ÁGOSTON Hugó
Bukarest mint provincia
 
Egy napom. Milyen egy napom? Milyen egy napom a román fővárosban, ahol lakom? Mondjuk szeptember közepén, egy olyan alkalomkor, amikor mindhárom lapnak, amelynél dolgozom – jól beosztottam azért: egy közéleti napilap, egy közéleti és kulturális hetilap és egy kulturális és politikai havilap! – épp lapzárta van. Ilyenkor az ember elmegy színházba. Én tehát most egy olyan napomat írom meg, amely egyáltalán nem olyan, mint a többi, amikor a számítógép előtt reggeltől estig nyugalomban mindenféléket írok meg fordítok – ez egy olyan nap, amikor nem otthon ülök, hanem nyugtalanul menekülök.

Ne higgyék, hogy kikapcsolódtam a színházban! De nem is csalódtam. Lassan, és ez nagy baj, az ember a kikapcsolódás örömét is a számítógép előtt leli meg: mászkál az interneten, levelezik névtelenül, vagy valamilyen játékot játszik (még a sakk megy a legjobban, ahol a szerencse szerepe szinte teljesen ki van zárva, de balkániasan jó és mázlista vagyok a táblajátékban, s a kockázatot és a véletlent szintén feltételező biliárdban is van néha sikerélményem).

A színházból, a megtekintett előadásról bár nem csalódottan, de gondterheltebben és töprengőbben jöttem ki, mint ahogy bementem. Amikor elhatároztam, hogy elmegyek arra a matinéra, arra gondoltam, itt vannak ezek a lapzárták, a fene egye meg, ahogy az ember túl van az egyiken, ott a másik. Most, miután kijöttem, arra gondolok, milyen jó, hogy vannak ezek a lapzárták, van az értelmes cselekvés lehetősége (áltatása?), nem is beszélve a lét viszonylagos biztonságáról, amit a megkeresett kicsi pénz nyújt. A mozaikszerűen felépített darab ugyanis, amelyet láttam – magyar szerző műve, a nagyváradi Szigligeti Társulat igen jó, kissé posztmodern előadásában, a nemzetiségek őszi bukaresti színházi fesztiválján – olyan emberekről szól, akik nem találják a maguk helyét, létük értelmét a kegyetlen világban. Az ember nem ura sorsának, valami ilyesmi lehet a filozófiai mondandó. Nagyon szépen ki van rendezve és alakítva, hogy a tudati és léti bizonytalanságban vergődő társaság (egy elhagyott, foglalkozás nélküli tánctrupp) sorsát, de még a tetteit is a vak véletlen irányítja. Bár a darab alapján inkább illene azt mondanom, hogy a kegyetlen és kaján véletlen. Én ebben hiszek – Jung nyomán is –, hogy tehát a véletlen kikerülhetetlen, kaján, kegyetlen és kínzó. (Az, hogy megmagyarázhatatlan, nem nyugtalanít. A megmagyarázhatatlan megmagyarázására mindig ott vannak a rejtett paraméterek vagy a statisztika, mindkettőt szokták istennek is nevezni.)

No de vissza a napomhoz. A színházba menet gyalogoltam egy jót (a Károly sugárút az Egyetem térig fel van túrva, mentén rosszul öltözött munkások támaszkodnak röhögve reszkető légsűrítőktől működtetett légkalapácsokra, kiabálás és bűz teszi egyedivé az egészet). A kereskedelmi iskola előtti járdán, egy ereszcsatorna mellett, hátára esett verébfióka tátogott. Milyen véletlen ejtette ki a fészkéből? Mennyi esélye lehetett a megmaradásra? De különben is, mi a különbség, ha megmarad, vagy ha nem marad meg? Van-e pillanatnyi létének fontossága akár önmaga számára? Amikor szertefoszlik, mi marad meg belőle utoljára? Odább, egy naposabb helyen vidám verébcsapat fürdött a porban. Még odább, egy kapualjban, toprongyos, irdatlanul koszos részeg nő lihegett ájult álmában. Mellette péksüteményes kioszk takaros elárusítólányai komoly szemmel néztek a vásárlókra. (Almás rétest szoktam itt venni, errefelé strudelnek hívják, kuglófot és kürtőskalácsot nem készítenek.) Az újságárus rég megunta nagy hangon kiabálni a szenzációkat. Egy öregúr elgondolkozva lépdelt a buszmegálló felé.

Most, amikor ezeket írom, Beethoven Appassionatáját hallgatva, úgy érzem, a világon nagyon kevés igazán lényeges dolog van.

Hát ilyen volt az a napom Bukarestben.

ÁGOSTON HUGÓ 1944-ben született Medgyesen, Szeben megyében. A kolozsvári Krónika és a bukaresti A Hét főmunkatársa. Bukaresti élet, képek, Nagyvárad, 2000.


2002.09.02.

a cikk *.pdf formátumban