Traian ŞTEF
Erdély és a korrupció
Napirenden 
Mostanában sokat beszélnek a médiában a korrupcióról. Beszélnek róla a kormányon levők, a sajtóorgánumok, a nemzetközi szervezetek. De mindenik más hangvétellel. Az ország sajtója reménytelenül, látva, hogy minden jelzése hiábavaló; a nemzetközi szervezetek aggodalmasan; az állampolgárok pletykaszinten, mintha nem érintené őket közvetlenül a helyzet; a kormányon levők derűsen, mintha egy nagy házakban is magától értetődő jelenségről lenne szó. A sajtó által azonnal átvett és terjesztett vészjelzést adott le Bihar. Egy ügyészben volt annyi bátorság, hogy letartóztatási parancsot adjon ki egy, a kormánypárthoz közel álló személy ellen. Az illető közvetlenül, később pedig prefektusi tisztségbe jutott apján keresztül is pénzelte a PDSR választási kampányát (gyanítom, hogy más pártokéit is, mert az üzletemberek általában két oldalról is be akarják biztosítani magukat). Az ügyészre és az intézményre nehezedő nyomás hatalmas volt, és most is az, egy áldozata is van, de a mostantól ismert Lele (akit csak a sajtó támogat) nem hagyja magát, harcol a hatalom gépezetével. Ezt a botrányt Mihai Bar képviselő kijelentése teszi teljessé, mely szerint kétmilliárd lejt ajánlottak fel neki azért, hogy a mostani vádlottat, Adrian Tătarut, felvegye a képviselők listájára. A pénzt nem kapta meg, de gyanítható, hogy Bukarestben osztották szét, vagy más – Bukarestből küldött jelöltek között, így támogatva a (mint hallatszik, a SRI részéről is jövő) figyelmeztetések és információk ellenére az apa kinevezését a prefektusi tisztségbe.

A korrupció legtömörebb és legpontosabb meghatározását pár szóban is meg lehet fogalmazni: a hatósággal való tárgyalás. Egyik oldalon kétségkívül a hatóság, tehát a törvény egy képviselőjének kell állnia, mert egy jogállamban a törvény a tekintély egyedüli képviselője, a másik oldalon egy állampolgárnak, aki tárgyal a törvényről. Vagyis megpróbál üzletet kötni a hatósággal. Megpróbál valamilyen kedvezményt elérni, amiből aztán lead néhány százalékot annak, akivel üzletet kötött. Az ilyen üzletelések alkalmával legtöbbször az állam vagy a helyi hatóság veszít. Miről tárgyalnak általában? A válasz egyszerű: az államnak fizetendő illetékekről. Miért? Mert nagyon nagyok, és, még ha elosztják is őket, marad elég. Ez a kérdés egyik oldala. A másik, mert van kivel üzletet kötni. Normális esetben az első lépést az állampolgárnak kellene megtennie. Azt mondanám, hogy ezt, a mi körülményeink között, nem bűn megpróbálni. Amikor, az egyszerű lopás kereteit túllépve, az állam fényes nappal kifoszt, nem is tűnik olyan erkölcstelennek, hogy egyesek megpróbálják őt is meglopni. Amikor két tolvaj meglopja egymást, valószínű, hogy annak drukkolunk, aki többet lop a másiknál. A gond az, hogy a legtöbb esetben az egyik valaki más szolgálatában áll. Másnak lop, és valami az ő kezéhez is tapad. Hogy is állunk akkor a korrupcióval? Ha maga a hatóság a kezdeményező, és a korrumpáló csak idézőjelben az, mert voltaképpen csupán eszköz, akkor a fenti meghatározás már nem érvényes. Azt, amikor a hatalom, közvetítőkön keresztül, saját költségvetéséből lop, már nem korrupciónak hívják, hanem gengszterizmusnak.

A két említett eset tehát meggyőző példája a nálunk levő „korrupció”-nak (nevezzük most már így, de idézőjelbe téve). Nem az állampolgár vásárolja meg a politikust, hanem a pártok bocsátják áruba az immunitást, az adó- és illetékmentességet stb., és védelmezik azokat, akik meg tudják őket vásárolni. Pártjaink vezetőgárdái nagyrészt népnyúzókból és törtetőkből állnak. Nincs állandó, nemzedékek által felhalmozódott vagyonuk, hamar meg akarnak gazdagodni, és politikailag állandósítani akarják a törvény által nekik adományozott hatósággal való üzletelés jogát.

Bihar megyében a törvényszék összeomlott. Bírókat és ügyvédeket tartóztatnak le, a sajtó pedig bemutatja villáikat (az övékéit, a csendőrökéit és a vámosokéit). Hogyan jutottunk a „korrupció” ilyen teljességéhez? Ugyanígy: a bírósági határozatok is ilyen üzletelés tárgyát képezik. Mint ahogy tudni lehet, hogy mennyit kell fizetni egy-egy kórházi orvosnak (az összeg nagysága szájról szájra vagy az asszisztenseken keresztül terjed), éppen annyira lehet tudni a bírók díjszabását is. Mi több, sok szóbeszéd járja pártküldöncökről is, akik minden hónapban jönnek, és felveszik a decentralizált intézményektől (különösen a vámtól, a csendőrségtől és a bíróságtól) a sápot. Ha mindez nem az általam említett, reményét vesztett sajtónak a túlzása, akkor maga az állam korrupt, megjelenési formái, intézményei. Nem vagyok hajlandó azonban elfogadni, hogy mindnyájan korruptak vagyunk, hogy Romániában senki sem becsületes, visszautasítom a kollektív bűnösség gondolatát, amely hasonlít ahhoz, ahogy az elmúlt években a kommunista párt minden tagját bűnösnek tartották. Nem hiszem, hogy mi, állampolgárok volnánk a korrupció ügynökei, sokkal inkább azok, akik kezükben tartják a törvényadta hatalmat, de akik számára az „a törvény én vagyok” vagy „az állam én vagyok” kifejezésben testesül meg.

Miért ezek a nagy ügyek Erdélyben? Mert itt a pénz… Miért a pénzt gyűjtő intézmények és az állampolgárok közömbössége? Mert úgyis Bukarestbe megy a pénz… A feketepénz nagy része a pártokhoz kerül: hivatalos számlákkal azokhoz az alapítványokhoz, amelyeket ilyen célból hoztak létre, befolyásos embereikhez, a főnökökhöz. Ha Mihai Bar mindent elmondana, amit tud (a saját társairól, más pártokról, az intézményekről), családja tagjainak hetedíziglen el kellene rejtőzniük.Úgy tűnik, hogy a párt megint benne van mindenben, és néhány suttogó hang azt sugallja, hogy még a titkosszolgálatok is csak azt jelenthetik, ami az érzékeny és rózsaszín füleknek tetszik.

Mégis felteszem a kérdést: alapjában miért ilyen közömbös az állampolgár saját sorsával szemben? A választ, amely a románok mentalitására vonatkozik, nemcsak a történelemben lehet megtalálni, hanem az új községek létrehozására kiírt népszavazások lefolyásában is. Sok Bihar megyei községet az állami mezőgazdasági vállalatokhoz való tartozás, illetve nem tartozás alapján hoztak létre. Hatalmas települések születtek így egy-egy hegy két oldalán, egymástól nagy távolságra fekvő és egymással semmilyen közvetlen összeköttetésben nem levő helységekből. Most megadatott a lehetőség, hogy új, normálisabb formába szerveződjenek. De a községközpontokból sokan ellene szavaztak, sokan pedig, a közvetlenül érintettek közül, nem mentek el a szavazásra. Az egész leginkább manipulációs gyakorlatra hasonlított, amelyben a polgármesterek szakembereket használtak. Egy hegyi falu kocsmájában feltették a kérdést: „Községközpont akartok lenni? Azt akarjátok, hogy a csendőrség ott legyen, ni, szemben?” Addig senkinek sem jutott eszébe, hogy ha a faluból községközpont lesz, akkor a csendőrőrs is odakerül… Tehát minden közigazgatási szervezettségi forma szereti a központosítást, szereti megkapni a tortáról a habot. Azonkívül pedig létezik a kényelmes álláspont, amely mindig mástól várja a változást, amely csak akkor tiltakozik, amikor már semmi sem csurran-cseppen, amikor a gúny minden mértéket túlhaladott már. És létezik a gyűlölet is, amely a másikkal szembeni irigykedésben nyilvánul meg: miért hozzuk létre a mi községünket, ha nem én leszek a polgármester? Ezeknek a népszavazásoknak a lefolyása szkeptikussá tett az ország esetleges regionalizálását illetően is. Létezik az akarat és a mentalitás korrupciója is, ami mindig a sor végén tart bennünket, és ami voltaképpen nagyfokú önbizalomhiányra vall. Mintha a románok azt akarnák, hogy mások védjék, mások vezessék őket. Sokan azért akarják a NATO-ba való integrációt, mert arra gondolnak, hogy akkor a szervezet fejlett és erős országai által diktált politikát kell majd követniük. Ugyanígy egyre többen vannak, akik azt hiszik, hogy más nemzetiségű államelnökre lenne szükségünk (de azért mégse magyarra). Németre. A PNL vagy a PNŢCD például végiggondolhatná ezt. Úgy tűnik, a történelemnek megvannak a maga ismétlődései és iróniája.

Ami pedig a korrupciót és az erdélyieket illeti, belenyugodtunk. Hogy pénzt kapjunk egy-egy híd építéséhez, meghívunk vadászatra egy-egy minisztert, felépítünk neki Erdélyben is egy-egy hétvégi lakot, gazdagítjuk a számláit, meglepjük őt, feleségét, (európai egyetemeken tanuló) gyermekeit egy-egy születésnapi ajándékkal, és ez mindnyájunknak természetesnek tűnik, és gratulálunk annak, akinek sikerül.

TRAIAN ŞTEF 1954-ben született Biharfenyvesen, Bihar megyében. A Familia folyóirat szerkesztője. Leonid Dimov (regény), Brassó, 2000.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2002.06.21.

a cikk *.pdf formátumban