MOLNÁR Gusztáv
A svájci modelltől az erdélyi modellig – via Bukarest
 
Urs Altermatt professzor nemrég előadást tartott a bukaresti Új Európa Kollégiumban a svájci modellről, amelyben kifejtette, hogy a kantonokból felépülő Svájc mindenekelőtt nemzetek föderációja, és ennyiben nem hasonlítható a hagyományos európai nemzetállamokhoz. Másrészt – mint nemzetállam – a francia modellt követi: állampolgári jogokon alapuló és az egyének szubjektív akaratából fennálló állam. A svájci állampolgári eszme kidolgozói gondoltak arra, hogy a szövetségi szinten megjelenő politikai nemzet mellett és alatt, a községek és kantonok szintjén szilárd kereteket biztosítsanak a kulturális közösségek („nemzetek”) fennmaradása és fejlődése számára. Ez a kettősség: a beleszületettségen alapuló hagyományos-kulturális és a választáson alapuló akarati-politikai közösség intézményes és érzületi összefonódása a titka a kis alpesi állam szilárdságának és stabilitásának. Miközben az utóbbi évtizedben több föderáció is szétesett, mert kiderült, hogy csak „nemzetek”-ből állnak, és nincsenek állampolgáraik, akik a „mindennapi népszavazás” titkos és láthatatlan szertartásán rájuk szavazzanak, és számos egységesnek kikiáltott nemzetállam is a dezintegrálódás rémével küszködik, Svájc – az Európai Unió sajátos komplexitását mintegy kicsinyített formában reprodukálva – él és virul.

A svájci professzor szerint, ha a nemzeti kultúrák politikai értelemben túlságosan homogenizálódnak egy államon belül, rendszerint szétzúzzák a többnyelvű közösség multikulturális identitását. Svájc többek között azért kerülte el ezt a történelmi zsákutcát, mert politikai és közigazgatási határai nem esnek „mindig” egybe a kulturális, azaz nyelvi és felekezeti határokkal. Andrei Pleşu, a bukaresti Kollégium igazgatója, aki házigazdaként udvariasan „szimpatikus”-nak és „vonzó”-nak nevezte a svájci modellt, Urs Altermatt fenti megjegyzéséből azt az épületes következtetést vonta le, hogy vajon jó dolog-e az, hogy „nálunk vannak olyan közigazgatási egységek, mint a két hírhedt székely megye, ahol a közigazgatási határ pontosan egybeesik a nyelvi és felekezeti határral. Ebben az esetben pontosan a svájci példa ellentétével állunk szemben, és feltevődik a kérdés, hogy vajon ez a helyzet segít-e rajtunk, könnyebbé tesz-e az életünket, vagy csak bonyolítja a dolgokat, pontosan amiatt, hogy ezek a határok ennyire pontosan fedik egymást”.

Ez az okfejtés kimeríti az intellektuális frivolitás kritériumait. Intellektuális frivolitás alatt nemcsak azt értem, hogy valaki olyasmit állít, ami nem felel meg a valóságnak (Hargitában 14, Kovásznán 23 százalék a románok arányszáma – ez 1992 óta nem változott –, ami legalábbis Nyugat-Európában egyértelműen vegyes lakosságú térségre vall), hanem – ebben a speciális esetben – azt, ha egy nem nyugat-európai elit értelmiségi az általa fogalmilag tökéletesen megértett és el is fogadott nyugat-európai jelenségből olyan következtetéseket von le a saját országára (vagy önmagára) vonatkozólag, amelyek élesen ellentmondanak az alapul vett nyugat-európai példa természetének és szellemi-intézményi kontextusának. E könnyedség másik szép példája az a mód, ahogyan Andrei Pleşu a román föderalizmus kérdéséhez viszonyul. Románia – mondja Pleşu – az erdélyiek és a regátiak közötti különbségek és a mind Erdélyen, mind a Regáton belül megmutatkozó erős regionális identitások miatt naturaliter föderalista állam. Ebből azonban a bukaresti filozófus szerint nem az következik, hogy akkor be is kellene vezetni a föderalizmust, nem, ezzel Románián belül „nem kell feltétlenül” kísérlezni. Ott van viszont „Besszarábia”, ezzel kapcsolatban „a románokat” nem zavarná a föderalizmus emlegetése. „Miért ne lépnénk vele föderális viszonyba?” – kérdezi Románia volt külügyminisztere. Az meg sem fordul a fejében – amit a chişinăui Mihai Fusu már 1991-ben világosan megfogalmazott; írása a Provincia 2000 című kötetben olvasható –, hogy ahhoz, hogy Románia integrálhassa nem „Besszarábiát”, hanem a Moldovai Köztársaságot, neki magának kellene először is föderalizálódnia.

A helyzet most – meglehetősen ironikus módon – úgy alakult, hogy előbb valószínűleg a Moldovai Köztársaság válik egységes államból föderációvá (lásd a Kilátó rovatban közölt dokumentumokat). Ám nem úgy néz ki, mintha Románia követni akarná a példát. Épp ellenkezőleg, arra számíthatunk, hogy ez az új, Bukarestre nehezedő decentralizációs nyomás – amely ezúttal nem belülről jön, mint Erdély esetében – még merevebbé és egyúttal ingerültebbé is teszi a román államapparátust és az egész politikai elitet, ha bármilyen formában szembesül a politikai decentralizáció kihívásával.

A jelek szerint a Chişinăunak javasolt föderalizációs terv mögött nemcsak Oroszország, hanem a szeptember 11. óta egyre intenzívebbé váló orosz–amerikai geopolitikai összjáték áll. Ebben az új és még meglehetősen szokatlan geopolitikai kontextusban az az igazán érdekes, hogy miközben valószínűleg megpecsételi az „újraegyesülés” régóta nyilvánvaló zsákutcáját, társadalmi, politikai és geostratégiai vonatkozásban tulajdonképpen Moldovához és legfőképpen Oroszországhoz közelíti Romániát. Ez a helyzet a nyugatos műveltségű, de nemzetileg és egyáltalán politikailag valamilyen formában elkötelezett román elitre immár nemcsak azt a fájdalmas kötelezettséget rója, hogy leszámoljon az euroatlanti integráció kontextusában valamilyen módon megvalósuló újraegyesülés és az Oroszországgal szemben elképzelt „nyugati végvár” ábrándjával (lásd ezzel kapcsolatban Alexandru Zub professzor Impasul reîntregirii című kötetét), hanem azt is, hogy végre tudomásul vegye, milyen tényleges politikai alternatívák között választhat.

Sok elemző ijesztgeti önmagát és a közvéleményt egy újfajta totalitarizmus rémképével, amikor a nyugati irányvétellel összeegyeztethető valamennyi politikai-gazdasági-katonai-titkosszolgálati tényezőt és a hasonló irányvételű médiumokat egyetlen „reformista” hatalmi központba tömörítő Putyinról vagy a Romániában ugyanezt az irányvonalat megtestesítő Adrian Năstaséról beszél. De arra kevesen gondolnak, milyen vészes fogyásnak indult Oroszországban Putyin társadalmi támogatottsága, és hogy Romániában miféle ellenzékkel kell majd szembenéznünk, ha a PSD „reformista” szárnya az RMDSZ után immár a Liberális Pártra is kiterjeszti befolyását. Amikor pár héttel ezelőtt Chişinăuban járva megkérdeztem Oazu Nantoit, az egyik legjobb moldovai politikai elemzőt, hogy milyen valóságos erőt képviselnek a kommunistákkal szembenálló politikai pártok, elmondta, hogy Moldovában tulajdonképpen nem léteznek a szó európai értelmében vett politikai pártok (ő csak tudja, mert az egyik ilyen „nem létező” párt elnöke), és a kommunistákkal szemben csak a még „kommunistábbak”-nak van tényleges társadalmi és politikai bázisuk.

Ez a strukturális meghatározottságú, tipikusan kelet-európai helyzet Romániában az 1991-es alternatívák újbóli megjelenését vetíti előre. Már látszanak a jelei annak, hogy a PSD mögött álló posztkommunista hatalmi komplexum elkezdte átrendezni sorait, és az előremenekülő kormánnyal szemben egy új, belső frontot készül nyitni, ami végképp megpecsételheti az amúgy is gyenge lábakon álló román demokrácia sorsát.

Azt már a Románia regionalizálását javasoló Memorandum nyilvánosságra hozatalát követő reakciókból leszűrhettük, hogy a bukaresti szellemi elit jelentős részével nem lehet az ország előtt álló opciókról érdemi vitát folytani. Azok után, hogy a Nemzeti Liberális Párt egyszerűen lesöpörte az asztalról saját – bánáti – szenátorai nagyon is mérsékelt államreform-javaslatát, azt hiszem, világossá válhatott valamennyiünk számára, hogy a bukaresti politikai körök részéről sem számíthatunk valódi alkotmányreformra. Eljött az ideje, hogy levonjuk a megfelelő konzekvenciákat, és kidolgozzunk egy olyan erdélyi alkotmányos modellt (következő számunkban közölni fogjuk a vajdasági regionalista pártok és szellemi műhelyek által elkészített tartományi alkotmány tervezetének szövegét, amely sok tekintetben irányadó lehet számunkra), és megvalósítsunk egy olyan erdélyi stratégiát, amely világosan és egyértelműen e történelmi tartomány közép-európai strukturális adottságaira alapoz, és nem hajlandó belenyugodni az elfogadható és élhető alternatívák hiányából fakadó kelet-európai reménytelenségbe.

A Provincia e számával kezdődően erről a modellről és erről a stratégiáról nyitunk vitát, felajánlva lapunk hasábjait mindazoknak, akik úgy vélik, hogy van véleményük ebben a kérdésben.

MOLNÁR GUSZTÁV 1948-ban született Szalárdon, Bihar megyében. Filozófus, a budapesti Teleki László Intézet munkatársa. Problema transilvană (Az erdélyi kérdés – tanulmányok, Gabriel Andreescuval), Iaşi, 1999. Köztes-Európa eltűnése, avagy a mintakövetés közép- és kelet-európai konzekvenciái. Vázlat. In: Globalizáció és nemzetépítés, Budapest, 1999.


2002.06.21.

a cikk *.pdf formátumban