Provincia-kerekasztal
„Milyen régiót akarunk?” (II.)
Kerekasztal 
Mint ismeretes, 2001. december 8-án került sor Kolozsváron a Provincia-csoport találkozójára, amelyen közös megegyezéssel elfogadtuk a Románia parlamentjének címzett Memorandumot. A találkozót a Memorandumban foglalt gondolatokról folytatott vita követte. Most a vita második részét közöljük, amelyben a résztvevők (Bakk Miklós, Al. Cistelecan, Caius Dobrescu, Smaranda Enache, Molnár Gusztáv, Ovidiu Pecican, Szilágyi N. Sándor és Szokoly Elek) az erdélyi román–magyar (magyar–román) kapcsolatok kérdéséről fejtették ki véleményüket.

Molnár Gusztáv: Visszatérnék ahhoz a kérdéshez, amit Smaranda tett fel beszélgetésünk első részében: „Milyen régiót akarunk?” Lényeges kérdés, bizonyos értelemben kijelöli azt az irányt, amelyet, a várható reakciók után, követnünk kellene. Mit kellene tennünk, hogyan kellene eljárnunk ahhoz, hogy pontosítsuk a regionalizmussal kapcsolatos eszméinket, hogy világosabban lássák, mi a célunk? Természetesen ennek nagyon sok, jogi, politikai, gazdasági vetülete van, amelyekkel most nem akarok foglalkozni. Ez alkalommal figyelmetekbe ajánlanám a magyar–román kapcsolatok témáját a regionalizmus szempontjából. Milyen megoldást kínálhat a magyaroknak a regionális berendezkedés, a régió mint jól meghatározott és erős intézmény? Röviden, újból felébresztené bennük a hazához való tartozás érzését. Itt van előttem a szebeni diéta egyik szász küldöttjének, Trauschenfeldsnek, a nagyon érdekes felszólalása. Ő volt annak a törvénynek az előterjesztője, amely az erdélyi román nemzet jogállását rendezte. 1863-ban az erdélyi nemzetek már nem a régi, feudális értelemben vett „rendek”-et jelentették, hanem modern, polgári értelemben vett, a nyugat-európai folyamatokkal összhangban álló nemzetek voltak. Nézzük, hogyan érvelt ez a szász küldött a szóban forgó törvény mellett: „Hazát akarunk adni az erdélyi román nemzetnek ott, ahol eddig csupán megtűrt volt. Hazát akarunk adni neki, teljes jogú honosságot biztosítva mindkét egyházának, melyek közül az egyiknek soha nem ismerték el az autonómiáját, a másik pedig csak megtűrt volt. Ha ezt tesszük, csupán az igazságnak teszünk eleget.” Ugyanezen az ülésen Béldi gróf, egy magyar regalista is támogatta a románok egyenjogúsítását. (Ismeretes, hogy miután a magyar küldöttek kivonultak a diétáról, mert az nem ismerte el az 1848-as magyar forradalom első – alkotmányos – szakaszában elfogadott törvényeket, az úgynevezett regalisták ott maradtak, és a diéta egész ideje alatt hasznos és építő jellegű tevékenységet fejtettek ki.) Tehát volt egy magyar hang is azon a diétán, amely törvénybe iktatta a románságnak mint teljes jogú nemzetnek, a Habsburg Birodalomhoz önálló entitásként tartozó fejedelemség új politikai és alkotmányos szerkezetébe való integrálását.

Erdélyben két központosított és központosító haza vetélkedésének vagyunk tanúi
Most engedjétek meg, hogy szóljak néhány szót a Memorandumról. Nem a mi Memorandumunkról, hanem a történelmiről, amit a románok 1892-ben állítottak össze. Találkozásunk előtt mindenképpen szerettem volna elolvasni ennek a rendkívüli dokumentumnak a teljes szövegét. Nem volt könnyű, mert igaz, hogy a Memorandumról tucatnyi könyv is megjelent az utóbbi időben, de a kiadók nagyon fösvények, ha magának a szövegnek a megjelentetéséről van szó. A teljes szöveg egyetlen kiadását találtam meg a Memorandul. 1892–1894 (A Memorandum. 1892–1894) című kötet (II. kiadás, Bukarest, 1994) mellékletében, és meglehet, nem tévedek, ha feltételezem, hogy kiadása nem a kötet szerzőinek (különben ismert történészeknek) volt az ötlete, hanem Ion Raţiunak, a kötet kezdeményezőjének és előszóírójának. 1892-ben az erdélyi és magyarországi románok a következőképpen védték ügyüket: „Elértük az önálló és saját diétával rendelkező Erdélyben a többi nemzettel egyenlő jogokat bíró nemzet státusát. És ellopták tőlünk ezt a státust és ezt az Erdélyt. Volt valamink, amit elvettek tőlünk, és ebbe soha nem fogunk belenyugodni. Véleményünk szerint az állam, amely ezt tette, törvénytelen, és nem várhat el tőlünk teljes és őszinte lojalitást.” Ez az érvelés jogosnak és hibátlannak tűnik ma, nekem, a „magyar”-nak. Az az érzésem azonban, hogy a románok (és most általában gondolok a románokra, a legtöbb történész és a közvélemény által egyaránt osztott véleményre) kizárólag a „nagy egyesülés” prizmáján keresztül értelmezik a memorandisták tettét, mint egy olyan aktust, amely, ugyebár, megelőzte és megelőlegezte azt, és bizonyos értelemben zárójelbe teszik magának a szövegnek az érvrendszerét és intézményi összefüggéseit, azt, hogy abban egy önálló Erdélyről van szó, amelyben egyenrangú nemzetek élnek, és amely egy föderális alapokon újraszervezett birodalom kereteibe illeszkedik. És nagyon meg vannak döbbenve, amikor észreveszik, hogy az erdélyi magyarok is nemzetként viselkednek, hogy voltak itt jogaik, amelyekkel már nem rendelkeznek, és éppen ezért keresnek kétségbeesve valami megoldást, hogy ebből a helyzetből kitörjenek, amelyet ők történelmileg, kulturálisan és politikailag egyaránt lealacsonyítónak éreznek, és amellyel soha nem fognak megbékélni. Véleményem szerint a magyaroknak ez a magatartása természetes. Hogyan viselkedhetnének másként, mikor egy nemzet részei voltak, és hiszik, hogy ma is részei! Semmiféle imperializmusról nincs itt szó, a magyarok nem úgy viselkednek, mint egy birodalmi kisebbség, ahogy azt H. R. Patapievici állította egy adott pillanatban (én a 22-es folyóiratban megválaszoltam ezt az állítást, és válaszomat éppen úgy félremagyarázták, mint sokan az eredeti tételt), hanem egyszerűen nem úgy viselkednek, mint egy kisebbség. Ez a magatartás a történelemben gyökerezik, és egyelőre nem lehet tudni, hová vezet. Mindenesetre sok irányba terelődhet, és sok irányba terelhetik, a mi feladatunk pedig, a Provincia-csoport feladata az lenne, hogy meghatározza ezeket a lehetséges irányokat, hogy megpróbáljon velük kapcsolatban egy olyan egyértelmű álláspontot kialakítani, amely Romániában és Magyarországon egyaránt jól behatárolható. Ezt annál is fontosabbnak tartanám, mert jelenleg, amikor, legalábbis elméletileg és ideológiailag, kirajzolódik Erdély mint régió-haza felépítésének a lehetősége, két központosított és központosító haza vetélkedésének vagyunk itt tanúi, egy, az emberek feje felett megvívott, ezúttal nem területekért, hanem az erdélyiek „lelkéért” folyó csatának. És sajnálattal kell elismernem, hogy mi itt, beleértve a mi csoportunkat is, kicsit lemaradtunk az események mögött. Nem reagáltunk időben erre az új helyzetre, lehet, azért sem, mert szükségünk volt és még mindig szükségünk van valamennyi időre, hogy megemészthessük, ami az orrunk előtt történik. Nem nehéz észrevenni, hogy Magyarország Erdélyben – különösen a kedvezménytörvény eredményeképpen – nem csupán kulturális és gazdasági, hanem politikai szereplővé is vált, és nemcsak a közvéleményt tudja befolyásolni, hanem a reális eseményeket is. Jelen pillanatban a román kormány visszavonulóban van, védelmezi a birtokát, tanácstalan, nemigen tudja, mit tegyen, és ilyen értelemben elmondhatjuk – ahogy elmondtam néhány nappal ezelőtt az Adenauer Alapítvány Bukarestben megtartott konferenciáján Magyarország nagykövete és Dâncu miniszter előtt, ott volt Smaranda is –, hogy két egyformán anakronisztikus nemzeti és „nemzetépítő” diskurzus és politika vetélkedésének vagyunk tanúi. Ilyen körülmények között azt hiszem, a mi feladatunk lenne lefolytatni ezekről a kérdésekről Erdélyben és erdélyi szempontból egy koherens, pontos célkitűzésű diskurzust, amely mindkét etatista és nemzeti diskurzustól különbözzék, nem abban az értelemben, mintha mi a két vetélkedő országon kívül lennénk, hiszen Romániában élünk, hanem egy következetes regionális álláspont elfogadása értelmében, amely válaszolhatna nemcsak Bukarest központosító törekvéseire, hanem Budapest hasonló törekvéseire is, ami – legalábbis az itteni magyarok vonatkozásában – szintén realitás. Azon a bukaresti konferencián idéztem a Fidesz választási programjából, amelyből kitűnik, hogy ez a párt a „nemzet határmódosítás nélküli reintegrációjá”-t tartja szem előtt (ez a bevett kifejezés), egy meglehetősen elavult nemzetfogalom alapján (meglátásában az etnikai és kulturális értelemben vett nemzet az egyetlen legitim politikai közösség), nem beszélve a szóban forgó elképzelés keményebb, gyakorlati vetületeiről, ha a határon túli magyarokat egész egyszerűen olcsó és a magyarországi gazdaság számára könnyen megfizethető munkaerő-tartaléknak tekintik. Persze, a programnak pozitív oldalai is vannak, ami a Magyarország határain túl élő magyarok nemzeti identitásának a megőrzését illeti. De milyen nemzeti identitásról van szó? És melyek lennének azok az intézményes formák, amelyek hozzákapcsolhatnák ezt az identitást egy életerős politikai rendszerhez, egy „hazá”-hoz, amelyet – még – érdemes felvállalni? Erre és a hasonló kérdésekre kellene megtalálnunk a lehetséges választ vagy a lehetséges válaszokat. Véleményem szerint egy ilyen lehetséges válasz kulcsfogalma éppen a „régió-haza” lehetne, amelyet nemrég az erdélyi és vajdasági pártok és szervezetek stratégiájáról szóló cikkemben használtam, amely a kolozsvári Krónikában és az újvidéki Magyar Szóban jelent meg. Ez hasonlít valamelyest a német Heimathoz, de az én megközelítésem nem tradicionalista, hanem inkább arra rímel, amit az Európai Unióban „alkotmányos régió” alatt értenek, mely fogalom a mi Memorandumunkban is szerepel. Nem egy kizárólagos haza, hanem olyan, amelyik illeszkedik más, nagyobb hazákba, és azokhoz igazodik. Erdélyi magyar vagyok, erdélyi vagyok, bizonyos értelemben román is vagyok, mert a magyarországiak annak néznek, de önként is tekinthetem magam annak, ha a román haza nem utasítja vissza a saját régiómhoz való jogomat, és európai is vagyok, vagy próbálok az lenni. Több hazád is lehet, de mindenekelőtt kell lennie egy régió-hazának, amelyből kiindulsz, és amelynek elsődleges legitimitása van a szemedben. Csak egy ilyenformán felfogott Erdély ébresztheti fel újból a magyarokban a hazához való tartozás érzését. Kérdés persze, hogy vajon a románok is így gondolkodnak-e, vagy hogy legalább vannak-e románok, akik tudnak így gondolkodni és érezni. Mert ettől függ ennek az elgondolásnak a sikere vagy a csődje.

Politikai nemzet – kulturális nemzet
Ovidiu Pecican: Felelevenítettél egy régebbi gondolatot, amely – legalábbis ami engem illet – kiegészítő magyarázatra szorul. Az erdélyi magyar nemzet fogalma érdekes kérdéseket vet fel, hiszen ha Erdélyben létezik magyar nemzet, tisztázni kell, hogy az mennyiben különbözik a másik magyar nemzettől, a magyarországitól.

Molnár G.: Politikai értelemben különbözik.

O. Pecican: Azt hiszem, hogy a románok is beleütköznek ebbe a problémába akkor, amikor az itteni román nemzet és a nagyon moldovai besszarábiai kerül szóba. Úgy tűnik tehát, hogy érdemes érvelni e gondolat mellett.

Molnár G.: A két helyzet hasonló, de különbségek is vannak. Történelmi és kulturális szempontból szerintem a magyar nemzet egységesebb, mint a román. Ami a tulajdonképpeni identitást illeti, a magyarok között nincsenek számottevő különbségek, az eltérések a politikum szintjén jelennek meg, aszerint, ahogy a különböző országok magyar nemzeti közösségei politikai közösséget alkotnak vagy nem alkotnak, vagy ahogy egy tágabb politikai közösségbe beágyazódnak. A magyarok esetében is beszélhetünk sajátos jegyekről, de itt nincsenek eltérő regionális identitások, míg a románoknál, azt hiszem, igenis vannak. Egy román elsősorban erdélyi vagy moldvai vagy olténiai. Lehet, ezzel magyarázható, hogy túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítanak a politikai unitarizmusnak. A magyaroknál a kérdés pont fordítva tevődik fel: mivel kulturálisan és történetileg egységesebbek, politikai értelemben könnyebben szerveződnek meg a legkülönfélébb intézményes keretek között. De nagy tévedés azt hinni, hogy a teljes magyar nemzet, vagyis valamennyi magyar nemzeti közösség egyetlen politikai vagy kvázipolitikai nagystruktúrába integrálható vagy reintegrálható. Ez mint puszta elgondolás is anakronisztikus, ráadásul még megvalósíthatatlan is. Az úgynevezett Magyar Állandó Értekezlet, amely magában foglalja a különböző magyar közösségek minden fontosabb politikai szervezetét, nem töltheti be egy közös parlamenti fórum szerepét, mert a magyar közösségek különböző politikai közösségek részei, és azok politikai életében vesznek részt. Tehát nem létezik, és azt hiszem, soha nem is fog létezni egy olyan intézmény, amely biztosíthatná a különböző magyar közösségek politikai integrációját. A gond az, hogy a Magyarország körül levő nemzetállamoknak sem sikerült az első világháború óta eltelt időben valóban integrálniuk a területükön élő magyar nemzeti közösségeket. De csalóka remény lenne azt hinni, hogy ezt a politikai vákuumot most Magyarország kitöltheti.

Smaranda Enache: Akárcsak ti, én is ismerem a politikai nemzetek és a kulturális nemzetek közti klasszikus különbségeket. Van egy elképzelésem, mely szerint az európai integrációval egy időben, a politikai nemzethez kapcsolódó és a nemzetállamok szintjén megnyilvánuló számos tulajdonság és jellegzetesség áttevődik az európai politikai nemzet szintjére. Sok olyasmi kerül át oda, ami a politikai nemzetet jelentette: a közös pénz, a védelmi politika és így tovább. A közösségi aquis jelenti a közös törvényeknek ezt a corpusát. De a kulturális nemzet tovább fog élni, és továbbra is bizonyos kulturális fővárosokhoz kapcsolódik. Tehát én úgy látom, hogy míg a politikai nemzet szempontjából az egykori fővárosok hagyományos fővárosokká való átalakulásának vagyunk tanúi, a kulturális nemzetek szempontjából az egykori állami fővárosok szerepe megerősödik. Ez csupán feltételezés. Ebben az értelemben ki lehet jelenteni, hogy Budapest valamiféleképpen a világ minden táján és nemcsak az Európában élő magyarok fővárosa, ahol minden kulturális érték „megmérettetik”, mint ahogy Bukarest a világ minden táján élő románok kulturális fővárosa. Ha Budapest az utóbbi időben nagyon aktívvá vált, ha Bukarest is egyfajta kulturális imperializmust gyakorol Chişinău felett, és történelmi tankönyveket küld oda, és lehet, hogy ő is kidolgoz majd egy kedvezménytörvényt, kiterjesztve a határon túlra az etnicitás és a nyelv védőszárnyait, ha mindez így van, akkor nekünk a következő kérdést kell feltennünk: hogyan határolható körül a régió ebben a felállásban, ahol van egy európai politikai nemzet, amely valószínűleg egy erőteljesebb európai identitást is megteremt majd, és ott vannak ezek a kulturális fővárosok is. Erre a kérdésre kell választ találnunk. Ha a régiónak van valamilyen szerepe, akkor az csupán egy alárendelt, a politikai és a kulturális nemzet kompetenciáit kiegészítő szerep lehet, vagy egy sui generis szerep, mely szerint a régió nem más, mint az európai sokféleség megőrzésének legmegfelelőbb helyszíne, amely legalább olyan fontos szerepet tölt be az Európai Unióban, mint a helyi önkormányzatok szintje.

A politikai alany szerepét a régió tölti be
Molnár G.: Én a régiót olyan történelmi identitással rendelkező területként fogom fel, amely politikai alanyként alakul meg, pontosabban valósítja meg önmagát egyrészt azon a nemzetállamon belül, amelyhez tartozik, másrészt az Európai Unió nemzetek fölötti kontextusában. Így a politikai régió egy nemzetalatti politikai közösség alkotmányos kereteként működik, amely – Erdély esetében – egyszerre transznacionális vagy transzetnikus is! Ez természetesen egy elméleti modell, amely lehetővé teszi, hogy Erdély helyzetét teljes összetettségében szemléljük. Ha csupán román szemszögből nézzük, vagy tetszelgünk az adott helyzetben, vagy a polgári nacionalizmus „európaibb” változataival ámítjuk magunkat. Ha csupán magyar szempontból nézzük, vagy siránkozunk a sors mostohaságán, vagy kizárólag Budapest felé fordítjuk tekintetünket. Én az Európai Unió szakértői által Koszovó számára kidolgozott alkotmányos modellt tekintem irányadónak. Ez ugyanis egy többetnikumú, pontosabban több nemzetből álló tartomány, hiszen mind a szerbek, mind pedig az albánok nemzetnek, nem csupán etnikumnak tekintik önmagukat. Ez a 2001. május 15-én véglegesített alkotmányos modell a területi, nem pedig az etnikai vagy nemzeti elvet tekinti irányadónak, rákényszerítve a két vetélkedő nemzeti közösséget a közös politikai intézmények keretei közötti együttélésre. Ebben a modellben maga a tartomány a politikai alany és nem a két nemzeti közösség. A szerbek nincsenek elragadtatva tőle, mert az – szerintük – az Európai Unió támogatásával az egyértelműen albán többségű tartomány Belgráddal szembeni politikai autonómiáját törvényesíti és iktatja törvénybe. De nem tetszik az albánoknak sem, mert nem teszi lehetővé számukra a tartomány feletti teljes és kizárólagos uralmat. Az én hipotézisem a következő: ha a Nyugat által a koszovóiak számára javasolt, önmagában nagyon jó és megfelelő alkotmányos változat ott nem is igen működik, mert a két közösség, valamint a Brüsszel és Pristina közötti távolság talán túl nagy, ez nem jelenti azt, hogy mi, itt, ne tudnánk elgondolni egy hasonló intézményrendszert, a saját kezdeményezésünkre, anélkül hogy azt kívülről erőltetnék ránk. A lényeg e modellben mindenképpen az, hogy a politikai alany szerepét a régió mint területi politikai entitás tölti be.

S. Enache: De mi van a régió mint politikai alany alatt?

Molnár G.: Két dolog. Egyrészt – közigazgatási szempontból – ott vannak a szubregionális területi egységek (megyék vagy valami más, ez majd eldől), másrészt a nemzeti vagy nyelvi közösségek, amelyek nagyon pontosan meghatározott jogokkal rendelkeznek, amelyek érvényesítése a szóban forgó közösségek és különösen azok elitjei közötti megegyezéstől és együttműködéstől függ. A lényeg az, hogy jelen pillanatban léteznek ilyen, nyugati szakértők által kifejezetten a multinacionális tartományok számára kidolgozott alkotmányos vagy intézményi modellek.

S. Enache: Amelyek azonban szintén az adott térség nemzeti törekvéseit szolgálják.

Molnár G.: Igen, természetesen.

S. Enache: Ha te azt mondod, hogy Erdélyben építsünk fel egy transzetnikus térséget, amelyet ugyanolyan szabályok igazgatnának, mint amilyenek Bukarestnek is vannak, mert Bukarest is azt mondja, hogy transzetnikus, akkor én nem értettem meg semmit. Mert Erdélynek számtalan közösségi autonómia modellje van, egymásra tevődő, de egymástól különböző modelljei is. És minket a regionalizmus éppen azért érdekel, hogy megmaradhasson ez a kifinomult formák sokaságából felépülő erdélyi identitás, akkor is, ha Bukarest ezekre a formákra nem érzékeny, nem rosszindulatból, feltételezzük mi jóhiszeműen, hanem azért, mert a történelem nem szembesítette olyan modellekkel, amilyenekkel Erdély már néhány évszázada szembesült. Nem mindig oldotta meg őket jól, ezért csupán egy rövid időre sikerült valóságos autonómiát vagy államiságot megvalósítania, azt is több nehéz engedmény árán. Teljesen egyetértek azzal, hogy a román–magyar kapcsolatok vonatkozásában Bukarest és Budapest vetélkedésének vagyunk a tanúi, és hogy itt van ez a három „B”, Bukarest, Budapest és Brüsszel, amelyektől nem tekinthetünk el, ha valami életképeset akarunk felépíteni.

Bakk Miklós: Itt olyan lényeges kérdésről van szó, amit nem tudunk egy rövid kerekasztal-beszélgetés alatt tisztázni. Ez egy állandó elméleti műhely témája lehetne. Bár a Provinciában többször kifejtettük ezt a kérdést, mégis hiányát érzem a fogalmi tisztázásnak, beleértve téged is, Guszti, mert nem mindig használsz egyértelmű fogalmakat. Te a régiók politikai identitásáról beszélsz, másrészt pedig azt állítod, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában a románok nemzetként viselkedtek, és a mostani Romániában a magyarok is nemzetként viselkednek, vagy, Istenem, mint egy nemzeti közösség, de az Osztrák–Magyar Monarchia csődje nagyrészt annak köszönhető, hogy elutasította a románok nemzeti közösségként való elismerését, és csupán „egyenlő” állampolgári jogokat adott nekik. Most megismétlődik a történelem. Erőltetik a magyarok integrációját a román államba, de csak mint állampolgárokét, nem mint nemzeti közösségét. A mi erdélyi regionalizmus programunk éppen innen indul: ha sikerül elérnünk a devolúciót vagy Románia föderalizálását, akkor megvalósul végre a magyarok integrációja egy hazába. De ebben az esetben voltaképpen ki is a politikai alany? Látszik, hogy fogalmi szempontból nem voltunk elég következetesek. Az egész erdélyi társadalmat tekintjük politikai alanynak, vagy egy megosztott politikai rendszerről van szó, amelyben maguk a közösségek viselkednek politikai alanyként? Ha ezeket a kérdéseket nem tisztázzuk, nem fogjuk tudni végigvinni az erdélyi regionalizmusra vonatkozó programunkat. Programunknak ez a hiányossága, az, hogy nem tudunk következetes álláspontot kialakítani, befolyásolja a két főváros közötti említett vetélkedés lehetséges értelmezéseit is. Van néhány alapvető probléma, amellyel kapcsolatban többé már nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne alakítsunk ki egy világos, határozott álláspontot.

Egy kicsit túl messzire mentünk
Al. Cistelecan: Azt hiszem, hogy beszélgetésünk nagyon előreszaladt, túl messzire ment. Olyan realitásokról kezdünk beszélgetni, amelyekről nem lehet tudni, hogy megvalósulnak-e valaha, vagy sem. Isten ments, hogy holnap, holnapután az ölünkbe hulljon az autonóm Erdély, mert biztos, hogy néhány évig Funar lesz a vajda. És ne felejtsétek el, megtörténhet, hogy ennek a lehetséges, feltételezett együttélésnek az első hulláma egy kemény, etnikai viselkedésmintákat követő erdélyi versengésben fog megnyilvánulni, amelynek során nagyon nehéz lesz majd megfékezni azt a románokban és a magyarokban egyaránt elhatalmasodó érzést, hogy most majd visszahódíthatják maguknak Erdélyt. A józan ész parancsa, hogy végül is „földik” vagyunk, és közösek az érdekeink, csak ezután érvényesülhet. Azok az eszmék, amelyeket mi most szárnyukra akarunk bocsátani, részben nekünk sem elég világosak, részben pedig nem vagyok biztos benne, hogy megvalósíthatók-e a gyakorlatban. A szélesebb összefüggések, beleértve a nagy, európai esernyőt is, a regionalizmus eszméjének támogatásával és azzal a régióhálózattal, amelynek tagjai talán segíteni fogják majd egymást, tehát az európai összefüggések kedvezőek. A szűkebben vett román kontextus azonban kedvezőtlen, mert létezik ez a két csábítás, amely Erdélyt szeretné megnyerni magának. Az egyik csábítás vonzóbb retorikával dolgozik, mert a szomszédból jön, a másik, mert nem tud ugyanolyan vonzó lenni, igyekszik erőszakosabban fellépni, rövid pórázon tartja a feleségét. Egy kicsit túl messzire mentünk. Nekünk be kell járnunk egy fogalmi utat, arról az útról nem is beszélve, amelyen a valóság halad majd. Ha arra ébrednénk holnap, hogy valóban létre kell hoznunk Erdélyben valamilyenfajta autonómiát, azt hiszem, nagy nehézségekbe ütköznénk. Meg kell majd hívnunk az általunk rendezett vitákra azokat a közgazdászokat is, akik értenek a regionális gazdasági kérdésekhez, és tisztázhatják, hogy létezik-e erdélyi gazdasági gondolat, vagy sem. És jogászokat is meg kell hívnunk, meg közigazgatási szakembereket, nem prefektusokra és pártemberekre gondolok, hanem olyan közigazgatási tisztviselőkre, akik szembesültek ilyen kérdésekkel, és nem utolsósorban üzletembereket. Mennyire fontos egy üzletember számára, hogy ne kelljen folyton Bukarestbe járnia a tarisznyájával, ha valamit el akar intézni? Ezeket kellene megoldanunk, mielőtt a magyarok regionális parlamenti képviseletének jellegéről beszélnénk. Ezt a fogalmi utat nem tudjuk végigjárni anélkül, hogy tisztáznánk, mi a véleményük ezekről a kérdésekről az említett kategóriáknak.

Bakk M.: Megértem, hogy kialakulhat az a benyomás, hogy túl gyorsan haladunk előre. De ne felejtsd el, hogy miközben kidolgoztuk ezt a Memorandumot, mellékesen egyfajta jövőképet is sugalltunk. Mi inkább egy nyilvános vita kezdeményezésének lehetséges taktikájára összpontosítottunk, és nem azokra az esetleges különbségekre, amelyek Erdély jövőjével kapcsolatban közöttünk is felmerülhetnek.

Caius Dobrescu: Egyetértek Cisszel abban, hogy más értelmiségiek bevonására is szükség van. Az is igaz, hogy egyes fogalmakat pontosabban meg kellene határoznunk, de az is lehet, hogy azokat az értelmiségieket nem is érdeklik ezek a kérdések. Nekünk meg kell előbb győznünk őket arról, hogy ezeknek a kérdéseknek a tisztázása számukra is fontos. Akárhogy is van, fontos a nyitás ezek felé a kategóriák felé, ennek kell jövőbeni stratégiánk középpontjában állnia. És arra is gondolok, hogy lehetővé kellene tenni a vitában való részvételt az Erdélyen kívül élő szakértők számára is, mert a Provinciának a regionalizmus fórumává kell válnia az ország minden térsége számára. Másrészt változatosabbá kell tennünk azt a szakértői hátteret, amelyre szükségünk van.

S. Enache: Egy nagyon érdekes vitán vettem részt, amelyen a régiók posztindusztriális sorsáról volt szó. Ilyen szempontból Erdélynek vannak erősségei. Másrészt viszont az, hogy alárendeltségi viszonyban van a két vetélkedő központtal, elég súlyos gondok elé állítja. Guszti említette, hogy egyes magyarországi politikusok olcsó munkaerő-tartaléknak tekintik az erdélyi magyarokat. Magyarország stabil gazdasági fejlődésének biztosításához szükség van rájuk. Azt is tudjuk ugyanakkor, hogy Erdély hozzájárulása az adókhoz és az illetékekhez nagyobb, ami önmagában véve még nem lenne baj. A gond az, hogy a pénzalapok utólagos elosztása nem átlátható. Nem érthető számunkra, hogy egy köztársasági segélyalapban veszünk-e részt, ami jogosnak tűnne nekünk, a lehető legtermészetesebb dolognak, vagy egy központ megerősítéséhez járulunk hozzá, esetleg valamelyik párt vagy egy olyan intézmény támogatásához, amelyik ellenünk van, és belefoglal bennünket a jövő évi SRI-jelentésbe. Ezek a dolgok nem teljesen világosak. Nem tudjuk, hova kerülnek ezek az adók és illetékek. Nem tudjuk, hogy egyes befektetések, mint amilyen ez a Drakula-terv is, nem arra szolgálnak-e, hogy bizonyos Kárpátokon túli vállalkozói körök meggazdagodjanak belőle. Ebből a szempontból érdekes lenne tudni, mi a bankárok, a nagyiparosok és általában a helyi vállalkozók véleménye, hogyan érzékelik ők a központok fejük felett végbemenő vetélkedését.

Szokoly Elek: Azt hiszem, nem szabad visszariadnunk attól, még ha ez idealizmusnak is tűnik, hogy nagyobb távlatokban gondolkozzunk. Sajnos, gyakran bezárkózunk a napi politikai ügyekbe, csak a „reálpolitiká”-val, a „mit lehet és mit nem lehet” kérdésével foglalkozunk, túlságosan sokat törődünk a politikusok gondolkodásmódjával, azzal, hogy mi jár ennek vagy annak a politikusnak a fejében. Az egyesült Európa perspektívája, mert ennek az Európának mi is kétségkívül részei leszünk, arra kötelez, hogy sok alapvető dolgot átgondoljunk, és megtaláljuk azokat a fogalmakat és intézményi formákat, amelyek lehetővé teszik majd, hogy beilleszkedésünk minél mélyebb és szervesebb legyen. Amikor „hazá”-ról beszélünk, nem hiszem, hogy feltétlenül egy bizonyos államra kell gondolnunk, vagy egy bizonyos birodalomra, a szó hagyományos értelmében vett határokkal rendelkező szerkezetekre. A „haza” egy bizonyos kulturális, földrajzi vonások által körülírt térséget jelent, ahol otthon érezzük magunkat. És azt hiszem, hogy az egyesült Európa ilyen hazákból áll majd, amelyeket újra kell fogalmazni. Ilyen értelemben a nemzetállam fogalma, és valószínűleg még sok más fogalom is, nyilvánvalóan elavulttá válik. Mi tehát bizonyos értelemben kénytelenek vagyunk egy kicsit előrefutni abban is, ami az ilyen fogalmak meghatározását vagy újrameghatározását illeti.

Al. Cistelecan: Én nem vagyok ellene a hasonló dolgoknak. Egyszerűen fel akartam hívni a figyelmeteket arra, hogy nem kellemes látni, amint a valóság leköröz bennünket.

Erdély mint régió-haza
Molnár G.: Természetesen, foglalkoznunk kell a gazdasági helyzettel, hogy valamivel jobban, valamivel pragmatikusabban „készüljünk fel” a valóság lehetséges provokációira, de mindez nem oldja meg a Bakk Miklós által felvetett lényeges kérdést, éspedig azt, hogy milyen alkotmányos, intézményes alternatívával jelentkezünk mi a politikai eszmék piacán. Hogyan oldjuk fel azt az Erdély minden „állampolgárá”-nak a helyzetében bennerejlő ellentmondást, hogy ő egyszerre tartozik egy regionális szintű politikai közösséghez, vagy tartozhatna egy ilyen transzetnikus regionális politikai közösséghez, és – a hagyományokon, a kultúrán, a nyelven keresztül – egy nemzeti közösséghez is? Mi még nem tudtuk pontosan megmutatni az erdélyi közönségnek, és Románia, valamint Magyarország közvéleményének, milyen konkrét elképzelésünk van az Erdélyre és más, többnemzetiségű történelmi tartományokra jellemző sajátos helyzet intézményes megoldására. De – tehetnétek fel a kérdést – miért van szükség alkotmányos alternatívára? Egyebek között azért, hogy végre biztosítani lehessen a magyar közösség igazi integrációját egy romániai politikai közösségbe. Ez, mint ahogy már mondtam, nem történt meg, és nem is történhetett meg az „egységes és nemzeti” román államon belül, de viszonylag könnyen meg lehet valósítani egy decentralizált Romániában, amelyben Erdély és a Bánát autonóm politikai státussal rendelkezne. Amire azt lehetne válaszolni: rendben van, de a románok nagy többsége nem fogadja el egy ilyen autonómia gondolatát, a magyarok pedig, de facto, integrálódtak, akár tetszik ez nekik, akár nem, és nem áll módjukban változtatni ezen a helyzeten. Sajnos, a magyarok jó része – Magyarországra távozva – nagyon hatékony módot talált arra, hogy radikálisan változtasson helyzetén, ahogy azt a szászok és a svábok is tették. És akik maradtak – még mindig a többség –, most, hogy Magyarország aktív politikai és gazdasági tényezőként beleavatkozhat mindennapi életükbe, nagyon könnyen kizárólag Magyarország felé fordulhatnak, és hátat fordíthatnak a románoknak és, talán, általában Erdélynek is. Nekem meggyőződésem, hogy Magyarország nem kínálhat megoldást az itt maradt magyarok problémáira (elég gondja van a repatriáltakkal is, akik nem illeszkednek be olyan könnyen a magyar hazába). Én pontosan azért dobtam be a régió-haza fogalmát az erdélyi nyilvános vitába, hogy megmutassam: létezik olyan intézményes modell, amely radikális és ugyanakkor helyi megoldást kínál az itteni magyarok történelmileg felhalmozódott problémáira. Nem kibúvóról van szó, nem arról, hogy kerülő úton becsempésszük a nyilvánosságba Erdély függetlenségének a kérdését. Erdély mint régió-haza a nagyobb román hazába illeszkedik, ugyanakkor kivételes kapcsolatokat ápol – legalábbis ami a magyarokat illeti, de talán nem csak őket – a magyar hazával is. Erdély, az én meglátásomban, olyan hazává válhat, amely – mint azt Szokoly Elek nagyon helyesen megjegyezte – különböző szinteken és különböző mértékben más, nagyobb hazákba, végső soron pedig egy egyesült és föderális Európába illeszkedik.

Volna még egy megjegyzésem, a fogalmi tisztázással kapcsolatban. Az elején a Memorandum időszakának erdélyi románjairól beszéltem. Alapvető különbség van az ő eszméik és terveik és a mi eszméink és terveink között. Amikor az erdélyi románok megtagadták a magyar politikai nemzetbe való beilleszkedést, természetesen egy autonóm Erdélyt képzeltek el, de ez az autonómia már nem a szebeni diéta nemzetekfölötti Erdélye volt, amely az egyenlő jogú erdélyi nemzetek intézményesített együttélésére alapozva komplex politikai egységként integrálódott be a birodalomba, hanem egy szigorúan nemzeti alapon elgondolt entitás, amely a nemzeti alapon föderalizált Nagy-Ausztriába illeszkedett volna be. Ebben a legrészletesebben és legkövetkezetesebben Aurel C. Popovici által kidolgozott vízióban a politikai föderalizmus vonzó és újító eszméje a nemzet ellentmondásos, etnikai értelemben felfogott, kizárólagos és – politikailag szólva – retrográd eszméjével fonódott össze. Én megpróbálom elkerülni ezt a csapdát, ez az oka annak, hogy néha túl élesen nyilatkozom a nemzeteket vagy nemzeti közösségeket közvetlenül politikai alanyokká vagy szereplőkké átalakító elképzelésekkel kapcsolatban. A Popovici-féle modell ma teljesen hasznavehetetlen. Az egységes európai államok regionalizálása vagy föderalizálása területi alapon történik, és nem is történhet másként, függetlenül attól, hogy a szóban forgó területen a többségi nemzet lakik-e (mint Olaszország és Spanyolország tartományainak nagy részében), vagy egy regionális nemzet (mint Skóciában és Katalóniában), vagy hogy vegyes tartományokról van-e szó, mint Trentino-Alto Adige (Dél-Tirol) esetében. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy – ami Erdélyt illeti – a nemzeti közösségek nem valósíthatják meg sajátos nemzeti érdekeiket egy ilyen területi struktúrában.

Bakk M.: Árnyalnám egy kicsit a dolgokat. A személyi autonómia jogi megoldását éppen azért dolgozták ki, hogy a különböző nemzeti közösségek politikai alanyiságához kapcsolódó kérdéseket meg lehessen oldani. Elismerem, hogy ezek a jogi-technikai modellek ma már nem használhatók, mert az Európai Unió a területi alapú regionális szerkezet felépítése felé halad. De egy más történelmi korszakban ezek a megoldások léteztek, és léteznek ma is.

O. Pecican: A haza fogalmának újrameghatározása szerintem jó ötlet, és sok mindent megmozgathat. „Haza” lehet Európa, lehet Románia, Magyarország, lehet Ilfov megye.

Al. Cistelecan: De hol van a hagyma közepe?

O. Pecican: A hagymának nincs a szó szoros értelmében vett közepe, az réteges.

Al. Cistelecan: És melyik az utolsó réteg?

S. Enache: A fokhagyma is hagyma, csak annak cikkelyei vannak.

Molnár G.: Világos, hogy olyan fogalomra van szükségünk, amely nem kizárólagos, amely több hazát is magában foglalhat. Befogadó, nem kizáró megközelítésre van szükség.

Caius Dobrescu: Az új európai összefüggések között a nemzeti alapon felépített országok automatikusan elveszítik legitimitásukat, és átalakulnak egyfajta meso-government-ná, összekötő kapoccsá az Európai Unió és a régiók között.

Molnár G.: Én sem hiszem, hogy a nemzetállamok egyszerűen eltűnnének. Csak annyi történik, hogy föléjük és alájuk más, ugyanolyan fontos vagy náluk még fontosabb politikai entitások kerülnek. A nemzeti, kulturális és politikai kizárólagosság mellett, legalábbis elméleti szinten, már régóta nem lehet érvelni. Most kezdünk rájönni arra, hogy elmúlt a területi kizárólagosságok ideje is.

Szilágyi N. Sándor: Mindenesetre óvatosaknak kell lennünk az új fogalmak bevezetésével, nehogy úgy járjunk, mint az RMDSZ a híres 1992-es nyilatkozat elfogadásakor, amelyben a belső önrendelkezésről volt szó. Amikor a román újságírók megkérdezték: „Rendben van, testvérek, de pontosan mit is kell érteni ezen a belső önrendelkezésen?”, az RMDSZ-esek valahogy így válaszoltak: „Ezt mi a közeljövőben elfogadásra kerülő programunkban fogjuk kidolgozni.” Elképzelhetitek, hogy ennek az esetnek milyen szörnyű hatása volt: mert nem ügyetleneknek tartották őket, az eszükbe sem jutott, hogy halvány gőzük sincs arról, mit is jelent ez. Mindenki arra a következtetésre jutott, hogy ők nagyon is jól tudják, mit akarnak, csak félnek hangosan kimondani.

Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2002.06.21.

a cikk *.pdf formátumban