HADHÁZY Zsuzsa
Fogoly vagyok? Fogoly vagyok.
Figyelő 
Az igazság akkor igazság, ha szenvedélyes emberek vallanak róla. (Richard Wurmbrand)

1. Igaz, cím után nem szoktak pontot tenni, de úgy érzem, hogy pont nélkül ez a mostani cím nem fejezné ki a lényeget: első részében, amely után kérdőjelet tettem, arról a szabadságról van szó, amit a fogságban ér – érhet – el az ember. Második részében arról a fogságról, amit „szabadon” érhet el. Mert a szabadságot (akárcsak a fogságot) nemcsak kivívni, elérni is lehet. Az elsőt sok minden, mára már nagyrészt, de mégsem általában, divatjamúlt dologgal: kitartással, hittel, az önmagunkhoz és a bennünk elevenen élő világmindenséghez való – nevezzük azt bárminek is – hűséggel. És a fogságot is sok mindennel. Ugyanezen dolgok eltorzításával például. Hiteles példája az elsőnek Visky Ferencnek a kolozsvári Koinónia Kiadónál megjelent könyve, a Fogoly vagyok (így, kérdőjel nélkül, a kérdőjelet csupán alulírott biggyesztette oda saját címe első részének a végére), amelyet nemrég mutattak be a budapesti Könyvvásáron.

Tényszerűen nézve a dolgokat, Visky Ferenc fogoly volt. A nagyváradi csoporttal ítélte el 1958-ban a kommunista bíróság, az úgynevezett „bethánisták perében”, őt, a hétgyermekes lelkész-apát, huszonkét év kényszermunkára, amiből hatot le is töltött. És a 20. század történetében nem ő az egyetlen, aki úgy érezte, hogy éppen a rabság szabadította fel igazán. Lehet, könnyebb volt szabaddá válni egy polgári társadalom börtönében (természetesen a politikai vagy lelkiismereti okokból elítéltek rabságáról beszélek), ahol nem kellett a fázásnak, az éheztetésnek, a kínzásnak, a megaláztatásnak azokat az embernyomorító változatait elviselni, amelyeket a kommunista börtönökben el kellett, ha nem akart valaki mindannak árulójává válni, amiben hitt, vagyis nem akart emberileg megnyomorodni, mindez azonban lényegében nem változtat a dolgokon. A rabság, ha nem is egyforma mindenhol, egy valamiben mindenhol hasonló: bezártságot jelent, kilátásnélküliséget, feszültséget, félelmet. A félelem már önmagában véve is rabság. Ezt legyőzni csak az tudja igazán, akinek van valamije, ami annál is jobban betölti. Mindegy, hogy mi. Adott esetben Isten volt. És amit még a közös hit, a közös rab-szabadság (és nyilván nem a társadalmi, hanem a lelki értelemben vett szabadságról beszélek) megteremtett: a barátság. A könyv alcíme is ez: 70 történet a börtönről és a barátságról.

A kötet jó része egy olyan barátnak állít „ércnél maradandóbb” emléket, akinek gyökerei mindenben különböznek a szerző gyökereitől: Richard Wurmbrand bukaresti zsidó származású lutheránus lelkész volt. „Románia valamennyi nagyobb börtönét megismerte. Nem mindenki beszélt róla elismerően, de az vesse rá a dogmatika, a fajiság vagy bárminek a kövét, aki végigjárta a börtönök bugyrait Zsilavától Piteşti-en át Szamosújvárig” – írja Visky Ferenc. Könyvből összehasonlíthatatlanul többet tudunk meg Wurmbrandról és hozzá méltó, bukovinai feleségéről, aki maga is két évet töltött börtönben, mint a szerzőről, s ez többet árul el ez utóbbiról, mint ő maga is gondolta (és talán akarta) volna. De mindig így van ez: másokról szólva eláruljuk önmagunkat.

A fentiek alapján, gondolom, mindenki számára világos, hogy hiába tartalmaz ez a könyv 70 történetet, azok tartalmát lehetetlen elmondani. Még akkor is, ha fizikai cselekedethez kötöttek. Egy-egy eseményt kiragadva az összefüggő egészből a tartalom meghamisítását jelentené. Ezt a könyvet el kell olvasni. Sőt: olvasni kell.

2. A társadalmi, illetve a fizikai szabadságtól való megfosztás szörnyű. De az ember legalább tudja, hogy valami rajta kívül álló ok, valami tőle független érdek fosztotta meg tőle. A belső szabadságtól csak mi magunk foszthatjuk meg magunkat. Ennek tehát következményei is szörnyűbbek. Vannak azonban korok, amelyekben éppen a társadalmi szabadság kiharcolásának egyoldalú és kíméletlen (micsoda önellentmondás!) volta juttatja börtönnél is nagyobb (belső) rabságba azokat, akiket félreértelmezett és mások ellen fordított hitük a szabadság és a mindenáron való egyenlőség csapdájába kergetett. És akkor valóban elmondhatjuk, amit cikkem címének második felében írtam: fogoly vagyok. Így, kijelentő módban.

A napokban jelent meg az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja kiadásában a Minorităţi Etnoculturale. Mărturii documentare. Maghiarii din România (1945–1955) (Etnokulturális kisebbségek. Dokumentumok. Magyarok Romániában 1945–1955) című dokumentumgyűjtemény, egy, Lucian Nastasă kolozsvári történész irányította csoport szerkesztésében (amelyhez rajta kívül Andreea Andreescu és Varga Andrea tartozik). A Horváth Andor lektorálta könyv bemutatóján, június 4-én, a kolozsvári székhelyű Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja épületében Andrei Mureşan és Egyed Ákos (aki a bevezetőt is írta) történész-professzor, az előbbi a Román Akadémia, az utóbbi a Magyar Tudományos Akadémia tagja, ismertette a kötetet, amely a maga módján egyedülálló a romániai történetírásban. Ennek az enyhén szólva kényes időszaknak egyik legkényesebb témájához nyúl, a magyar kérdéshez. Pontosabban, a romániai magyarságra vonatkozó dokumentumok közül válogat ki 222-t, de persze a válogatás meg sem közelíti, nem is közelítheti meg a teljességet. Először azért, mert a szerkesztők csupán előzőleg már hivatalosan megrostált dokumentumok közül választhattak. Mint Lucian Nastasă a könyvbemutatón elmondta, a negyvenes évek végén a Kommunista Párt Központi Bizottsága kiadta az utasítást helyi szervezeteinek, hogy gyűjtsenek össze az 1800-as évek végétől kezdődően minden, a szocialista és kommunista mozgalomra vonatkozó anyagot, dokumentumot. A bevallott cél természetesen egy párttörténelem megírása, múzeum berendezése volt, valójában azonban az idealizált mozgalom képét zavaró dokumentumok eltüntetése, illetve a dokumentumok egy részének a kényelmetlennek talált személyek ellen való későbbi felhasználása. Ami meg is történt.

Másodszor azért sem lehet teljes a dokumentumgyűjtemény, mert egyetlen kötet, legyen az bármilyen nagy terjedelmű (a szóban forgó, bevezetővel, bevezető tanulmánnyal, előszóval, a dokumentumok kétnyelvű közlésével, a személyi utalásokkal együtt több mint kilencszáz oldal), nem ölelheti fel az egy évtizedre vonatkozó összes hivatkozási anyagot, akkor sem, ha egyetlen kérdésre összpontosít.

Már magának a 222 dokumentumnak az összeszedése sem volt könnyű feladat. Lucian Nastasă több mint tíz évig foglalkozott a kérdéssel, Varga Andrea és Andreea Andreescu négy-öt évig. És, sajnos természetesen, nagyon sok nehézségbe ütköztek a kutatások során. Nem annyira az erdélyi, inkább a regáti levéltárakban. Vannak ugyan nyitott, csak a szakmai szempontokat figyelembe vevő, a szakmai etikát szem előtt tartó igazgatók, levéltárosok, de sokan, ahogy meghallották, miről van szó (Erdély, magyarok), rögtön elzárkóztak, és ha a kutatók a szabad kutatás jogára hivatkoztak, más nehézséget támasztottak.

A könyv mégis megjelent (a tervek szerint folytatása is következik), és ízelítőt ad egy önmagát a szabadság és annak tartozékai (demokrácia, egyenlőség stb.) eltorzításával rabbá tevő társadalomról és annak egy népcsoportjáról, amely ennek a rab társadalomnak a foglyává vált. Kétszeresen fogoly volt tehát. És az utókornak joga van tudni erről a rabságról. Lehet, hogy a maga számára nem vonja le belőle a tanulságokat, de legalább a múltat tisztábban látja majd. Ez is valami.

2002.06.21.

a cikk *.pdf formátumban