Al. CISTELECAN
Egy ember élete, ahogy az volt: Alexandru Todea bíboros
Napirenden 
A megregényesített életrajzok, de főleg az iskolai használatra készült biográfiai kivonatok gyakran „példaszerű sorsokat” állítanak elénk: olyan embereket, akik önfeláldozásig menően elkötelezettjei egy eszmének vagy hitnek. Olyan embereket, akiket az eszme teljesen magára szabott, akik az eszme emésztő hatalmának teljesen átengedik magukat. Illetve ami nagyjából ugyanezt jelenti, olyan embereket, akik hitükért mindent kockára tesznek, még az életüket is. Akik könnyedén áldozattá válnak. Ezek az életrajzi vázlatok kezelhetetlenül törékeny mártíralkatot helyeznek a középpontba. Természetesen, az ilyen életrajzok igazat mondanak – legalábbis azt, ami lényeges egy élet igazából. Annak tüzes magjáról beszélnek, egy hivatás drámai – és ugyanakkor magasztos – erejéről. De mindezt átstilizálással teszik, vagy éppen a metafora segítségével. Az eszme parazsára helyezik a teljes létet, és ekörül szentté avatják a hőst. Az ilyen típusú életrajzok egyszerre válnak a hős és az általa szolgált eszme/hit hagiográfiájává. Így válnak – hős és eszme (hit) – eggyé. Annyira eggyéolvadnak, hogy az előbbi saját hitének megtestesülésévé válik. Az ilyen, krisztusi vagy romantikus mintára szabott hősök, természetesen letűnt időkre tartoznak. A mi szkeptikus korunk nem fogadja el az egyetlen vonalat tartalmazó biográfiákat, de az ilyen példázatokat sem. A kortársak közt nincsenek hősök. Még kevésbé ma, amikor csak sztárok léteznek. És mégis: közöttünk néha példaszerű életek jelennek meg, melyek diszkréten a köznapiságba rejtőznek, olyan életrajzok, amelyekben a mártírlét potencialitása rejlik. Néha stilizálásra, egyetlen metafora segítségére sincs szükség ahhoz, hogy a mellettünk rejtőzködő életek példaszerűvé váljanak. Néha „a hitéért (ideálért, eszméért) égő” elcsépelt metafora igaznak bizonyul, közvetlenül és szó szerint is. Bombasztikus kifejezések nélkül, mindenfajta szónoki fogás és pompa nélkül. Egyszerűen igaznak s csak annyinak.

Ilyen volt Alexandru Todea bíboros élete.

***
Élete úgy indult, mint több ezer erdélyi szegényparaszt gyereké. (Az alábbi, vázlatos bemutatáshoz szükséges adatok p. Silvestru Augustin Prunduş és p. Clemente Plăianu szerkesztésében 1992-ben megjelent tisztelgő kötetből valók. Az aprólékos gonddal és kegyes ragaszkodással megírt – ikonográfiai adatokban gazdag – könyv a Sfîntul Vasile cel Mare szerzetesrend kezdeményezésére készült. Lehet, hogy e rend történetét, „monográfiáját” is illene a nagyközönség elé tárni, nemcsak azért, mert ez a rend toborozta a román görög katolikus egyház első püspökeit, és ebből származnak az Erdélyi Iskola nagy alakjai, hanem azért is, mert kiterjedt pasztorális, nevelő és kulturális tevékenységet végzett megalapításától napjainkig.) Alexandru Todea 1912. június 5-én született a Maros megyei Marosteleken. A Todea házaspár (Gheorghe és Maria), habár 16 gyerekük volt, arra törekedett, hogy mindegyikük számára biztosítsa az iskoláztatást. A későbbi bíboros elemi iskoláit szülőfalujában és az anyai nagyszülők falujában, Görgénykakucson végzi. Az alsóbb gimnáziumi osztályokat Szászrégenben járja ki, s a mai líceumnak (gimnáziumnak) megfelelő felsőbb gimnáziumi osztályokat Balázsfalván végzi el, és 1933-ban leérettségizik. Ugyanabban az évben bejut a balázsfalvi Teológiai Akadémiára, az első év elvégzése után pedig Rómába, a De Propaganda Fide kollégiumba küldi Vasile Suciu metropolita, arra az egyetemre, amelyen a görög katolikus egyház megannyi képviselőjét és szolgáját képezték. Még negyedéves egyetemista 1938-ban, amikor Iuliu Hossu püspök diakónussá szenteli. Egy év múlva pap lesz, ezúttal a bizánci rítusú katolikus diaszpóra orosz püspöke, Alexandr Eivrenoff szenteli fel. 1940-ben a De doctrina millenaria, tractatus exegetico-dogmaticus című disszertációjával elnyeri a teológia doktora címet, és hazatér Balázsfalvára érseki titkárnak és vallástanárnak (de latint és olaszt is tanít), előbb a Tanítónőképzőbe, majd a Sf. Vasile fiúgimnáziumba. Paptanárként azonosul küldetésével, és a fiatalság szellemi életét szolgáló hivatássá alakítva azt, kiadja a Pentru tine, învăţătoare apostolă (Érted, apostoli tanítónő) című brosúrát (Tipografia Lumina – Miron Roşu, Blaj, 1942), valamint Cascada tinereţii (Az ifjúság lépcsőiTipografia Lumina – Miron Roşu, Blaj, 1943) és a Rugăciunea tineretului (Az ifjúság imája – Tipografia Lumina – Miron Roşu, Blaj, 1945) című műveket. 1945-ben a szászrégeni esperesség vezetője lesz, ezt a tisztséget üldöztetés és zaklatás közepette 1948 októberéig tölti be. Ezzel párhuzamosan vallást és latint tanít a Petru Maior Gimnáziumban, folytatva a Balázsfalván megkezdett ilyen irányú tevékenységét, melyhez elhivatottság is fűzte. Antikommunista beállítottsága már Balázsfalván ismertté vált (ahol egy szentbeszéd során, patetikusan, kezét keresztbetéve, állítólag így kiáltott fel: „Felmászom a katedrális falára, és onnan kiáltom: ki a kommunizmussal az országból!”), így nincs semmi meglepő abban, hogy Szászrégenben folyamatosan megfigyelték az ezzel megbízott szervek, amelyek állandóan letartóztatták és kihallgatták, azt remélvén, hogy ezzel megfélemlítik és „jobb belátásra” bírják. Azt követően, hogy nyilvánosan tiltakozott a király lemondatása ellen, ötödször is elővezették, és Szamosújváron tartották fogva 1948 júniusáig. Hazulról vitték el, papi reverendájában, és abban is raboskodott (a börtönöknek akkor még volt kápolnájuk, úgyhogy „megfelelő” ruházatban tarthatta a szertartást). A hatodik letartóztatásra 1948. október 14-én került sor, mivel „nem tért meg” az ortodox egyház kebelére, még az október elsején Kolozsváron tartott „megtérési zsinatot” követően sem. Sikerült azonban kalandos módon kiszabadulnia a szászrégeni Szekuritáté székházából, és bujkálva élt 1951-ig, amikor is január 31-én ismét elfogták. Ekkor megkötözve vitték Marosvásárhelyre, onnan pedig tovább Bukarestbe, ahol 13 hónapon át hallgatták ki a Belügyminisztériumban, Zsilaván és Uranusban. 1952. február 15-én életfogytiglani kényszermunkára ítélték mint a „társadalomra veszélyes” elemet. A zaklatás régeni éveiről Emilia Petărlăcean naplójának ártatlan beszámolója alapján szerzünk tudomást (megjelent: AGRU Arhidiecezan, 1998/1–2.). 1946-ban, a választások előtt, az ablakon keresztül belőttek az esperes hálószobájába, ezért azt a templom harangtornyába kellett átköltöztetnie. 1948-as szökését a milicista „gondatlansága” tette lehetővé (telefonhoz hívták, és őrizetesét egyedül hagyta az udvaron). A szökésben levő pap meg sem állt a szászrégeni Kerek Erdő egyik bombatölcséréig. S miközben a Szekuritáté mindenütt kereste, ő éjszakánként váltogatta „lakhelyét”, hívei látták sorra vendégül, ahol lehetett: szénapadlásokon, istállókban, alkalmi búvóhelyeken. Ilyen körülmények közt kapta meg azt a pápai rendeletet is, amellyel püspökké szentelték. (Az unitus püspökök letartóztatása után a Szentszék segédpüspökök kinevezését határozta el, Alexandru Todea pedig az érsekségért felelt volna. A Cezaropolis püspöke címet kapta, felszentelését pedig titokban, 1950. november 19-én végezte el Bukarest római katolikus püspöke, Ioan Schubert egyetlen tanú jelenlétében, aki nem volt más, mint Kolozsvár–Szamosújvár leendő püspöke, George Guţiu.) Felszentelését követően egy alagsori ajtón át távozott, és befeküdt az őt állomásra vivő autó ülései közé, mivel a katolikus érsekség folyamatos megfigyelés alatt állott. Az utolsó, neki menedéket nyújtó családot (amely egy asztal alá ásott „gödörben” rejtegette) az utcán tartóztatták le, úgy, hogy „menekülőnk” két nap után önként feladta magát a milíciának, amely figyelte és végigkutatta a házat. Mindezek természetesen kalandfilmbe illő jeleneteknek tűnnek. A film hőse nem illik éppen bele ebbe a történetbe, de alkalmazkodott az „űzött vad” szerepéhez.

1952 februárjában Máramarosszigetre küldik, ahova a görög katolikus egyház többi főpapjával bezárják (kivétel Vasile Aftenie püspök, aki 1950-ben halt meg a kommunista rendőrség pincéiben). Itt három püspök leli halálát: Valeriu Traian Frenţiu 1952-ben, Ioan Suciu 1953-ban, Tit Liviu Chinezu pedig 1955-ben. A fiatal püspök, ahogy később nem kevés humorral meséli, itt a „sepregetők főnöke” lesz, a folyosó tisztaságára kell felügyelnie. Olyan „tisztség” volt, amely némi mozgási lehetőséget biztosított a számára, s ennek köszönhetően megadhatta a végső feloldozást néhány haldoklónak, köztük Iuliu Maniunak és Gheorghe Brătianunak. A máramarosszigeti börtön 1955-ös felszámolását követően az utolsó túlélő püspököket (Iuliu Hossut, Alexandru Rusut és Ioan Bălant), akik fölött ítéletet még mindig nem mondtak, a Curtea de Argeş-i kolostorba helyezik át. Alexandru Todeát – mivel ügyében már „jogerős” ítélet született – Rîmnicu Săratra viszik. Itt 1957-ig ül, amikor Piteşti-re szállítják át. Innen 1960-ban Désre, Désről pedig 1963-ban Szamosújvárra. Ekkor még életben volt Máramaros utolsó püspöke, Alexandru Rusu, az utolsó, papság által választott metropolita; ő 1963. május 9-én hunyt el. 1964-ben a 411-es számú rendelettel Todea visszanyeri szabadságát, s vele együtt a többi, még életben levő főpap is (kivéve Iuliu Hossu bíborost, akinek Căldăruşani kolostorban jelölnek ki kényszerlakhelyet, itt is hunyt el, 1970. május 28-án; neki Alexandru Todea adta fel az utolsó kenetet). Ez természetesen már egy másik film, még drámaibb, mint az előző.

Visszatérve – oly sok év után – Szászrégenbe, Todea püspök lassan összefűzi – illegalitásban ugyan – betiltott egyházának szétesett „láncszemeit”, titkos hálózatot hoz létre. A Románia és a Vatikán közötti „politikai” kapcsolatokban némi enyhülés következik be, legalábbis ezt sugallja Ion Gheorghe Maurer és Corneliu Mănescu látogatása VI. Pál pápánál 1968-ban, illetve magának Nicolae Ceauşescunak az 1973-as útja. A görög katolikus egyház hivatalos elismerésének nem kevés reménye kísérte ezeket, de mindhiába. Az egyetlen következmény az a hallgatólagos tolerancia volt, amellyel néhány nyilvános vallási szertartást elfogadtak (például a temetéseket). Titokban mindegyik túlélő püspök arra törekedett, hogy „helyreállítsa” püspökségét a hívők maradékából, és ápolja az újjászületés lángját, de ezek az erőfeszítések nem voltak összehangolva. Az első „püspökkari konferenciát” csak 1985. április 30-án tartották, amikor mindannyian részt vettek Ioan Dragomir máramarosi püspök gyászszertartásán, és amikor Alexandru Todeát a főpapi testület a görög katolikus egyház fejévé választja, mindaddig, míg „a kánonjog másképp nem rendelkezik”. Erre az új „rendelkezésre” 1986. március 14-én került sor, amikor egy Kolozsváron megtartott, új püspökkari konferencián metropolitává választották, s ezzel ismét betöltötték a metropolitai széket, amely 1941. június 5-e óta, Alexandru Nicolaescu halálát követően üresen állt. Az új metropolita a titkos működés körülményei között tanácskozásokat tartott papjaival, pásztorleveleket küldött a magánházakban összeülő gyülekezeteknek. Az 1988. augusztus 15-én kibocsátott pásztorlevelében a hangsúlyt arra a hitbeli életre helyezi, amely zarándokhelyekké avatja e szerény lakóhelyeket: „Az a ház, amelyben a román görög katolikus egyház papja a szent liturgia rendje szerint celebrál, és azon munkálkodik, hogy kegyelemben éljenek, zarándokhelynek számít”, mivel „nem a katedrálisok /…/ teremtették a zarándokhelyeket, hanem a szenvedés helyei teremtették /…/ a katedrálisokat”. A szervezési és pasztorális munkában tanúsított fáradhatatlansággal folytatta Todea püspök „memorandista” tevékenységét is: az állami hatóságoknak és a pártnak küldött beadványai testes kötetet alkotnak, ezekben a püspök síkra száll az 1948-as visszaélések felülvizsgálatáért. Összesen 35 beadványról van szó, amelyek több mint 300 oldalt tesznek ki, s amelyeket az mindenkori tisztségviselőkhöz címzett, Gheorghe Gheorghiu-Dejhez, Nicolae Ceauşescuhoz, a Nagy Nemzetgyűléshez és más fórumokhoz.

A püspök mélyen hitt a törvényességben, abban, hogy az mindenkire vonatkozik, s ezért külön gondot fordított arra, hogy „supplexei” iktatószámot kapjanak a megfelelő fórumok iktatóiban, de hiába várta a válaszokat. Válasz sohasem érkezett. A püspök gyötrődéseire csak a történelem válaszolt 1989 decemberében. A Nemzeti Megmentési Front Tanácsának (CFSN) 1989/9-es számú rendelete törölte az 1948-as 358. sz. rendeletet. Hamar kiderült azonban, hogy egy rendelet törölhet egy másik rendeletet, de nem törölheti annak következményeit.

Todea metropolita életrajzának utolsó előtti fejezete a legrövidebb. 1990. március 12-én törvényesen is Gyulafehérvár és Fogaras érsekének nevezik ki, visszavonva addigi szimbolikus, „Cezaropolis püspöke” címét. Ugyanekkor ismeri el a Vatikán is a román görög katolikus egyház metropolitájának. Ugyancsak 1990-ben megválasztják a romániai katolikus egyház püspökkari konferenciája elnökének (ebbe mind a római katolikus, mind a görög katolikus egyház beletartozott). Hitének és áldozatos életének elismerése lehetett az, hogy 1991. május 28-án a Bíborosok Kollégiumának tagjai közé választották. Alexandru Todea így a második bíboros a romániai egyház történetében Iuliu Hossu után (akit VI. Pál pápa nevezett ki bíborosnak 1969-ben, de ez „in pectore”, titokban tartott kinevezés volt 1973-ig, amikor már három év telt el a kinevezett halála óta).

Metropolitaként Alexandru Todea mindent a nullától kezdett. Megszervezte a román görög katolikus egyház újjászületésének folyamatát, foglalkozott a pasztorációval, az új papok felkészítésével és a vagyon visszaszerzésével, amennyire ezt tehette. Semmi sem volt könnyű életében. De kevés „izgalmas” és drámai, lejtőkben és emelkedőkben, pikareszk változásokban gazdag élet volt ennyire „egyenes” – egyenesvonalúvá pedig a nem lankadó hit és remény tette.

Élete utolsó éveiben a bíborosnak megadatott a fizikai szenvedés kegyelme. Székéhez láncolta a szenvedés azon a szép májusi napon is, 1999-ben, amikor II. János Pál pápa a bukaresti Szent József-székesegyházban mintegy magához ölelte az ő szenvedését – s az ő szenvedésével azon egyház szenvedését is, amelybe a bíboros lehelt új életet.

Alexandru Todea bíboros 2002. május 22-én hunyt el. Most egy másik mártír püspök, Inocenţiu Micu Klein mellett fekszik a balázsfalvi székesegyházban. Két egyházalapító, két harcos, két olyan ember, akik megismerték a szenvedést, de méltóságot merítettek belőle. Személyes és intézményi méltóságot.

***
Alexandru Todea életrajzának nincs szüksége kicikornyázásra, megszépítésre, túlzásokra és bombasztikus elemekre. Nincs szükség arra sem, hogy patetikus magaslatokba emeljük a szónoklás eszközeivel. Épp ellenkezőleg, minél szikárabb, szárazabb és „irodalmiatlanabb”, annál többet mond. Egy vértanú életrajza, a szó legközvetlenebb, legerőteljesebb és legtisztább jelentésében. Ahogy ő maga mondta többször is: a szenvedést a legnagyobb méltóságnak kell tekinteni, amely megadathat nekünk. Krisztusi próbatétel, koszorú, érték. Szenvedésben pedig – annak minden válfajában – hiányt a bíboros nem szenvedett. Annak pohara mindig is teli volt. A saját szenvedése pedig nem tűnik egyébnek, mint a saját egyháza szenvedésének, azé az egyházé, amelyért egyébként ő szenvedett. Egy közös szenvedés ez, mely az életrajz kelyhében gyűlt össze. De ha szenvedés és fájdalom kísérte is Alexandru Todea életét, az az égő gyertya szenvedése és fájdalma volt. A fénnyé alakuló szenvedésé.

Nem mondok nagy szavakat. Egy ilyen élet előtt a nagy szavaknak nincs értelmük. A nagy tettek előtt keveset kell mondani, a szavaknak alázatosaknak kell lenniük. De íme, mennyire tűnt krisztusinak Alexandru Todea élete és áldozathozatalának karizmája néhány főpap számára. Ioan Robu, Bukarest katolikus érseke akkor ismerte meg, amikor még fiatal pap volt Craiován, a püspök pedig épphogy kijött a börtönből. „Emlékszem – mondta az érsek –, nem keltette olyan ember benyomását, aki szenvedett vagy szenved.” Úgy hiszem, tényleg nem ezt a benyomást keltette. Ugyanis Alexandru Todea nem rendelkezett a szenvedés retorikájával. Mindezt ő folyamatos megvilágosodásként élte meg. Mint kegyelmet. Talán túlzás lenne azt mondani, hogy „örömként”, de még ez is igaz lehet. „Ma – folytatja Ioan Robu – arra gondolok, hogy a feltámadott Krisztus ikonjaira hasonlítsam: egyik sem a szenvedésről tanúskodik, hanem a győzelemről. Hasonlóképpen Todea atya is, élt és örömet továbbított, s megőrizte a maga és Isten számára azt, ami nem volt s ma sem kimondható. Az igazi nagyság hallgatag, akár az alázat.” A bíboros másik nagy barátja, Petru Gherghel, Iaşi püspöke, akivel többször is találkozott titkon Vatra Dorneion, Szászrégenben, Iaşi-ban, a következőképpen tanakodott a szenvedő bíboros ágya mellett: „A fájdalma lenne az a töviskoszorú, amely mindinkább Krisztushoz teszi hasonlatossá, ahhoz, akit ő szeretett, lépésről lépésre követett megbánás és kétkedés nélkül?” A temetésekor elhangzott búcsúszavak, kezdve a II. János Páléitól, szintén e példaszerű élet krisztusi tartását emelték ki. Mert ahhoz nem fér kétség, hogy Alexandru Todea, amennyire ez emberileg lehetséges volt, a Megváltó keresztjét vitte.

ALEXANDRU CISTELECAN 1951-ben született Aranykúton, Kolozs megyében. A brassói Transilvania Egyetem lektora és a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem előadótanára. Celălalt Pillat (A másik Pillat), Bukarest, 2000. Top ten, Kolozsvár, 2000.


Forditotta: BAKK Miklós
2002.06.21.

a cikk *.pdf formátumban