SZILÁGYI-GÁL Mihály
Szó vagy tett?*Tíz év a magyarországi gyűlöletbeszédből
Elemzések 
Bevezetés – Az indulatok szabadsága
A szovjet típusú politikai rendszerek szétesésének, vagyis az 1989-et követő időszaknak egyik legnagyszerűbb eredménye a kifejezés szabadságának kivívása volt a kelet- és közép-kelet-európai országokban. Ez lehetővé tette a mindenkori társadalmi feszültségek nyilvános megvitathatóságát ebben a térségben, ahol a demokrácia és a szabadság mindig ritka vendég volt a huszadik században (és félő, hogy éppen emiatt még egy ideig veszélyeztetve lesz), de, ugyanakkor, azzal a – mondjam így – hasznos kockázattal is járt, hogy szabad teret nyitott azoknak az elfojtott indulatoknak és előítéleteknek is, amelyek a diktatúrák idején kibeszéletlenek, tisztázatlanok maradtak. Ennek következtében a térség mai politikai közhangulata egyszerre cipeli a negyvenes és az ötvenes évek különböző uralmai alatt – és az azóta is – kellőképpen ki nem beszélt indulatokat. Ilyen körülmények között a kifejezés szabadsága nem csak az alkotmányos demokráciák jogi és politikai kultúrájához való felzárkózást jelenti, hanem a lehetőséget is arra, hogy a térség országaiban felhalmozódott és tovább halmozódó feszültségeket végre szabadon meg lehessen vitatni a társadalmi nyilvánosság előtt. A szólásszabadság szükségességéhez tehát nem fér kétség. A témát azért nem tudjuk mégsem ennyivel lezárni, mert a szó fegyver. Márpedig a fegyverviselési engedély és a fegyver indokolatlan használata között óriási a jogi és az erkölcsi szakadék.

Az alkotmányos demokráciák tanulsága, hogy a kifejezés szabadságát csak nagyon különleges esetekben szabad korlátozni, és minden ilyen korlátozás csak akkor lehetséges, ha bizonyítható, hogy valaki a kifejezés szabadságával olymódon él, hogy ezáltal mások jogait sérti meg. Példa erre a gyűlöletbeszéd. A továbbiakban a Magyarországon a rendszerváltás után az uszítás néhány esete körül kialakult egyes jogi, etikai és politikai megfontolásokat szeretném ismertetni. Amellett érvelek, hogy mind a gyűlöletbeszéd problematikus jogi megragadhatósága, mind pedig a szólásszabadság korlátozásának egyes politikai és etikai következményei arra vallanak, hogy a jogi válasz csak az egyik szükséges válasz a gyűlöletbeszédre. Ezt a politikai és a civil válasznak kell kiegészítenie.

Magabiztos gyűlölet, bizonytalan jog
Gyűlöletbeszédnek azt a beszédet nevezzük, amely – előítélettől vagy gyűlölettől vezérelve – faji, etnikai, vallási vagy nemi csoportok, illetve azok egyes tagjainak a csoporthoz való tartozására vonatkozó sértő, gyűlöletet kelthető véleményt közöl. Ezáltal ugyanis nemcsak egyes személyiségi jogok sérülnek, hanem az egész személyiséget alázzák meg az alacsonyabbrendűség, a társadalomhoz tartozásra való jogosulatlanság vádjával.1

A szólásszabadság egyéb kommunikációs jogoknak, például a közérdekű információhoz való hozzáférés jogának úgynevezett anyajoga. Története a modernség kezdetéig vezethető vissza. Az amerikai alkotmány 1791-ben keletkezett első kiegészítése egyike az első jogi dokumentumoknak, amelyek a kifejezés szabadsága állam általi védelmét rögzítik. Később, többek között, az ENSZ Alapokmányának 1966-ból származó 19. cikkelye kimondja a kommunikáció szabadságát, valamint a nézetek miatti zaklatás büntetését. A magyar történelemben a sajtószabadságot az 1848-as forradalom egyik legfontosabb vívmányaként az 1848. évi XVIII. törvénycikk szentesítette. Filozófiai megalapozását tekintve, időben nem első, de alapvető John Stuart Mill érvelése, miszerint a „vélemények szabad piaca” a nézetek legigazságosabb megmérettetését biztosítja. A szólás-, illetve kifejezésszabadságnak megkülönböztethető a demokratikus és a libertárius megközelítése. Az első értelmezésben a kifejezés szabadsága eszköz a demokratikus akaratnyilvánítás folyamataiban. A második (időben voltaképpen az első) értelmezésében a kifejezés szabadsága önmagában való érték, ha az egyén erkölcsi létének elengedhetetlen tartozéka.

A kifejezés szabadságára vonatkozó jogi dokumentumok a magyarországi rendszerváltás óta három fontosabb változáson mentek át. A Btk. 269§-a az izgatásnak kétféle esetét rögzítette még a rendszerváltás előtti időszakban: az uszítást és a gyalázkodást. Uszításnak minősíti a magyar nemzet, illetve valamely nemzetiség, nép, felekezet vagy faj, illetve a társadalom valamely csoportja ellen izgató, gyűlöletet keltő nyilvánosan elhangzó kijelentéseket. Az 1992/30 (V. 29.) határozatában az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette a gyalázkodás szabályozását, míg a kifejezetten uszításra vonatkozó első bekezdést helybenhagyta. A módosítást a szólásszabadságnak mint nagyfokú társadalmi értéknek a védelmével indokolta, amely csakis akkor korlátozható, ha uszítás esete áll fenn, gyalázkodás esetében nem. A határozat szelleme ennyiben hasonlított a híres amerikai megoldásra, amelyet Oliver Wendell Holmes bíró fogalmazott meg 1919-ben. Eszerint a szólásszabadság abban az esetben korlátozható, ha a nyilvánosság előtt kimondott szavak okozta valószínűsíthető veszély bizonyos körülmények között „nyilvánvaló és közvetlen” (clear and present danger), és olyan kárt képes okozni, amellyel szemben a Kongresszusnak jogában áll fellépnie. 1996-ban a magyarországi törvényhozás újra megszavazta a „gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekedet” kitételt. 1999-ben az alkotmánybíróság megsemmisítette azt.

Holmes a korlátozandó beszédet ahhoz hasonlítja, mint amikor valaki egy zsúfolt helyiségben elkiáltja magát: „Tűz!” Szerinte ebben az esetben reálissá válik a nyilvánvaló és közvetlen veszély, ugyanis a jelenlévőknek nincs idejük az állítás valóságtartalmát mérlegelni, mert az azonnali veszélyre kell gondolniuk. Ennek megfelelően, Holmes szerint, az alkotmány nem védi az olyan beszéd szabadságát, amely ehhez hasonló mértékű veszélyhelyzetet képes előidézni. Meg kell jegyezni, hogy még a szellemes holmesi teszt is, amely nagyfokú objektiválási lehetőséget teremtett, úgy fogalmaz, hogy a bűntény megállapítása a hasonlóság mértékében és a fokozatokban van („It is a question of proximity and degree”), vagyis mindenképp mérlegelést követel, hogy egy konkrét esetben a „Tűz!” felkiáltás ideáltípusához mennyiben hasonlít a kimondott szó. Mind a holmesi megoldás, mind pedig a ’92-es magyarországi alkotmánybírósági határozat hangsúlyozza, hogy a szóban forgó esetekben a kifejezés szabadságát annak ideológiai, valamint igazságtartalmától függetlenül védi. A határozat kitér arra is, hogy a „rendszerváltás elkerülhetetlen társadalmi feszültségei” fokozottan indokolják az uszítás veszélyére való odafigyelést. Ennyiben szigorúbb, mint az amerikai szabályozás. Ugyanakkor hasonlít egy 1994-es németországi bírói határozathoz, amely a náci uralom idején, a faji megkülönböztetés alapján, elsősorban a zsidók tömeges kiirtásának történelmi körülményeire való hivatkozással azt állította, hogy a kifejezés szabadsága nem részesül védelemben akkor, ha valaki olymódon él vele, hogy ezáltal nem járul hozzá a demokratikus vélemény- és akaratképzéshez.2 A továbbiakban néhány elhíresült esetet és az ezekre vonatkozó megoldásokat foglalom össze. Mindhárom esetben nyilvánosan kimondott vagy publikált antiszemita kijelentésekért tettek feljelentést, ezt az első két esetben az ügyészség visszautasította, a harmadik esetben pedig ismeretlen tettes ellen indított nyomozást, jóllehet a szöveg szerzője kezdettől vállalta a szerzőséget.

2001 januárjában Franka Tibor, a MIÉP (Magyar Igazság és Élet Pártja) jelöltje, a dabasi választásokon a budakalászi MDF (Magyar Demokrata Fórum) vendége volt. Kortesbeszédét a helyi tévécsatorna közvetítette. Franka többek között a következőket mondta: „Ezeknek csöpög az orruk, a fülük lejjebb van, mint az orrcimpájuk, és csámpásak. Nagyon meg lehet őket ismerni… Gondolom, mi magyarok nem ilyenek vagyunk.” (…) „… amikor ő még a nagyapja térde kalácsán nézte a focivébét, akkor én már sokat tettem, hogy a mi fajtánk legyen hatalmon… A saját fajtájától fél Orbán Viktor? Vagy Orbán Viktor nem a saját fajtája?”3 Egy magánszemély feljelentést tett, de az ügyészség megtagadta a nyomozás elrendelését, és egy erre vonatkozó panaszt is elutasított.

A Fradi elnevezésű labdarúgócsapatnak az MTK-nak, egy másik magyar cégnek való eladása kapcsán 2001. július 26-án Bognár László országgyűlési képviselő, a MIÉP alelnöke Fradi–Fotex – nemzetellenes tranzakció című pártközleményében többek között a következőket írta: „Meg van semmisítve az a nemzeti érzület, az a kisemberi vonzódás, ami a Fradit övezte országszerte. Az MTK privatizálta a Fradit… Az FTC-t megszerezte az a mohó, gátlástalan üzletcsoport, amelynek semmi köze sincs a Ferencvároshoz és a magyarsághoz.” A közlemény olvasható volt a MIÉP internetes honlapján. A szerző a Magyar Távirati Iroda tudósítójának kifejtette, hogy a Fradi szurkolói becsületes magyar kispolgárok, akik az üzleties, nagypolgári MTK-ban a zsidó fogalmával jelölhető nemzetietlen érzületű céget látnak. Ezért tartja a MIÉP ezt a tranzakciót „sötét, nemzetellenes” tranzakciónak.4 Az így már nyíltan megfogalmazott antiszemita szövegre az ügyészség azt mondta, hogy feljelentés hiányában nem léphet. (Említést érdemel, hogy ezt követően egy focimeccs fradista szurkolói egyebek között azt skandálták a lelátókról, hogy „Indul a vonat Auschwitzba!”. A miniszterelnök egy erre vonatkozó riporteri kérdésre azt felelte, hogy csodálkozik. Az igazságügy-miniszter asszony pedig azt felelte, hogy nem ért a focihoz. Később helyesbített, de nem a nagy nyilvánosság előtt, hanem csak a liberális Magyar Hírlapban.) Végül megérkezett a feljelentés, de azt követően az ügyészség megtagadta a nyomozást. Szakmai vélemények szerint az ügyészség több szempontból is elmarasztalható. Először is az indoklás, miszerint a feljelentés megtörténte előtt az ügyészség semmit sem tehet, helytelen, mert a törvény értelmében a nyilvánosságra hozott szöveg önmagában is elegendő a vizsgálat megindításához. Ráadásul az ügyészség még csak meg sem vizsgálta, hogy a szóban forgó szöveg alkalmas-e erőszak érzelmi előkészítésére, márpedig ezt a törvény szerint meg kellett volna tennie. Többek között ezt panaszolta a B’nai B’rith Első Budapesti Közösség nevet viselő zsidó szervezet. Azt is felhozták az ügyészség habozó és végül is engedékeny magatartásával szemben, hogy az adott kijelentések vélhető vagy tényleges veszélyességének felmérésekor nem vette figyelembe a történtek egybeesését a közbeszéd országszerte növekedő agresszivitásával.5 Ráadásul a futballstadionok lelátói tipikusan olyan helyek, ahol az érzelmek könnyen átcsaphatnak erőszakba.6

A MIÉP XVI. kerületi Ébresztő című lapjának 2001/3. számában ifj. Hegedűs Lóránt, a párt alelnöke, országgyűlési képviselő, egyebek között ezt írta a Keresztyén magyar állam című cikkében az egyértelműen zsidókat jelölő „galíciai jöttmentekről”: „Minden augusztus 20-án megszólal a hamis tétel magyart kisemmiző rikácsolásaikban: Szent István befogadó állama. (…) Hát halld meg, magyar, az ezredik keresztyén magyar állami év ezer év ősi jussán és jogfolytonosságán alapuló, egyetlen életre vezető üzenetét: REKESZD KI ŐKET! MERT HA NEM TESZED MEG, ŐK TESZIK MEG VELED!” (Kiemelés az eredetiben – Sz.-G. M). Ebben az esetben az uszítás annyira egyértelműen célzatos volt, hogy az ügyészség elrendelte a nyomozást, de tragikomikus módon ismeretlen tettes ellen, jóllehet a szerző egy percig sem tagadta kilétét. Csurka István, a MIÉP elnöke a Magyar Fórum 2001. október 4-i számában védelmébe vette ifj. Hegedűs Lórántot, és sorainak helyes voltát is méltatta. A jelen tanulmány írása idején az ifj. Hegedűs-ügyben megtörtént a bűnügyi vádemelés, a két polgári feljelentést viszont elutasította a bíróság, mondván, hogy ifj. Hegedűs uszító cikkének nincs konkrét sértettje, csak általában gyűlölködik.

Az ügyészség határozatlansága és a nyomozás lefolytatása sorozatos megtagadásának mindhárom esete felveti a kérdést: hol húzódik a határ a nem büntetendő gyalázkodás és a büntetendő uszítás között?7

Tanulságok
A fenti példák és meggondolások alapján a gyűlöletbeszéd azonosításának két domináns módját különböztetem meg: az okozott érzelmi kárt és a tettlegességre, de legalábbis a szóban megcélzottak elleni valamilyen cselekvésre való felhívás alapos gyanúját. A teszt mindkét típusa jogilag nehezen megragadhatóvá teszi a szólásszabadság korlátozásának szükségességét. Az első esetben azzal az alkalmazási nehézséggel állnak szemben a jogászok, hogy az érzelmi kár bizonyítása túl alacsonyra helyezi a büntethetőség kritériumát. Ugyanis az érzelmi kár szubjektív, és rendkívül egyéni formákat ölthet. A második esetben a cselekvésre való felhívás szubjektív, de akár a konkrét szavakra való utalással objektiválható esete is problematikus. Ezeknek a megfontolásoknak végső soron az a tanulság, hogy egy adott helyzetben a konkrét szavak és az ezeket követő cselekvés közötti összefüggés nyilvánvaló volta szinte bizonyíthatatlan. Következésképp a nyilvánvaló veszély tesztje csak a „Tűz!” felkiáltáshoz hasonlítható szélsőséges esetekben tudna egyértelmű kritériumként működni. Ez a teszt viszont csak annyira szélsőséges esetekre vonatkozna, hogy talán még akkor sem lehetne teljes bizonyossággal alkalmazni, ha például egy rasszista kortesbeszéd után a felingerelt tömeg azonnal elindulna és szétverne egy roma települést. Ám egyéb érvek is amellett szólnak, hogy a jog szigora önmagában nem kielégítő fegyver az uszítással szemben. Ebben az értelemben megkülönböztetek egy erkölcsi és egy politikai érvet.

A jogi szankció azt az erkölcsi dilemmát veti fel, hogy a törvényes lehetőségek merev alkalmazása miatt az uszító tartalmak helyett csak az ezeket kifejező egyes konkrét formákat büntetjük. Ha viszont azok értelmezésébe bocsátkozunk, átcsúszhatunk abba a túlzásba, hogy a szólásszabadság erkölcsileg megengedhető megnyilvánulásait is elkezdjük korlátozni, márpedig ez a demokratikus jogállam szempontjából nagyon rosszat jelentene. A hétköznapi nyelv mindig változó utalásaira hagyatkozva, anélkül hogy kimondanánk: egy bizonyos állítás a színes bőrűekre vonatkozik, ugyanolyan egyértelműen lehet ellenük való uszítás, mintha kimondanánk azt, hogy „színes bőrű”. A „zsidó” helyett előfordul például az „idegenszívű” kifejezés, amely homályban hagyja ugyan a tartalmat, de világos jelentést hordoz a mindennapi nyelvhasználat összefüggéseiben. Ezekben az esetekben lehet burkolt uszításról beszélni. Az ilyen jelentésbeli homály jogilag ugyan megragadhatatlan, de elegendő arra, hogy a hétköznapi utalásokban jártas újságolvasó „megértse”, miről/kiről van szó. A jog ezekben az esetekben csak akkor tudna fellépni, ha összeállítanák a tiltott szavak listáját, ami azonban egyrészt szükségképpen hiányos maradna az uszító tartalom bármikor újabb szavakra való átvándorlása miatt, másrészt súlyos meggyalázása volna a kifejezés szabadságának. Hasonló példa erre a romániai kontextusban egyszerre homályos és mégis mindenki számára érthető „bozgor”, vagyis „hazátlan” megnevezés, amely a magyar kisebbségiek kirekesztését jelenti.

A csupán a jog által szabályozott uszítás ellen szóló politikai érv szerint a törvény szigorával elfojtott társadalmi hangok könnyen népszerűbbekké válnak éppen a tiltás révén. A legelvetemültebb uszítók is a „másként gondolkodók” földalatti mozgalmának erkölcsileg tetszetős pózába juthatnak, ha a törvény elnyomja őket. Ennél fontosabb azonban az a meggondolás, miszerint a törvény által elfojtott gondolatok, legyenek azok bármilyen támadóak is a társadalom egyes tagjaira nézve, éppen attól lesznek megkímélve, hogy maga a társadalom ítélkezzen felettük. A továbbiakban erre a liberális érvre szeretnék reflektálni.

Mint láttuk, ha csupán jogi válaszra hagyatkozunk a gyűlöletbeszéd társadalmi kezelésében, abból jogilag alkalmazási nehézségek, etikailag hiányos értelmezés, politikailag megtévesztő hatás következhet. Jogi szempontból nézve a probléma annak eldöntése, hogy konkrét esetben okozhat-e valaki nagyobb jogsértést szólás-szabadságával élve, mint amekkora jogi korlátozást jelent a szólás- szabadság korlátozása. Az etikai dilemma az, hogy konkrét esetekben akkor nagyobb-e az erkölcsi kár, ha gyűlölködő, uszító emberek nézeteit engedjük be a nyilvános viták terébe, vagy akkor, ha azon az áron engedjük meg az uszító szavakat, hogy ezáltal egyesek lelkileg és fizikailag fenyegettetve érzik magukat? Politikailag dilemmánk úgy fogalmazható meg, hogy mi a nagyobb destabilizáló tényező a politikai rendre nézve: az, ha az uszítók szavai felkavarják a köznyugalmat, vagy az, ha tiltás által elfojtjuk és kibeszéletlenül hagyjuk őket. Olyan választ próbálok adni ezekre a kérdésekre, amelyek a jogi, az etikai és a politikai megoldásokat nem egymást kizáró alternatívákként kezeli, hanem egymást kiegészítő megoldásokként.

Kis János filozófus szerint túlzott optimizmus volna azt remélni, hogy a rasszista beszéd végleg eltűnik társadalmunkból. Szerinte a politikában az egyik legnagyobb nehézség az, hogy nem tudjuk megválasztani, kikkel éljünk egyazon állampolgári közösségben. El kell tehát fogadnunk, hogy a gyűlölködő, rasszista emberek a szuverén nép részei. Lényegesen csak akkor fognak a közbeszéd peremére kerülni, ha a modernizáció kiteljesedik Magyarországon.8 Azt viszont elérhetőnek tartja, hogy a társadalom marginalizálja, kivesse a jóérzésű emberek köréből azokat, akik így beszélnek. Amíg a gyűlölködés elleni társadalmi válasz nem válik erőteljessé, addig a büntetőjogi lehetőségek szigorítása úgyis hatástalan marad. Ha pedig a társadalom meghozza az erkölcsi ítéletet az ilyen tagjai felett, akkor a probléma a mostaninál szigorúbb büntetőjogi kezelése egyszersmind feleslegessé válik. Ennek alapján Kis úgy véli, hogy a jelenlegi magyarországi törvényes kereteket nem szabad megszigorítani, még akkor sem, ha rengeteg szenny árad ki így a közbeszédben. Ennek megfelelően alapvetőnek tartja a politikai szféra felelősségét a társadalom öntisztító folyamatainak megerősítésében. A politikusoknak egyértelműen el kell határolódniuk a mások identitására vonatkozó uszítástól, nem pedig csodálkozásukat kell kifejezniük, amikor egy focimeccsen „Indul a vonat Auschwitzba!” skandálása hallatszik. És nem is azt kell mondaniuk az ilyen uszító szavakra, hogy nem értenek a focihoz. Hanem világossá kell tenniük, hogy a magyar társadalom nem tűri az ilyen kijelentéseket, bárkinek is szóljanak ezek.9

Kis gondolatmenetét alapjaiban elfogadom, de kiegészíteném. Világos, hogy a társadalomból érkező válaszok és ezek nyilvános megmérettetése tudja csak azt a társadalmi kultúrát létrehozni, amelyben a rasszizmus az őt megérdemlő marginális helyre szorul. Már csak azért is így van ez, mert a joggyakorlás nem idegenedhet el a társadalom erkölcsi kultúrájától. A kettő valamilyen összhangja nélkül a joggyakorlás nem számíthat széles körű elfogadottságra, márpedig a társadalmi együttélés normái csak a nyilvános eszmecserében tudnak létrejönni és egyben legitimálódni is. De a megbeszélés és a társadalmi legitimáció eme folyamatának nem vagy nem csak a politikában kell beindulnia, hanem elsősorban a civil társadalomban, amely a különböző nézetek folyamatos megvitatásával a nyilvánosság fórumain magát a politikát is elszámoltathatja. A végső instancia nem a jog és nem is a politika, hanem a civil társadalom, amely önmagát a jog által védi, és amely önmagát a politika által képviselteti. „The People”, a politikai, alkotmányos értelemben vett nép és annak civil szférája mondja ki a végső szót a törvények és a politika minőségéről. És akinek valami nem tetszik, azt teheti, amit a többiek: folytatja a vitát.

Jegyzetek
* Az itt közölt szöveg egy kutatás részeredményeire épül, amelyet a budapesti Nyílt Társadalom Intézet anyagi és szakmai segítségével folytatok.
1 Halmai Gábor, Kommunikációs jogok, Budapest, 2002/114, 135.
2 Europaische Grundrechte Zeitschrift, 1994/44, 80, 150, 452.
3 Franka Tibor, A MIÉP a kormány kurvája. In: Népszabadság, 2001. 04. 5.
4 Az MTI 2002. július 25-i közleménye.
5 Halmai Gábor, id. mű, 121–122.
6 Molnár Péter, Uszítás vagy gyalázkodás? In: Fundamentum, 2001/111.
7 Uo., 110.
8 Kis János, A szólásszabadság próbája. In: Magyar Narancs, 2002/42.
9 Uo., 43.

SZILÁGYI-GÁL MIHÁLY 1971-ben született Kolozsváron. Jelenleg a budapesti Nyílt Társadalom Intézet ösztöndíjasa, a Médiakutató belső munkatársa, és a Sajtószabadság Központ ügyvivő testületének tagja. Két elmélet az erkölcsi normativitás esélyeiről. Habermas és Rawls, Budapest, Filozófiai szemle, 1995. tél; Etika és politika Karl Popper tudományfilozófiájában, Kolozsvár, Korunk, 1996 június.


2002.09.02.

a cikk *.pdf formátumban