyházat olyan védőpajzsnak tartották, amely átfogja az egész szász közösséget, és biztosítja annak kohézióját. Azonkívül megkerülhetetlenné tette a nemzeti közösség megőrzésének munkájában az iskoláztatásban betöltött szerepe is. A szász iskolahálózat (az 1880-as években megszüntetett nagyszebeni jogakadémia kivételével) az egyház vezetésével működött. Nem csak a tradíciók, illetve a népoktatás hagyományos szerveződése indokolta ezt, hanem az így elérhető nagyfokú autonómia is. Az egyházi kezelésben lévő iskolahálózat (minden községben népiskola, öt fő- és egy algimnázium, egy főreáliskola, óvónő- és tanítóképzés) sokkal nagyobb biztonságot jelentett a nemzeti hagyományok és a nemzeti kultúra ápolása és átörökítése során, mint az állami oktatás rendszere. A szászok féltve őrizték ezt, és amennyire lehetett, ellenálltak az állami beavatkozásnak is. Így például lemondtak a tanárok és tanítók állami keresetkiegészítéséről, mivel az egyúttal nagyobb beleszólást engedett volna az államnak a tanítói személyzet kinevezésében. Az önállóság nem jelentette az oktatási rendszer kis hatékonyságát. A szászok iskolázott közösséget alkottak, az aktív és hatékony oktatás eredményeképpen körükben hagyományosan rendkívül alacsony volt az írástudatlanság.

Az egyházi kezelésben lévő oktatási intézmények sorát kiegészítette néhány szakiskola is, melyek szász egyletek szervezésében és anyagi támogatásával jöttek létre és működtek. Például három mezőgazdasági szakiskola a Landwirtschaftsverein égisze alatt (Besztercén, Medgyesen és Brassóban, majd Barcaföldvárott). Ezek a földművelésügyi minisztériumtól is támogatásban részesültek, és sikeresen járultak hozzá a mezőgazdasági műveltség emeléséhez. Ugyanígy egyletek kezelésében működtek az iparosiskolák is. Nemzeti szempontból ezek esetében is az volt a legfontosabb, hogy így csak korlátozott lehetett az állami beavatkozás működésükbe.

Sajátos részét alkotta a szász intézményrendszernek az átalakított Universitás. Az valóban hatalmas vagyon kezelésére volt jogosult, de megvoltak a maga problémái is. Feladata ugyanis az egész szászföldi lakosság kultúrájának fejlesztése volt, nem csupán a szászoké. A képviselő-választás szabályai – a cenzus miatt – a szászoknak kedveztek, de nem tekinthettek el a román intézmények támogatásától sem. A helyzetet nehezítette az állami felügyelet, amit csak erősített, hogy az illetékes belügyminisztérium évekig nem volt hajlandó áldását adni a testület ügyrendjére, ezzel akadályozva annak működését. Végül problémát okozhatott, hogy az egyetem vagyona ugyan valóban jelentős volt, de annak hozadéka meglehetősen csekély a támogatásra méltó igényekhez képest. Ezzel együtt a testület megpróbált minden értelmes célt (főként az oktatást) segíteni, és nem maradt támogatás nélkül a görögkeleti egyház, illetve annak intézményei sem, bár az ő részarányuk kezdettől fogva kicsi volt. A századfordulót követően sikerült növelni a pénzügyi forrásokat is. 1907-ben adták bérbe a Hétbírák vagyonának részét képező Lotru-erdőségeket egy olasz vállakozócsoportnak, amely részletfizetéssel termelte ki a faanyagot évi 375 000 korona ellenében. Ezzel hirtelen megnőtt az évente elosztható pénz. Míg 1880-ban 173 384 koronát fordítottak közcélokra a két forrásból, addig 1910-ben már 608 420 koronát, amiből csak 137 000 koronát tett ki az Universitás kiadása, a többit a Hétbírák erdei biztosították. Így a két kulturális alapítvány már valóban a szász nemzeti ügy legjelentősebb támogatói közé került.

A politikai intézményrendszer az állami berendezkedés kereteihez alkalmazkodott. Az országgyűlési választási rendszer alapelemei – a cenzusos választójog és az egyéni választókerületek rendszere – lehetővé tették, hogy a szászok jelentős számú képviselőt küldjenek a parlamentbe. Bár ezek száma kevesebb volt, mint az 1848-as (akkor székenként 2-2 képviselőt választhattak; ezek egy szászvárosi képviselő kivételével szászok voltak), de megválasztásuk rendszerint biztos volt. A szász választókerületek a legkisebb létszámúak közé tartoztak, és általában jómódú szász polgárok tették ki a választótestület többségét. Brassó némileg kivételt jelentett, de a helyzetet az 1890-es évek elején a Szabadelvű Párt és a Szász Néppárt paktuma stabilizálta: ennek értelmében a megye négy kerületében nem léptek fel egymás ellen, és a mandátumokat 3:1 arányban elosztották. Ez rendszerint egy vidéki választókerület átengedését jelentette a szászok részéről. A választásokon a legfontosabb a szász jelölt megválasztása volt, így gyakran nem állítottak ellenjelöltet a szabadelvű vagy később „zöldszász” programmal fellépők ellen sem. Például Guido Beussnern egykori „ifjúszász” képviselő fogarasi főispánná való kinevezéséig képviselte a szentágotai választókerületet, megválasztására rendszerint ellenjelölt nélkül került sor, pedig a Néppárt vezetőivel rendszeres konfliktusai voltak. Hasonló eset volt Edmund Steinacker megválasztása Segesvárott. Steinacker nem is szász volt, hanem bánsági sváb, és az ún. „zöldek” képviseletében lépett fel. Mindezek tükrében az is érthető, hogy a szászok, a többi nemzetiséggel ellentétben, nem tartották elfogadhatónak az általános választójogot.

A Szász Néppárt szervezete is a választókerületi beosztáshoz igazodott. Kerületenként alakult választmány, melynek tagjait a szász választópolgárok delegálhatták. A párt legfelsőbb testületét, a központi választmányt az ún. Sachsentag, a kerületek által delegáltak gyűlése választotta. Ennek elnöke volt a Néppárt hivatalos vezetője is. A tisztet 1890-től Karl Wolff, a Nagyszebeni Általános Takarékpénztár vezérigazgatója töltötte be, aki nem volt képviselő (1884–87 közt volt az Országgyűlés tagja), mégis a legelismertebb szász politikusként tevékenykedett. A Sachsentag feladata volt a pártprogram elfogadása is, ami általában a hangzatos Volksprogramm megjelölést kapta. Sajátos tény ugyanakkor, hogy vélhetően a szászok belső konfliktusai miatt 1896 és 1919 között nem hívták össze, és így sem a választmányt, sem a programot nem tudták megerősíteni vagy lecserélni. A szász vezetés így gyakorlatilag ellenőrzés nélkül végezhette munkáját, aminek legnagyobb részét a nemzetépítés és a választások megszervezése tette ki.

A politikai szerveződés másik részét a vármegyei és városi testületek alkották. A cenzusnak és a virilizmusnak köszönhetően ezekben is többségben voltak a szászok. A vármegyék szerepét azonban hosszú távon korlátozta az állami központosítás, az alispánjelölés főispáni jogköre és a központi választmány feltöltése főispáni és minisztériumi küldöttekkel. A szászok még ilyen körülmények között is fontosnak tartották a megyegyűléseket, nem utolsósorban a felirati jog miatt, melyet jól ki tudtak használni. Az 1890-es kompromisszumot követően ennek jelentősége csökkent. Sajátos helyzetben voltak a nagyobb szász városok. Legtöbbjük számára nyitva állt a lehetőség a törvényhatósági jog elnyerésére, de mivel korábban jelentős szerepet töltöttek be az egyes szász székek életében, és a korábbi közigazgatás a város és vidék egységén alapult, nem vállalták a kiválást a megye egységéből. Így a kifejezetten nagyvárosnak számító Brassó és Nagyszeben is megmaradt a korlátozottabb jogokat jelentő rendezett tanácsi státusnál. A legfontosabb városok (Nagyszeben, Brassó, Medgyes, Segesvár, Beszterce, Szászrégen) önkormányzati testületeiben végig megmaradt a szász többség, és ez hatékony eszközt jelentett a városok arculatának megőrzéséért és alakításáért folytatott harcban éppúgy, mint a kulturális kezdeményezések támogatásában is.

A szász politikai mozgalom egyáltalán nem volt egységes. A konzervatívabb Nagyszeben és a liberálisabb Brassó ellentéte már a reformkorban egyértelmű volt. 1848-ban is elsősorban a brassói küldöttek pártolták az uniót, és a kiegyezés idején is elsősorban ők alkották a magyarokkal való együttműködésre vállalkozó „ifjúszász” mozgalmat. Az 1880-as évek aztán meghozták a két csoport egyesülését. A politikai egységhez azonban ez sem volt elég, és megint csak Brassóban megszületett az immár egységesen „liberálisnak” minősített szász vezetés ellenzéke, a „zöldszász” mozgalom. (Nevüket éretlenségükről kapták.) Vezetői: Oscar Wittstock, Rudolf Brandsch, Lutz Korodi. Terveik értelmében a nemzeti öntudatra ébredés küszöbén álló magyarországi németséget a szászok vezetésével kell egységes mozgalomba szervezni, és ennek a mozgalomnak a nagynémet eszme jegyében a birodalmi németség hasonló áramlataival kell együttműködnie. Politikai sikereik sem kizárólag a Szászföldhöz kötődtek, inkább a Bánsághoz. Eközben magukba olvasztották a fajhigiénia és a fajelmélet alapján szerveződő, dr. Heinrich Siegmund vezette irányzatot is. Bár a „feketék” (a régi elit) és a „zöldek”ellentéte meglehetősen mély volt, kapcsolatukból nem hiányzott a szolidaritás, sőt az együttműködés sem. Így a parlamentben a szászok rendszerint kiálltak megtámadott társaik mellett, míg a Siegmund vezette Bodenschutzverein anyagi támogatói között ott találjuk Wolffot is.

A szász nemzeti struktúrák legszerteágazóbb alrendszerét a különféle egyletek jelentették. Szerveződésük már az 1840-es években megkezdődött. A legfontosabbak (Landwirtschaftsverein, Verein für Siebenbürgische Landeskunde, Siebenbürgisches Karpathenverein, Sebastian Hann Verein) „országos” szerveződések voltak, némelyek az egyház mellett működtek (Gustav Adolf Verein). Ezek egy országos testületből és számos helyi egyletből álltak. Mellettük számos olyan helyi egylet működött az egyes városokban, amelyek szervezetileg önállók voltak. Ilyenek például a tornaegyletek, lövészegyletek, iparegyletek, dalegyletek, munkásképző egyletek, tűzoltóegyletek, városszépítő egylet. Ezek legtöbbje kezdetben nem az etnikai elkülönülés színtere kívánt lenni (az egyértelmű kivétel a tornamozgalom volt), de néhányuknál (pl. dalegyletek, lövészegyletek) viszonylag gyorsan kialakult a nemzeti exkluzivitás. Mások viszont valóban az együttműködés színtereiként funkcionáltak.

Az egyleti mozgalom legnagyobb hiányossága az volt, hogy szinte kizárólagosan a városokban terjedt. Ezek révén alakíthatták a városképet, és – együttműködve a városi tanácsokkal és a gazdasági szervezetekkel – modernizálhatták azt. Így születhetett meg a szebeni villamos, a vízi erőmű is. A mezővárosokban már inkább csak a szakmai egyletek működtek, főként a Landwirtschaftsverein, a falvakban pedig szinte kizárólag egyházi egyletek (evangelisches Frauenverein, Gustav Adolf Verein). Ezeket ugyan kiegészítette a hagyományos közösségi szervezet (Nachbarschaft, Schwesterschaft, Bruderschaft), de a korszak kulturális és gazdasági eredményei nem kaptak elég nagy súlyt a falusi közösségek életében. Mindezzel együtt, a különféle egyletek a közösség számára fontos összetartó erőt jelentettek. Az évente más-más városban megrendezett nagy ünnepük, a Vereinstage, olyan számottevő események szimbolikus funkcióit is át tudta venni, mint a Comes beiktatása. Az egyletek napjai a szász nemzet egységének és életképességének nagy demonstrációi voltak, ennek megfelelően ünnepségekkel és ünnepélyes istentiszteletekkel összekötve.

A szászok gazdasági szerveződéseinek hármas funkciója volt. Meg kellett teremteni a korszak kihívásaira válaszolni képes, az eredmények adaptációját sikeresen megvalósító szász gazdaságot, nyeresége révén részt kellett vállalnia a nemzetpolitikai célok finanszírozásából (iskolák, egyletek támogatása, telepítések szervezése), és ki kellett terjesztenie a modern egyleti mozgalmat a falvakra. A szász gazdasági szervezet gerincét a bankrendszer adta. A nagyszebeni és brassói Általános Takarékpénztár, a Bodenkreditanstalt, a Schulze-Delitsch-féle és Raiffeisen-féle hitelszövetkezetek és végül az 1891-ben a kereskedelem és az ipar fejlesztésére és telepítések lebonyolítására alapított Vereinsbank. Az egész rendszer létrejöttére jellemző, hogy a meglévő szisztéma hiányosságaira adott válaszként hívnak életre újabb és újabb intézményeket. A két takarékpénztár 1835-ben (Brassó) és 1841-ben (Nagyszeben) kezdett működni, a Schulze-Delitsch szövetkezetek 1852-től alakultak, a Bodenkreditanstaltot 1872-ben hívta életre a Landwirtschaftsverein, a Raiffeisen-mozgalom 1885-ben indult útjára, miközben a két takarékpénztár bővítette üzletét a váltóleszámítolással és a záloglevél-kibocsátással, biztosítva saját végső hitelezői szerepét.

Az egyes intézmények sajátos feladatokat láttak el. A takarékpénztárak fő feladata a forrásbevonás volt, a Bodenkreditanstalt a mezőgazdasági hitelezés egyik legjelentősebb intézményévé vált, a Schulze-Delitsch szövetkezetek a kisvárosi iparosok és kereskedők hitelproblémáit próbálták enyhíteni, a Raiffeisen-szövetkezetek pedig az egyes településeken megszerveződve a falusi gazdák hitelviszonyait próbálták javítani – sikerrel. Ez a mindent behálózó rendszer igen sikeresen teljesítette gazdasági feladatait, de alkalmas volt az egyre inkább gazdasági jelleget öltő nemzeti küzdelemben való sikeres helytállás biztosítására és a nemzeti intézmények, valamint a városi és falusi lakókörnyezet fejlesztésében való részvételre is. A századfordulótól egyre erősödő küzdelem Erdély földjének telekkönyvi birtokáért a szászokat sem hagyta érintetlenül, ám szemben a magyar birtokosok (egyébiránt jórészt természetes) veszteségeivel a szászok egyenlege pozitív volt, sikeresen növelték földbirtokállományukat, és fékezték a románok térnyerését falvaikban.

Mindezeken túl a Raiffeisen-mozgalomnak sikerült a modern egyleteket megszervezni a falvakban is. Feladatuk olvasókörök szervezése volt, könytárak létesítése, újságok előfizetése és vasárnaponként ülésező ismeretterjesztő körök életre hívása. Ezzel teljessé vált a szász nemzet egyleti hálója is. Emellett sikerrel járultak hozzá a szász mezőgazdaság modernizálásához, a különböző kihívásoknak való megfeleléséhez, miközben a falusi közösségek kohézióját nem gyengítették, hanem erősítették. Ebben a modellben a gazdasági adaptáció a szükséges mértékig teljes, de a kapitalizmus „káros” velejárói – a hagyományos közösségek felbomlása, individualizáció – nem érvényesülnek, a nemzet egysége nem gyengül.

A szászok intézményrendszere a körülményeknek megfelelően igen fragmentált volt, és nem is fogta át az élet teljességét. De a nemzeti megmaradás, illetve a nemzetépítés legfontosabb területeire kiterjedt. A nemzeti egyház, az oktatási rendszer, a kulturális háló, a mindennapi életet is meghatározó egyletek és a gazdasági szervezetek lehetővé tették, hogy a számukra fontos kérdésekben maguk döntsenek. A közösség kis létszáma pedig minden szinten lehetővé tette a személyi kapcsolatokon keresztül történő koordinációt. A szász képviselők (vagy egy részük) éppúgy tagjai voltak a Landeskonsistoriumnak, mint a központi választmánynak. Ott voltak a bankok igazgatóságában, felügyelőbizottságban, azok közgyűlésein, az egyház kulcsfiguráival együtt. A falvakban és a városokban különböző egyletekben, elsősorban a Raiffeisen-szövetkezetekben szinte természetes a lelkész szerepvállalása a közösség legtekintélyesebb tagjaival (tanárok, tanítók, jegyzők, városi tanácsosok stb.) együtt.

Mindez természetesen nem egyenlő az államjogilag megfogalmazott és érvényesített autonómiával. Ugyanakkor a történelem egy (viszonylag) szerencsés pillanatában a magyar elit liberális beállítottsága lehetővé tette, hogy a mindenható nemzetállam modelljével szemben egy kis nemzeti közösség, ha a polgári jogrend keretei közt is, saját akaratát érvényesítse legfontosabb ügyeiben. A szászok az integráció-szegregáció olyan kombinációját valósították meg, amely lehetővé tette az egyéni és nemzeti élet különböző területeinek sajátos kezelését és a legfontosabb ügyekben a nemzeti közösségként történő integrációt az egyéni helyett, így egyúttal biztosítva a szükséges különállást is. Egész társadalmukat átfogó intézményrendszerük révén biztosítani tudták a közösség tagjainak részvételét a szászok közösségi életében. Mindez nem szerveződött ugyan jogi autonómiává, de az önálló döntéshozatal lehetőségével és a nemzeti közösség számára fontos ügyek elkülönítésével nem minden tanulság nélküli modellé vált.

Irodalom
Die Siebenbürger Sachsen in den Jahren 1948–1918. Red. von Carl Göllner. Köln–Wien, 1988;
Erdély története, III. Főszerk. Köpeczi Béla. Bp., 1986;
Konrad Gündisch: Siebenbürgen und die Siebenbürger Sachsen, München, 1998;
Harald Roth: Kis Erdély-történet. Csíkszereda, 1999;
Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. I–VII., Bp., 1952;
Gruppenautonomien in Siebenbürgen. 500 Jahre siebenbürgisch-sachsischse Nationsuniversitat. Hrsg. von Wolfgang Kessler. Köln-Wien, 1990;
Beiträge zur siebenbürgischen Schulgeschichte. Hrsg. von Walter König. Köln–Wien–Weimar, 1996;
Dr. Carl Wolff als Direktor der Hermannstädter allgemeine Sparkassa 1885–1910. Hermannstadt, 1910;
Ernst M. Wallner: Strukturen und Funktionen der siebenbürgisch-sächsischen Vereins-, Genossenschafts und Verbandswesens. in Forschungen zur Volks- und Landeskunde. 36/1 (1993);
Georg und Renate Weber: Zendersch. Eine siebenbürgische Gemeinde im Wandel. München, 1985;
Rudolf Thör: Die Kronstädter allgemeine Sparkasse in den Jahren 1835–1909. Kronstadt, 1910;
Das sächsische Burzenland. Kronstadt, 1898;
Harald Roth: Politische Strukturen und Strömungen bei den siebenbürger Sachsen 1919–1933. Köln–Wien–Weimar, 1994;
Briefe an Georg Daniel Teutsch. Hrsg. Monica Vlaicu. Köln–Wien–Weimar, 1994.

2002.06.21.

a cikk *.pdf formátumban