Gheorghe SĂSĂRMAN
A nacionalizmus – avagy ki szelet vet
Napirenden 
A nacionalizmus aktuális tartalmáról és alapjairól zajló viták az utóbbi időben mintha egyre jobban felajzanák a kedélyeket, s gyakran éles polémiákba torkollnak. Minthogy a nézeteltérések egy része feltételezhetően abból ered, hogy ennek a szónak különböző jelentést, illetve konnotációkat tulajdonítanak, úgy vélem, hasznos lenne elidőznünk egy pillanatig a fogalom meghatározásánál. Megállapítható, hogy az enciklopédikus szótárak maguk is különbözőképpen árnyalják a jelentést, amelyet a nacionalizmusnak tulajdonítanak. Az egyik Larousse-ban például ezt olvasom: „Nationalisme: Doctrine politique qui préconise la prise de conscience ou la défense des intérets nationaux et se fonde sur l’exaltation de l’idée de patrie ou de nation.” („Nacionalizmus: Politikai doktrína, amely a nemzeti érdekek tudatosításán vagy védelmén alapul, és fölmagasztosítja a haza vagy a nemzet eszméjét.”) Vagy egy Websterben: „Nationalism: 1. a) devotion to one’s nation; patriotism. b) excessive, narrow or jingoist patriotism; chauvinism. 2. The doktrine that national interests, security etc. are more important than international considerations; opposed to internationalism.” [„Nacionalizmus: 1. a) odaadás a saját nemzet iránt; hazafiasság b) túlzó, korlátolt, agresszív patriotizmus; sovinizmus 2. Az a doktrína, amely szerint a nemzeti érdek és biztonság fontosabbak, mint a nemzetközi megfontolások; az internacionalizmus ellentéte.] Végül a Mackensen: „Nazionalismus: (über)betontes Volks-, Staatsbewusstsein. Nazionalist: wer das eigene Volk (den eigenen Staat) überbewertet.” [„Nacionalizmus: (túlzottan) hangsúlyos nemzeti, állami tudat. Nacionalista: az, aki túlértékeli saját nemzetét (államát).”]

Néhány általános jellegű észrevétel azonnal adódik. Elsősorban, hogy a felkeresett enciklopédiák a nacionalizmus fogalmát a nemzethez kötik, amelyből a kifejezés egyébként is ered. Szándékosan fordítottam tehát a német Volksbewusstsein fogalmat nemzeti öntudatnak, minthogy a román nyelvben alkalmasabb megfeleltetés nem létezik (azt kellett volna mondanom: egy néphez való tartozás tudata), de azért is, mert a német nyelvben a nép és a nemzet fogalma nagyon közel esik egymáshoz, tulajdonképpen a Volkszugehörigkeit jelenti a nemzeti hovatartozást vagy nemzetiséget; az idézett szótárban egyébként a Nation szót a Staatsvolk szóval magyarázzák. Másodsorban, hogy különbség tétetik a nacionalizmus hazafias árnyalata és eltúlzott, sovén eredetű változata között. Végül, harmadsorban, hogy a nacionalizmus politikai doktrínát is jelent, amely a nemzeti érdekeket fölébe helyezi a nemzetközi megfontolásoknak. Elemezzük tovább ezeket az aspektusokat.

A nacionalizmus tehát a nemzeti tudattal, a nemzettel van összefüggésben. Nem fogok ismét enciklopédiákat fellapozni valamely új fogalom tisztázása végett, megelégszem annak észrevételével, hogy a kritériumok, amelyek szerint egy nemzetet meghatároznak, igen sokfélék, másrészt pedig, hogy a nemzetek léte maga is történelmi jellegű. Valóban, ha egyes esetekben az etnikum az elsődleges a nemzet meghatározásában, más esetekben a prioritás a nyelvé, a vallásé, a hagyományoké, a történelemé vagy a földrajzé. Nem könnyű megtalálni, hogy mi a közös a különböző nemzetekben – francia, amerikai, svájci, kínai, román, szomáliai, izraeli, afgán, brazil nemzet, hogy csak néhány példát tekintsünk –, sőt olykor még arab nemzetről is beszélnek. A fogalomnak ehhez a bizonytalanságához még hozzáadódik az is, hogy a nemzetek nem egyszerre alakultak ki, következésképpen – mivel másképp fejlődtek időben – különböző érettségi és érvényesülési fokon állnak, céljaik és igényeik, de önképük is rendkívül változatos. Emiatt forgalmazott tételeik bizonyítására a nacionalista doktrínák is a legkülönfélébb, nemegyszer egymásnak ellentmondó érvekhez folyamodhatnak, és folyamodnak is.

Mindaddig, amíg a nacionalizmus a nemzeti öntudat kialakítására szolgál, vagy szembeszáll a nemzeti elnyomással, és ha a hazafiassággal azonosul, vagy egy etnikai, nyelvi, hagyományokat illető, állami hovatartozás érzését erősíti, a szerepe természetesen pozitív – az ilyen nacionalizmus szükséges. Szerencsétlenségünkre azonban a történelem, mégpedig az egészen közeli, azt bizonyítja, hogy a nacionalista vétetésű doktrínák nemegyszer túlléptek ezen a kereten, és a túlzások lejtőjére futottak, sovinizmussá és rasszizmussá fajultak, felkorbácsolva szenvedélyeket, gátlás nélkül manipulálva tudatokat, fanatizálva lelkeket, uszítva ösztönöket, gyűlöletet vetve és aljas, emberhez méltatlan tettekre bujtogatva. A szélsőséges nacionalizmus boszorkánykonyhájából a legrémesebb politikai doktrínák szabadultak ki, szörnyeteg elméletek és tézisek, amelyekért az emberiség fájdalmasan megfizetett. Merthogy mindenfajta racionális gondolat véget ér ott, ahol elkezdi megteoretizálni egy nemzet, egy nép felsőbbrendűségét – de egy vallásét vagy egy rasszét is – az összes többi fölött.

A nemzetek nem légüres térben léteznek, hanem egymás szomszédságában vagy akár összefonódva egy konkrét földrajzi térségben. Ha a harcos nacionalizmus különböző helyi változatairól alkotott képünkből indulnánk ki, bolygónkat feltétlenül klónozni kellene, meg kellene sokszorozni, hisz ugyanazt a területet – hol valós, hol légből kapott történelmi érvekkel – egyszerre több ilyen rész követeli magának. Hogyan lehetne egyidejűleg megvalósítani Nagy-Albániát és Nagy-Szerbiát, Nagy-Magyarországot és Nagy-Romániát, Nagy-Németországot és Nagy-Lengyelországot? Mi történne, ha a franciák a napóleoni birodalom határaira áhítoznának, az olaszok a Római Birodalom határait szeretnék visszaállítani, a görögök a Nagy Sándor korabelieket, a mongolok a Dzsingisz kánéit? Más szóval, mi lenne, ha mindegyik nemzet azt a területet követelné magának, amelyet állítólagos ősei a legnagyobb kiterjedésben meghódítottak? A mindenhol megtalálható nacionalisták paradoxona az, hogy mindegyik a saját zászlóját isteníti, de sárral dobálja a szomszédjáét. Például mi szeretjük a románok nacionalizmusát, de gyűlöljük a magyarokét – és természetesen fordítva is így van. Hogy ez hova vezet, láttuk. A nemzetiszocializmus paranoiás álma az egész világnak a legkegyetlenebb rémséget okozta, az orosz nemzetikommunizmus pedig, a proletár internacionalizmus hazug leplébe bújva, barbár módon nemcsak a volt cári birodalom népeit igázta le, hanem az európai kontinens egész keleti részét is. A példák pedig vég nélkül folytathatók. Hogy éppen a nacionalizmus ilyenszerű kóros túltengései vezetnek a saját igazi nemzeti érdekek drasztikus lejáratásához, nem is szükséges bizonyítani.

Ami kifelé agresszióban, imperialista terjeszkedésben tetőzik, befelé etnikai konfliktusokat, a nemzeti kisebbségek megkülönböztetését és elnyomását eredményezi. A civilizált világot hosszas és fájdalmas tapasztalat késztette arra, hogy elfogadja a kisebbségi csoportok védelmének gondolatát, természetesen anélkül, hogy ezáltal kirívó módon hátrányos helyzetbe hozná a többségi lakosságot. Paradox módon azonban amennyire fogékonyak épp a nacionalista doktrinerek a határon túl élő nemzettársaik ügye iránt, ugyanolyan elszántan tagadják meg ugyanazt a státust az országban élő etnikai csoportoktól. Ritkán hallani olyan hangokat, amelyek ugyanúgy meg lennének győződve például az erdélyi magyarok igényeinek jogosságáról, mint az észak-bukovinai románokéról, vagy mondjuk ugyanúgy fel lennének háborodva attól a bánásmódtól, amelynek az albánokat a Milosevics-rendszer idején alávetették, mint attól, amelyet később a koszovói szerbeknek kellett elszenvedniük. Más szinten itt is az elvek alkalmazásában tetten érhető aszimmetria tér vissza, ugyanaz a kvázi-misztikus hit a saját nemzet, a saját csoport kétségbevonhatatlan felsőbbrendűségében, amelyet feltétlenül minden megillet, amit másoktól megtagadnak.

Nem kell tehát csodálkozni azon, hogy magát a nacionalizmus fogalmát manapság általában annak agresszív, sovén változatával azonosítják. Nyugat-Európában különösen, ahol a nemzetek fejlődése rég elérte e teljes érettség fokát, de a két világméretű tragédia következtében is a nacionalizmus híre erősen rossz, mégpedig jogosan, annyira, hogy ha valakit nacionalistának bélyegeznek meg, gyakorlatilag kizárják a politikai életből. Másfelől mindenki érzékeny egyes nagy államok nacionalizmusára, amelyet a kis államok a nemzeti függetlenségük elleni fenyegetésként élnek meg; ami nem azt jelenti, hogy az utóbbiak kisebb földrajzi kiterjedése alibit jelentene, vagy pedig csökkentené a saját nacionalista túlkapásaik veszélyességét, lásd például Jugoszlávia esetét. Ugyanakkor érthető az a tény is, hogy egyes kelet-európai országokban, amelyeknek a természetes fejlődését évtizedeken át fékezte a szovjet katonai megszállás, valamint a kommunista rendszerek politikája, a nemzeti öntudatra való újraébredés a legelevenebb formákban jelentkezik. Ez azonban a legkevésbé sem menti a virulens kicsapongásokat, amelyek, sajnos, gyakran pont itt mennek végbe.

A nacionalizmus ma a drámai történelem által annyira meggyötört kontinensünkön csak a teljes nemzeti öntudat kifejeződéseként fogadható el, s csak akkor, ha megmarad a hazafiság mérsékelt, engedékeny, pozitív határai között, vagyis csak olyan mértékben, amelyben nem válik fenyegetéssé más népek szabad létezése vagy pedig a kisebbségi csoportok boldogulása és méltósága számára. Nevezzük tehát inkább hazafiasságnak. Ahelyett hogy a saját nemzete jó tulajdonságainak mértéktelen magasztalásába és a mások gyalázásába fogna, egy jóérzésű emberhez inkább illene az, hogy türelmességre intsen, megkeresse az utat az összeugrasztott csoportok, etnikumok, egyházak vagy népek között, az embereket megosztó konfliktusok békés, tárgyalásos megoldásának a módozatait. Könnyebb sebet ejteni, mint gyógyítani, rombolni, mint építeni, ám az igazi nagyság és nemeslelkűség mértékét éppen az a képesség jelenti, hogy hidakat építsünk a kölcsönös megismerés és megértés érdekében. Azt hiszem, itt az ideje, hogy mindenki megértse: inkább, mint máskor bármikor, a nemzeti érdekeknek ma csakis úgy lehet érvényt szerezni, ha tiszteletben tartjuk a nemzetközi élet magas követelményeit. Más szóval meg kell értenünk, hogy az embertársunk iránti tisztelet és szeretet nem elvont fogalom, hanem egyetlen konkrét esélyünk a harmonikus együttlétre egy olyan földön, amely napról napra összébb zsugorodik, mint valami szamárbőr, és amely mégis otthonunkként szolgál, nagylelkűen, mindnyájunknak.

Hibás számítás azt hinni, hogy ha felgyújtod a szomszéd házát, sokáig biztonságban élhetsz: ellenkezőleg, csak sietteted annak a napnak az eljövetelét, amikor a tűz a te házadban is kitör. Ki szelet vet, vihart arat.

GHEORGHE SĂSĂRMAN 1941-ben született, Németországban él. Építész és író. A kör négyszögesítése (Cuadratura cercului), Kolozsvár, 2001; Dél Észak ellen (Sud contra Nord), Kolozsvár, 2001.


Forditotta: ÁGOSTON Hugó
2002.06.21.

a cikk *.pdf formátumban