Paul DRUMARU
Transzlandi levelek
 
Ott ültem, kisfiam, a tévdoboz előtt – apropó, abban a bizonyos Szaranykórban volt az anyósomnak Galacon egy kiskutyája, Flipsy (ipszilonnal írom, ne vádoljanak azzal, hogy sznob vagyok), bizonytalan fajta, tulajdonképpen azt sem tudom, hogy nézett ki, nem ismertem valami jól, inkább csak mások elbeszéléséből, nos ez a Flipsy belevaló kutyusnak bizonyult, nem volt harapós, még csak nagyon ugatós sem, barátságosan csóválgatta a farkát, hát igen, a farok, látod, Armageddonkám, egy másik fogalom, amelyik neked nem túl sokat mond majd, amikor a szinapszisaid kezdenek összeállni, és kezd a dolgokról véleményed lenni, de akkor nekünk, abban a korban a kígyózó sorok, a sorok végén a kunkorodó Farok, ajvé, sokat jelentett ám! –, egyszer a feleségem ott állt a sorban vagy négy órát, és megszerezte az utolsó csirkét, úgy választotta el az elárusító az utolsó párt egymástól, mint sziámi ikreket (mert amúgy párosával adták őket, 900 grammnyi lehetett a duó, de volt még az egész Pacsirta Együttes is, ez öt darabból állt, egy kilónál is több volt), no de kapott is a fejére szegény egy táskával a mögötte álló nőtől, akinek már nem jutott, azanyádat, mondta, mi, én nem álltam sorba ugyanúgy, mint te, lehettél volna te mögöttem, mi a francnak nem történt fordítva?! – emlékszel, írtam én neked erről a Fordítváról is, a júliusi levelemben, megnézheted, mi is tehát a fordítva? Úgy bizony, micsoda ő? A viszont? Mert ha arról volna szó, hogy csupán csak ennyi, akkor mi tényleg fordítottan élünk, visszafelé, a farkától a fejéig, úgyhogy mi ketten rövidesen találkozunk, feleúton, mindketten vagy harmincévesek leszünk, és virágkorunkból összeállítunk egy szép nagy csokrot, és elvisszük a katonai temetőbe, te mélabús nosztalgiázó, ezt fogjuk mondani egymásnak, és ami engem illet, ez még igaz is lesz, nosztalgiás voltam születésemtől fogva, az előző évezredből, mindig sóvárogtam – mire is? megmondom majd egyszer ezt is, most legyen elég annyi, hogy könyvet is írtam effélékről, A jövő mint múlt, az volt a címe, nem közöltem, ki az ördög közölte volna akkor, a Szaranykórban, most meg ki az ördög közölje támogatás nélkül, magyarán: pénz, penyó nélkül, na, nekem olyan nincs, de nem sírok, sírjon az, aki nem tud engem olvasni, mindegy, hogy miért, nincs semmi mentség, sőt fordítva, és az is megfordítva, ha pedig azt hiszed, hogy a visszájának a visszája: a színe, akkor ostoba vagy, kisfiam, kelekótya fráter, te kis kétnyelvű, apropó, tudod-e, hogy egy bihari községben (mintha így hallottam volna) felvetődött – vagy felvetették, hogy fel kéne vetni – a kétnyelvű utcanévtáblák ügyét, figyelembe véve, hogy a romák vannak ott többségben, amitől egy újságíró majd megpukkadt nevettében, sőt tényleg megpukkadt, nem húzható már fel a kis kulccsal, csak úgy működik, ha kap egyet a fejére –, úgyhogy csodálkozom is, hogy a farok nem került a jelentések sorában az első helyre, oda, ahova a címszavak kerülnek egymás után a határozó szótárban, Armageddonkám, tudod-e te, kisfiam, hogy mi a szótár? – és tehát ott csetlett-botlott a lábak között, mindig valami ennivaló után mászkált, talán ez volt az egyetlen hibája, ezért néha bele-bele is rúgtak, de általában kedvelték őt, szimpatikus is volt, mondták, és meg hát szórakoztatta is őket, a kutya, kedvesem, ki más? – ennek a Flipsynek tehát az volt a szokása, hogy mindig bement a házba, valahányszor Ceauşescu beszélt a tévében, és amíg a beszéde tartott – márpedig eltartott, én mondom neked –, Flipsy ült a fenekén a tévdoboz előtt, vau-vau-vau, vau-vau-vau, ugatott megállás nélkül, de amint véget ért, rohant is ki az udvarra, ahol mindig ott volt egy rakás csodálkozó és kuncogó ember, jöttek a szomszédos utcákból is, hogy a saját szemükkel lássák , ami a fülükbe jutott, csodálkozom, hogy nem jöttek szekusok is, bár lehet, hogy jöttek, fene tudja, mindenesetre elvinni nem vitték el a kutya tulajdonosait, hisz Flipsy tulajdonképpen az egész udvar közös tulajdona volt, ahol abban az időben ott lakott nagymama is, meg Gila néni, a fiúk, Ilie bácsi, Marin bácsi, Kulica, a cigány és az odatévedt Andrei, akit ha a piacra küldtek, többször kellett meneszteni, külön mindenért, ugyanis ha azt mondták neki, hozzon káposztát is, krumplit is, hagymát is, akkor hazaállított egy dinnyével, a többit elfelejtette – egy filmre várva, amelyet egyébként fekete-fehérben már láttam, Ellis szigete a címe, egy sorozat, amelyet szeretek, különösen amikor az a Strul, Rubinstein, Jack, a zeneszerző a hajóról meglátja a Szabadságszobrot fején a töviskoszorúval, és azt mondja: „Ámeriiiká”... (nem sokkal többet ért rá mondani, illetve írni Kafka sem, Franz, a német ajkú prágai, aki szintén állandóan ki akart vándorolni, míg végül befelé vándorolt, önmagába, egyszerű K-und-K-und-K-vá válva: Kaiserliche und Königliche Kakánia), szemem sarkából a képernyőt néztem, nem tudom már, milyen műsorban egy kisasszony azt kérdezte valami fiúktól, hogy vannak-e rajongóik, fanjaik, azok először nem értették, lehet, úgy gondolták, vannak-e fontjaik, penyójuk, az egyik közülük, egy rokonszenves szőke meg is kérdezte: Hogy tehát micsodánk?, fanok, ismételte meg a lány, hallottam, hogy létesültek ilyen fanklubok, Igen, mondta a fiú, vagy ötven, és a legnagyobb Marosvásárhelyen, és én akkor azt hittem, hogy azok magyarok, de ő aszongya: nálunk, Moldovában nemigen, azt hiszem, csak három van, végül kiderült, hogy egy együttes volt, le is nyomtak egy részletet a videoklipjükből, egészen jónak tűntek azok a fiúk, rájöttem, hogy Chişinăuból jöttek, vagy lehet, hogy rosszul értettem, de nem ez a fontos, Tudod, mondta a főnök fiú, mit láttatok ebben a klipben? Minket háromszáz év múlva, vagyis hát Chişinăut háromszáz év múlva, az épületek mind digitális szimuláció nyomán jelennek meg, bár valós adatok alapján, az a nagy kerek tudjátok, hogy mi? Nem tudjuk, mondja a beszélgetőtársa, a tóksós lány, bár nem tudom, hogy tényleg tóksó volt-e – hát a Cirkusz! – mondja a fiú diadalmasan, aztán megkezdődött az Ellis szigete, csatornát kellett váltanunk, ott a főcímben az ukrajnai Jacob Rubinstein, és azt mondja, „Amerika...”, mire durr bele a reklám, „Domb-lankás tájban, mennynek kapujában”, megjelennek a zöld juhok, amint vonulnak a lejtőn felfelé a farkashoz, hogy nyírja meg őket, aztán megisznak egy nemtommilyen hűsítő vodkát, és ők nyírják meg a farkast, ott benn a deszkakabinban, amelyik pont olyan, mint a galaci kertben a budi, minekutána az egyik elkezdi önállóan nyírni magát, őrületes, barátom, szeretem a bolondulásig ezt a reklámot, minek kopasszanak meg mások, megkopasztjuk mi magunkat, öntevékenyen, mert mi is képesek vagyunk, mikor lesz mán egy reklám, amelyikben ellopjuk a fejünkről a saját sapkánkat, elvágjuk magunk alatt az ágat, és apropó, szegény megboldogult Flipsy, zöld levelet nyesünk a kutyának?! Most már, kis ajándék kölyköm, Armageddonkám, tudom én, hogy nem volt ez egy amolyan intim levél, amilyennek szeretted volna, és amilyennek szerettem volna, ha a te helyedben lennék, néhány – no nem éppen háromszáz – év múlva, ezzel az ózonlyukkal meg egyebekkel, amikor majd olvasni tudsz, mert eszembe sem jut, hogy megmaradsz a szóbeli kultúra szintjén, tudom, ez egy amolyan, a világ szemfényvesztésére megírt levél volt, az anyja világát, a hatmilliárd dioptriás vakok világát, akik az élen haladó vakokat követik, gödörből gödörbe, de valahogy mégis eltalálnak, tudjuk ám mi, Brăila, hadd lássa a világ: fehér mezőben fekete – esetleg zöld? – birkák, talán a falvédős lovak rokonai? ki tudja ezt megmondani a minden lehetőségek országában, digitálisan lehetséges csupa fehér bivalyokat előállítani, a bivalyka hűsítőhöz majd csinálunk egy reklámfilmet fehér bivalykákkal egy kék vagy zöld tóban, mint a Fekete-tenger, nehogy félreérts, nekem tényleg kimondottan tetszik az a reklám, igen, mindenesetre jobban, mint az a másik, amely becézgeti az aromát, amely téged dédelget, mikor látod a szépnemet okosan kilépni a fürdőből, ne búsulj, majd legközelebb írok arról, amiről most akartam írni, de már nem jutottam oda, az „élelmiszer-bankokról”, és arról, hogy mit kérdezett még Romániát illetően John Idahóból – úgyhogy Armageddonkám, tanulj meg hamar olvasni, ne alapozz csupán a szóbeliségre, nehogy te is a kórházba juss, mint az a fiú, akinek a testvére bedugott egy golyót a fülébe, és mind beljebb és beljebb nyomta egy pasztás tollal, mert hallotta, amint a tanítónő azt mondta, hogy ami az egyik fülén be, az a másikon ki, és meg akarta nézni, hogy tényleg így van-e. Szereted-e a szitakötőket? Én igen.

PAUL DRUMARU 1938-ban született Gyulafehérváron. Író, műfordító, Bukarestben él. Transland – poeţii mei maghiari (Transland – az én magyar költőim) (2 kötet), Bukarest, 1999.


Forditotta: ÁGOSTON Hugó
2002.09.02.

a cikk *.pdf formátumban