Mihai LUCACIU
Az állam piramisa
Fórum 
Engedjék meg, hogy higgyem, Románia kormánya támogatja a szegénységet. Kheopsz piramisa maga az „egységes nemzeti állam” lett. Az állami hatóságoknak való alávetettséget abszolúttá kívánják tenni, most, a tegnap hívta fel a román miniszterelnök az alkalmazottakat arra, hogy „biztosítsuk az összes román állampolgár teljes tiszteletét az állami felségjelek iránt”. Nincs szükség tétovázásra az alárendelt lakosság jólétének megszüntetésében, az emberek még – isten ments! – függetlenekké és szabad gondolkodásúvá válnának, ami csak kárára lenne az Adrian Năstase kezében összpontosuló fáraói hatalomnak. A nyomasztó adók jelentéktelenné teszik az egyént a paternalista állam árnyékában, amely hajlandó – fentről – az adózók gyermekeinek gondját viselni, mégpedig egy csodálatos ajándékkal, ami megható jóakaratának kifejeződése. Egy kiflivel és egy pohár tejjel. Naponta. A szegénység fenntartása csodás eszköz egy centralizáló kormány kezében, ugyanis minél huzamosabb ideig maradnak az egyének tárgyai egyes alkalmazhatatlan és valóságtól elrugaszkodott, az individuum számára szükségtelen politikáknak, az állam, a maga növekedésében, annál inkább haszonélvezője ezeknek. Gheorghiu-Dej idején az „osztályellenség” gyűlöletében összeolvadó, nagy emberi közösségek, a Ceauşescu idején éltetett nacionalizmus és személyi kultusz, valamint a kommunizmus és szocializmus illuzórikus építésével fűszerezett mindkét modellt napjainkban a szegénységnek az a modellje helyettesíti, amelynek célja, hogy még jobban egymáshoz kötözzön: csak együtt, a jelenlegi kormányzatot támogatva haladhatjuk meg e tragikus helyzetet.

Természetesen a szegénység nem új jelenség, állandóan létezett mifelénk, de soha ilyen jelentőséget nem tulajdonítottak neki, mint most, nem fedezvén eddig fel csodás hatását. A teljében levő kommunizmus idején mellőzték, átmeneti szakasznak tekintették a szocialista piramis véglegesítéséig.

A választók apátiája, a lehetséges jólét eszméjének megkopása, a polgárok önkéntes együttműködésének sikertelensége a közösségi tevékenységekben – mind-mind az államtól való, hosszú távú függés beszüremkedését fejezi ki. A szegénység tömegeket átfogó eszmévé vált a jelenlegi kormány diskurzusa révén, s ezáltal társadalmi erővé vált, a jó lenini tanoknak megfelelően.

A centralizált rendszer nagyszerűsége alapos konstrukciónak tűnik, egy szakember művének, mely a Năstase-rezsim iránti, a nyugati struktúrák által tanúsított szívélyesség fényében tűnik fel. A centralizált román állam – az összes lehetőségek rendszere, az elleplezések mestere, a kartondíszletek és valóságok ura – nagyon sikeres az európai raportőrök és euroatlanti intézmények elbűvölésében.

El kell ismerni a Năstase-rezsim rendkívüli hozzáértését önmaga legitimálásában. A megfáradtnak vagy éppen archaikusnak tűnő központi intézmények, a parlamentek, kormányok, államok, pártok, közösségek újragondolása idején, egy második, globális szintű modern korban a Năstase-kormány erőről tesz tanúbizonyságot, mesteri készséget tanúsít az adók begyűjtésében, az emberek millióinak tud feladatot adni, fáradhatatlan az irányok ízlése szerinti kijelölésében egy komplex és nem kellően homogén társadalomban. A PSD-kormányzat elméjében létező nemzetállam, mely egy másik korból bukkant fel – én 19. századinak találom –, és idejétmúlt politikai életet kínál, a román szociáldemokrata gondolkodás nagy infantilizmusának tűnik. Ki fogadhatná még el politikai elitünknek veleszületett elképzelését, hogy jobb világot kormányzással lehet teremteni? Épp akkor, mikor elfelejtettük, hogy egy jó képességű és tekintélyelvű vezető kijavíthatja elődei összes hibáit, épp akkor, amikor a hatalom mindenütt az egyéni fogyasztók közt oszlik meg, jön egy, a múltban megfeneklett kormány, amely a társadalom homogenitásáról, közönségének egységes voltáról, a nemzet egyedüliségéről és – miért is ne! – egyetlen osztály tapasztalatának általánosságáról kíván meggyőzni bennünket. E terepet a korábbi, hamis egységről szóló hit aknázza alá, az egyetlen nyelv, egyetlen etnikai nemzet, az egyetlen értékkészlet hite, amelyet egy paternalista kormány gondoz, az egész politikai hatalom katalizátora. E kormány – mintegy az önfeláldozás csúcsaként – egyedül harcol a szegénység és a korrupció ellen, egy szolgalelkű parlament és a visszavonulását még Cotroceni-be érkezte előtt előkészítő államelnök ellenében, harcol egy tehetetlen civil társadalom ellen – melyet kisszerű becsvágyak és abszurd ranglétrák apróznak fel –, a média ellen, melyet szolgasága vagy esetleg egy törvény útján kikényszerített öncenzúra késztet példaszerűen hallgatásra. E grandiózus hatalmi eljárás egyedüli „kicsiny ellenségei” az Információs Feldolgozás (IT) mentalitásváltoztató hatalma és az internet tágas tere, a PSD törvényei által nem korlátozott kommunikáció terepe, amelyet nem olyan könnyű ellenőrizni, jóllehet intézkedtek ebben a „problémában” is, de főleg a folyamatosan újjászülető és mindig aktív think tank-ek, melyek képesek a félelmetes „széttagolódási dinamikára”. De miképp mondhat ellent valaki a hatalom nemzeti monopóliumának, egy olyan kormánynak, amelynek legfőbb joga a kénye-kedve szerinti adóztatás és törvényalkotás (elvégre a parlament vakációzik!), és amely még rendelkezik a fizikai erőszak feletti ellenőrzéssel? (A Belügyminisztérium még mindig a politikumnak alárendelten, militarizált belső rend szerint működik, a hadsereg pedig továbbra is egy merev konstrukció; a kötelező katonai szolgálatra az állam erkölcsi autoritásának a közösségi tudatban való fenntartása miatt van szükség; „ha nem szolgáltad hazádat, nem voltál katona, akkor nem vagy férfi” – alapvető beavatási szertartás a román állampolgár életében.)

Az állam piramisának kimérája továbbra is a földrajzi térség feletti szuverenitásra és az azt megvédeni képes katonai képességre alapoz, éppúgy, mint „a szép időkben”. Ebben egyszerűen nincs helye a különböző regionális, helyi vagy transznacionális közigazgatási szinteknek, amelyek valójában az egyedül alkalmasak arra, hogy lojalitásokat, erőforrásokat és hatalmat vonjanak magukhoz, jóllehet, abszolút demagóg módon az ilyen struktúrák irányába való nyitást hozzák fel. Iliescu elnök csodaszerű megtérése a plurális értékekhez és egyfajta európai identitáshoz ne lepjen meg senkit. Mert nem ilyesmiről van szó. Az Iliescuhoz hasonló emberek, mivel nem rendelkeznek kritikai tudattal, bizonyos konklúziók, univerzális mércék áldozataivá válnak, függővé válnak bármilyen jelszótól. A kor ideológiai rögeszméi azoknak hibáivá lesznek, akikhez a kor tulajdonképpen „szól”, s akik teljes, kritikátlan és illegitim odaadással az ötéves tervezés, a köztulajdon, a kizsákmányolók vadkommunizmusbeli felszámolásának, a csausiszta, majd pedig az 1996 előtti Iliescu-korszak nacionalista eszméinek híveivé váltak, ma pedig azt tapasztaljuk, hogy vakon hisznek a magántulajdonban, a sokféleségben, az európai értékekben stb. Így ezek a fogalmak teljesen tartalom vagy megsokszorozó hatóerő nélkülivé váltak – egyszerű diskurzív eszközök lettek a hatalomtól függőek száján. Az állam piramisának, mint a korlátlan hatalom felé vezető útnak, óriási áldozatokra van szüksége ahhoz, hogy megmaradjon hasznosnak. Ha a hatalomnak ez az oszlopa elmozdul, az egész létesítménye összeomlik. Az államhatalom védelmét nyíltan hirdető szólamokról való kis lemondások végül ugyanazt a hatást váltják ki: az államhatalom megőrzésének permanenssé válását. Nem a nyílt társadalom győzelméről van szó, hanem menetközbeni alkalmazkodásról a folyamat dinamikájához és saját szükségletekhez.

A nemzetállam valójában mély válságban van, hatáskörét nem tudja érvényesíteni, megmaradásához kockázatos fortélyokra van szüksége. Jövőjének legitimációjára a romániai posztkommunista rendszerek forradalmai révén tesznek kísérletet, e rendszerek eddig sikeresnek bizonyultak az állam átfestésének kikísérletezésében, mely jelentős erőfeszítéssel nyúl vissza a múlthoz. Mert e piramis, valamint folyamatos építése olyan forradalom, amely állandósulni kíván. Csak reménykedni tudok abban, hogy az utolsó, véglegessé vált román piramis átveszi megépítésének értelmét: befogadja a nemzetállam tetemét, azét, mely őt megrendelte. Biztos, hogy lesz mit helyébe állítanunk, itt, az élők világában.

MIHAI LUCACIU 1980-ban született Kolozsváron. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Európai Tanulmányok Karának hallgatója.


Forditotta: BAKK Miklós
2002.06.21.

a cikk *.pdf formátumban