Radu Sergiu RUBA
Az utolsó bástya
 
Annak a kongresszusnak a teljében, amelyen a kommunisták beszippantották a szociáldemokraták együttműködésre hajlandó szárnyát, és megalakították a Román Munkáspártot, vagyis 1948. február 22-én, Gheorghe Gheorghiu-Dej, az újonnan megalakult párt első titkára megállapította: „A katolikus egyház egyike azon kevés erőknek, amelyek képesek ellenállni Romániában a kommunizmusnak.” A szónok tudatában volt a hagyománynak, mely szerint az – az 1927–1929-es megegyezés értelmében – független az államtól, a vatikáni szentatyának van alárendelve; tudatában volt a főpapok és a klérus kommunistaellenességének, a katolikusok alapvető és széles körű társadalmi tevékenységének és lehetséges nemzetközi támogatottságának. Gheorghiu-Dejnek kezében volt az ország akkori katolikus lakosságának nagyon pontos kimutatása is: 2,7 millió hívő, s ezek – az általános tévhittel ellentétben – nagyrészt, 1,8 millióan, román származásúak. Közülük másfél millió az unitus egyház tagja, körülbelül háromszázezer pedig, a moldvai megyékből, a nyugati rítus gyakorlója. A kommunisták villámháborút indítottak azok ellen a templomok ellen, amelyekben ezek az emberek imádkoztak, s ez az egyre erősödő háború nemzetközi szinten fokozta az ország elszigeteltségét.

A patkány éve
Petru Groza volt az a politikai személyiség, aki 1947 nyarán bizonyos gyanúsítgatások formájában megadta a jelt a katolikusellenes támadásokra. Azonnal követték őt kormányának más tagjai is. A támadások élvezték a sajtó teljes támogatását, amely tele volt „leleplezésekkel” a római katolikus egyház gazdagságáról, az inkvizíció (természetesen középkori) kínzásairól és vádakkal a pápaság ellen, amelyet egyenesen az „amerikai imperialisták szövetségesének” nevezett. Gheorghiu-Dej az új alkotmány megszavazásakor, 1948 áprilisában, és a kultuszminiszter, Stanciu Stoian, Iustiniannak, az ortodox egyház pátriárkájának ugyanaz év júniusában való beiktatásakor tartott beszédében még hevesebben kezdte újra a Vatikán elleni támadásokat, „a világ reakciójának szolgálatában álló vallásos eszköznek” nevezve azt. Egy hónappal később, július 18-án, a minisztertanács egy közleménye egyoldalúan felmondta a Vatikánnal kötött megegyezést, bár annak 23. cikkelye leszögezi, hogy csak hat hónapi felmondási idő letelte után lehet azt hatálytalanítani. Elmondható, hogy a megegyezés egyoldalú felbontásának időpontjától számítható a katolikus egyházak üldöztetésének kora. Ez addig még soha nem tapasztalt energia bevetésével folyt, a görög katolikus egyház elleni harc esetében pedig a szélsőségesség jegyében. Ebben az esetben a kommunisták számíthattak megbízható szövetségeseikre, az ortodox egyház főpapságának egy részére, élükön Erdély érsekével, Nicolae Bălannal, aki már a háború előtt megkezdte támadásait.

1938-ban, amikor az ország már visszhangzott Bălan támadó szavaitól, a román unitus egyháznak 1725 temploma volt, amelyben 1594 pap, 34 kanonok és 75 főpap szolgált. Tíz évvel később, bár az Észak- és Kelet-Erdélyt elfoglaló magyarok néhányat megsemmisítettek, a görög katolikus templomok száma meghaladta a 2000-et, a papoké pedig az 1700-at. 1948. május 15-én a Szabadság mezei nagygyűlés megemlékezésének balázsfalvi centenáriumán, Nicolae Bălan érsek Petru Groza jelenlétében ismét a „románságnak a Habsburgok általi szétdarabolásáról” beszélt, „aminek következménye a görög katolikus egyház megszületése volt”. Azért választották kimondottan ezt a pillanatot, hogy emlékeztessenek: Iuliu Maniunak és az 1947 nyarán törvényen kívül helyezett Nemzeti Parasztpártnak jelentős támogatottsága volt az erdélyi görög katolikus hívek körében. Azon a helyen, ahol egy évszázaddal korábban a románok elsősorban az unitus főpapok és értelmiségiek, a nagygyűlés igazi szervezői hívásának tettek eleget, az ortodox főpap történelmi elmélkedései legalábbis képmutatóknak tűntek. Iustinian pátriárka június 6-án folytatta az unitus főpapság elleni támadásokat. A görög katolikus püspökök csupán néhány hónap múlva próbáltak válaszolni egy pásztorlevélben, amelyet azonban betiltottak. Ezért október 7-én memorandumban fordultak a Nagy Nemzetgyűlés elnökségéhez, ez azonban válasz nélkül maradt. Időközben a helyzet nagymértékben súlyosbodott. A kommunista hatóságok kitöltetlen nyomtatványokat osztottak ki az erdélyi parókiáknak, amelyek alapján azoknak képviselőket kellett volna delegálniuk az október 1-ji kolozsvári gyűlésre, hogy megvalósítsák „a görög katolikus egyháznak az ortodox egyház kebelébe való visszatérését”. A bolsevik hatalom letartóztatásokhoz, fenyegetésekhez, a családok szétválasztásához folyamodott annak érdekében, hogy rákényszerítse a papokat a nyilatkozat aláírására.

A tények ismertek: október 1-jén csupán 37 pap gyűlt össze a kolozsvári G. Bariţiu Líceum tornatermében, hogy az „újraegyesülést” aláírja, másnap pedig eggyel kevesebb tagból állú küldöttség utazott Bukarestbe hírt vinni a történtekről Iustinian pátriárkának, aki ünnepi misét celebrált az Új Szent Szpiridon templomban. Iuliu Hossu, Kolozsvár és Szamosújvár püspöke kiátkozta a megrendelt „újraegyesülést” aláíró 37 papot. Az unitus papok október 7-i memorandumának semmilyen visszhangja nem volt. Mi több, ugyanannak a hónapnak a végén ezeknek a főpapoknak egy része – Traian Frenţiu, Ioan Bălan, Vasile Artenie, Iuliu Hossu – már le volt tartóztatva. Kisebb-nagyobb időközökben követte őket az összes többi főpap is. De még 1948 novemberében körülbelül hatszáz görög katolikus papot és apácát tartóztattak le és tartottak fogva nagyon mostoha körülmények között. Másokat likvidáltak, Ieronim Susmant például, a Nagyenyed melletti Asszonynépe papját a szekusok éppen a templomban lőtték le. Azonkívül a milícia több görög katolikus intézményt és kolostort ürített ki nagy kegyetlenséggel, például Balázsfalván és a Szatmár megyei Bikszádon. A papokra gyakorolt nyomás másik formája a Kultuszminisztérium határozata volt, mely szerint csak azok kapnak közülük fizetést, akiket az ortodox egyház ajánl, vagyis azok, akik aláírják az „újraegyesülést”. Bár a görög katolikus papok nagy része nős volt, és gyermekei is voltak, a fizetés elmaradása pedig az egész család mindennapi biztonságát fenyegette, sokan mégis megtagadták az aláírást. De nem egy közülük megtalálta nevét az aláírók között, odahamisítva azok jóvoltából, akik elfogadták saját egyházuk felszámolását. Jó részük azonban nem félt nyilvánosan tiltakozni az aláírás-hamisítás ellen.

A görög katolikus egyház megszüntetését egy sereg olyan intézkedés készítette elő, amelynek az volt a feladata, hogy megfossza őt anyagi javaitól. Elhatároztatott tehát a vendéglátó és a karitatív helyiségek (menhelyek, árvaházak, bölcsödék stb.) államosítása, az 1948. augusztus 3-i tanügyi törvénnyel pedig elrabolta iskoláit is, mint a balázsfalvit, a belényesit és a nagyváradit. Az ugyanaz év augusztus 4-i egyházi törvény egyebek között kimondja: a Nagy Nemzetgyűlés elnökségének elismerése nélkül nem lehet megszervezni és működtetni a felekezeteket. Ráadásul a 40. és a 41. cikkely szerint: „Minden vallási felekezet és annak minden képviselője csak a Kultuszminisztérium engedélyével és a Külügyminisztériumon keresztül tarthat fenn kapcsolatot az ország területén kívüli vallási felekezetekkel, intézményekkel vagy hivatalos személyekkel”; továbbá: „Egyetlen határon túli felekezet sem végezhet semmilyen jogszolgáltatást a román állam hívői számára.” Ilyenformán a püspökök, a pápai nuncius, a Vatikán tiltakozása ellenére, 1948. december 1-jén a Nagy Nemzetgyűlés elnöksége kiadta a 358-as számú rendeletet, amely kimondja, hogy a görög katolikus egyház „véglegesen visszatért az anyaegyházhoz”. Valószínű, hogy a dátumot, mint Bălan érsek esetében is, nem véletlenül választották. Kijelölése egy olyan rendszer románellenes szadizmusát bizonyítja, amely a nagyrészt éppen a görög katolikus politikusok, értelmiségiek, papok által megvalósított gyulafehérvári nagy egyesülés évfordulóját találta megfelelő időpontnak jogtalan tette végrehajtására.

Véletlen egybeesés-e, vagy sem, de a kínai naptár szerint 1948 a patkány éve, mint ahogy a huszadik század és az egész második évezred is a patkány jegyében állt.

Sztálin naptára
A Román Unitus Egyház megszüntetése nem történhetett volna meg Sztálin közvetlen és rosszkor jött támogatása nélkül. Ő, amikor egyszer a Vatikán egyik, az övével ellentétes álláspontjára emlékeztették valamilyen kérdésben, megkérdezte: „Hány hadteste van a pápának?” Mindazonáltal nagyon pontosan tudta, milyen hatalmas, a páncélos hadosztályokét meghaladó ereje van a Szentszéknek. Éppen ezért sietett felszámolni, beolvasztva az ortodox egyházba, 1946-ban, a nyugat-ukrajnai unitus egyházat, amely számszerűen lényegesen megnőtt a Ruténföldnek Csehszlovákiától, Galíciának pedig Lengyelországtól való elvételével. Csupán arról van szó, hogy Sztálin nemcsak térbelileg foglalkozott az emberiség egy részének vallásos homogenizálásával, hanem időben is. 1923-ban egy konstantinápolyi zsinat döntése alapján a keleti egyházi hatóságok elfogadták a Gergely-naptárt. A görögországi és romániai egyházak egyetértettek ezzel. Elvileg a szlávoknak is megfelelt volna ez, de végül Szerbiában, Ukrajnában és Oroszországban törés következett be a világi és a vallásos naptár között. A zsinat résztvevői egyetlen dologban nem tudtak megegyezni, éspedig a húsvét időpontjában. Nem lehetett keresztülvinni a 325-ben tartott nikéai zsinat határozatát, mely szerint a húsvétot a tavaszi napéjegyenlőség utáni első teliholdat követő első vasárnap tartják. Moszkva patriárkátusa tiltakozott. A nézetkülönbséget egy későbbi, hasonló zsinaton kellett volna megoldani. Erre azonban csak 1948-ban került sor Moszkvában. Sztálin felhasználta csak általa ismert forrásait, hogy odahasson: a húsvét időpontját a Julianus-naptár szerint állapítsák meg, vagyis egy olyan napéjegyenlőségnek megfelelően, amely csillagászatilag nem létezik. Ilyenformán Moszkva egyes szatellit-országainak többségi ortodox egyházai a ceremónia szintjén, vagyis még valami pluszban is elszakadtak a Nyugattól.

Romániában 1950. július 7-én, a vatikáni nuncius, monsenior Gerald O’Hara kiutasításával egyidejűleg befejeződött a hívőket a nyugatiaktól bolsevista erőszakkal elszakító folyamat. Részletkérdések maradnak: néhány római katolikus főpap pere 1951-ben és még más görög katolikus püspökök és vikáriusok pere és elítéltetése 1957–1958-ban. Az utolsó bástya is áldozatául esik, legalábbis ideiglenesen, a kommunista terjeszkedésnek. Még meg kellett oldani a kollektivizálás és a mezőgazdaság államosításának részletkérdéseit, s ezen a területen a bolsevikok nem kételkedtek a győzelemben.

Emlékezetesek maradtak azonban, mint az egész század, XII. Pius pápa szavai: „Jézusnak tizenkét apostola volt, s egyikük elárulta. A romániai görög katolikus egyháznak tizenkét püspöke volt, és egyik sem árulta el.”

RADU SERGIU RUBA 1954-ben született Erdődön, Szatmár megyében. Író. Marginal (Széljegyzet, költemények), Kolozsvár, 2001; Dialoguri şi eseuri (Párbeszédek és esszék), Bukarest, 2001.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2002.06.21.

a cikk *.pdf formátumban