MOLNÁR Gusztáv
A különleges demokráciákról, avagy a tartalommal rendelkez
Fórum 
Szimbolikus jelentőségű, hogy a „demokratikus átmenet” elméletének első számú fóruma, a Journal of Democracy 2002-es évfolyamának első számában A tranzíciós paradigma vége címen közölt tanulmányt, amely szerint a tranzíciós paradigma egyetlen előfeltevése sem állja meg a helyét. 1. A tények nem támasztják alá azt a tételt, mely szerint a diktatórikus rendszerekről lemondó országok automatikusan a demokrácia, pontosabban a jogállamiságnak és az emberi méltóság nyugati civilizáción belül kialakult követelményének megfelelő demokratikus modell felé tartó átmenet útjára lépnek. 2. Az átmenet szakaszosságának immanens teleológiája hamis. A nyitás, a rendszerváltás, majd az átmenetet követő konszolidáció nem elkerülhetetlenül bekövetkező, természetes folyamat, amelynek eredményeképpen a politikai változás révén bevezetett demokratikus formák demokratikus tartalommal telítődnek. 3. A szabad választásokhoz fűzött felfokozott remények nem igazolódtak. A szabályos időközönként megrendezett választások nem nyújtanak biztosítékot arra nézve, hogy a demokrácia elmélyítését és funkcionálissá válását biztosító reformokat is végrehajtják. 4. A demokratikus átmenet teóriája koherens és működőképes államokat előfeltételez, aminek ellentmond a sikertelen és csődbement államok (failed states) rohamosan növekvő száma. 5. Végül a valóság látványosan rácáfolt az egész tranzitológia talán legárulkodóbb premisszájára is, mely szerint az egyes országok és térségek specifikumát meghatározó környezeti változók, a történelmi-társadalmi-gazdasági és kulturális előfeltételek, az intézményi örökség, a sajátos joghagyományok nem játszanak szerepet sem az átmenet elkezdődésében, sem végső eredményességében.

A bizonytalan státusú „átmeneti” országok nagy többsége nem nyíltan antidemokratikus, hanem a demokrácia egyfajta szürke zónáját alkotja. A szürke zóna országainak legfőbb jellegzetességei, vagy ahogy Thomas Carothers nevezi: „tünetcsoportjai” meghatározott hagyományokon alapuló és bizonyos rendszerességgel megnyilvánuló politikai modellekként írhatók le.

A demokrácia szürke zónája
Az első tünetcsoport az elit-pluralizmus. Ez azokra az országokra jellemző, amelyekben vannak ugyan szabad választások, a politikai szabadság reális, különböző politikai csoportosulások váltják egymást a hatalomban, de a demokrácia mégis felszínes és törékeny. A lakosság politikai életben való részvétele – a választásokat leszámítva – minimális, a közvélemény a politikát negatívan ítéli meg: ragaszkodik ugyan a demokratikus eszményekhez, de rendkívül elégedetlen az ország politikai életével. A politikát általában olyan tevékenységnek tekinti, amely az eliteknek van fenntartva, amelyre a korrupció jellemző, következésképpen nem is érdemel megbecsülést és tiszteletet.

A demokrácia szürke zónáját sajátos modellé szervező második tünetcsoport a domináns hatalom politikája. Ez azokban az országokban érvényesül, amelyek politikai életét egyetlen hatalmi csoportosulás határozza meg. E modellben a politikai tér korlátozott, de valóságos, az ellenzéki csoportok szabadon kritizálhatják a hatalmat, valamilyen szinten működnek a demokrácia alapintézményei, de az uralkodó politikai csoport túlhatalma miatt a kormányzati alternatíva esélyei minimálisak, a hatalom előszobájában örökös várakozásra ítélt politikai pártok soha nem válhatnak a közvélemény szemében hiteles politikai erőkké.

Thomas Carothers álláspontjának a radikalizmusa és újszerűsége elsősorban nem az átmenet elméleti paradigmájának a „megdöntésében” ragadható meg. Ő voltaképpen nem a legismertebb „tranzitológusok” (Guillermo O’Donnell, Philippe Schmitter, Larry Diamond, Alfred Stepan, Juan J. Linz, Adam Przeworski és mások) tanulmányaiból megalkotható elméleti modellt kritizálja, hanem az átmenet mítoszát, amelyet a teleologikusan értelmezett demokrácia előmozdításában érdekelt (a különféle támogatásokat folyósító – és ezzel befolyásukat növelő – és a támogatásokat „kiérdemlő”) országok politikai elitjei és az ő politikai érdekeiket kiszolgáló „szakértők” gerjesztenek. Carothers szerint „amit általában a totális diktatúra és a valódi demokrácia közötti átmeneti állapotnak szoktak tekinteni”, nem valamilyen kivételes, rendkívüli helyzet, amit csak negatív módon, egy feltételezett magasabb szintű fejlődési szakaszhoz viszonyítva lehet meghatározni, hanem „sok társadalom számára ez jelenti a normalitást”. Ezen a ponton Carothers O’Donnell követőjének bizonyul, aki már egy 1996-os fontos tanulmányában rámutatott az ún. konszolidációval kapcsolatos illúziókra, amelyek az ún. északnyugati országok demokratikus rendszereit tekintették az autoritárius rendszerek bukását követő időszak természetes végpontjának, az átmenet bizonytalanságai közepette rendkívül hasznosnak bizonyultak ugyan, de egyáltalán nem segítették elő az adott rendszerek valós állapotának, sajátos viszonyainak a megismerését.

A különleges demokrácia modellje
O’Donnell, a latin-amerikai „átmenet” alapos ismerője a latin-amerikai demokráciákat bizonyos sajátosságok jellegzetes kombinációjaként írja le, a demokrácia olyan sajátos típusaként, amely nagyon jól kiegészíti a Carothers által a demokrácia szürke zónájáról elmondottakat. Mindenekelőtt olyan rendszerekről van szó, amelyekben a szabad választások intézménye (a rövidebb vagy hosszabb ideig tartó diktatórikus intermezzók ellenére) régóta meghonosodott, és megvalósult a demokrácia másik elengedhetetlen formális előfeltétele is, hogy ti. a különböző politikai csoportosulások egymás után több alkalommal is felváltották egymást a kormányzati hatalomban. Ugyanakkor – és ez a szürke zónára igazán jellemző sajátosság – a demokrácia formális intézményei mellett rendkívül fontos szerepet játszanak az informális intézmények, mindenekelőtt a legfontosabb, az ún. klientelizmus vagy partikularizmus. Bár széleskörűen elfogadott tény, hogy „a világ keleti és déli részének számos országában régtől fogva mély szakadék tátong a pays réel és a pays légal között”, az ún. északnyugati demokráciában szocializálódott kutatók gyakran jutnak mégis téves következtetésekre a szóban forgó országokkal kapcsolatban. Amikor egyébként kiváló képzettségű politikatudósok megállapítják, hogy egy adott országban a demokrácia vált az egyedüli játékszabállyá („the only game in town”), ebből minden további nélkül arra következtetnek, hogy ott a demokrácia (értsd: a történetileg Északnyugat-Európában vagy a nyilván Észak-Amerikát is ideszámító O’Donnell szóhasználatával élve: Északnyugaton kialakult demokrácia) konszolidálódott. Holott itt valami egészen másról, egy, a nyugatitól „alapjaiban” eltérő demokráciatípus konszolidálódásáról van szó.

A latin-amerikai különlegesség alkotóelemei, O’Donnell szerint, a következők: a különböző hierarchikus csereviszonyok, a klientelizmus, a nepotizmus, olyan konkrét szívességek, amelyek – ha valóban érvényesülnének a demokrácia formális szabályai – „korrupciónak minősülnének”. A partikularizmus ott üti fel a fejét, ahol elmosódik a köz- és a magánszféra közötti jogi és normatív különbségtevés. Ugyanakkor nem lehet azt mondani, hogy a partikularizmus körülményei között maga a demokrácia is megszűnik. A törvényhozó, a bírói és a végrehajtó hatalom gyakorlását övező szertartások és szónoklatok azt sugallják, hogy a mindennapi viselkedést a formális szabályok irányítják. Ezek a szertartások és szónoklatok egyrészt arra sarkallják a polgárokat, hogy követeljék a formális játékszabályok betartását, másrészt a kihívó képmutatás arra készteti őket, hogy cinizmussal tekintsenek a demokrácia intézményeire, a köztisztviselőkre és általában „a politikusok”-ra. Ilyen körülmények között végül is mindenki tudomásul veszi, hogy a partikularizmus a politikai hatalom megszerzésének és gyakorlásának legáltalánosabb módja. A köz számára látható módon mindenki a demokratikus intézményeken belül cselekszik, de ez nem jelent akadályt arra nézve, hogy a demokratikus intézményeken belüli játékszabályok mégis különbözzenek a formális szabályoktól. Sőt minél konszolidáltabb ez az „eredeti” demokrácia, annál nagyobb eséllyel konszolidálódik tovább – az eredeti irányban! Az O’Donnell által elsősorban vizsgált latin-amerikai országokra az jellemző, hogy „a partikularizmus épphogy még aggresszívebbé válik a parlamenten és a politikai pártokon belül”, valamint az igazságszolgáltatás területén.

A különleges – vagy kevésbé eufemisztikusan fogalmazva: a klientúra-demokrácia – körülményei között a klasszikus értelemben vett képviseleti demokrácia nem szűnik meg, de erős hajlandóságot mutat arra, hogy elmozduljon az ún. delegatív demokrácia irányába. Az elnöki rendszerekre jellemző, népszavazással legitimált erős végrehajtó hatalom O’Donnell szerint a politikához való hagyományos, kollektivista és paternalista alapokon álló viszonyulásra épít, és mindent elkövet annak érdekében, hogy gyengítse a formális politikai intézményesülést és a közintézmények egymás fölött gyakorolt ellenőrző szerepéből adódó ún. horizontális felelősséget. Így a demokratikus politikai eljárások kialakulása és gyakorlatba ültetése egyre inkább a rendkívül jól szervezett és gazdaságilag erős érdekcsoportoknak kedvez.

Jelen tanulmány az elit-pluralizmust, a domináns hatalom politikáját, az informális intézményesülést (partikularizmust) és a delegatív kormányzást nem különmodelleknek tekinti, hanem az ún. észak-nyugati típusú demokráciát egy sajátos társadalmi-kulturális közegben eredeti módon átalakító politikai rendszer elemeiként fogja fel őket. Így lehetővé válik számunkra, hogy a demokrácia lassan parttalanná váló harmadik hullámán belül elkülönítsünk egy nagyon fontos és jellegzetes, a világ számos országában már konszolidálódott vagy épp most konszolidálódó demokráciatípust, amely különbözik mind az „északnyugati” értelemben konszolidálódó harmadikhullámos demokráciáktól, mind pedig a többé-kevésbé szabad választások intézményét bevezető azon rendszerektől, amelyekben még az autoritárius jegyek dominálnak.

A román példa
Hogy a négy szindróma mennyire összefügg egymással, egy sajátos demokráciatípus szintetikus modelljét alkotva, azt jól példázza Románia esete. Thomas Carothers szerint a szürke zóna általa körvonalazott két modellje kölcsönösen kizárja egymást, tehát bizonyos országok, illetve országcsoportok vagy az egyik vagy a másik modellbe sorolhatók. Így például az elit-pluralizmus modelljében van hatalmi váltakozás (pontosan ez vezet az egész politikai osztály diszkreditálódásához), míg a domináns hatalom modelljében nincs, így ez utóbbi esetben az ellenzéki pártok soha nem kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy az általuk képviselt alternatívák hitelességéről és komolyságáról a választópolgárok meggyőződhessenek. Románia példája ezzel szemben azt mutatja, hogy a posztkommunista hatalmi csoportosulással szembenálló jobbközép pártok éppen az után váltak végképp hiteltelenekké, ami után hatalomra kerültek, és kiderült, hogy tehetetlenek a volt Szekuritáténak a politikai és gazdasági élet minden fontos területét ellenőrzése alatt tartó hálózatával vagy a „szisztémával” szemben. Az előbbit Emil Constantinescu volt román elnök ismerte el a nagy nyilvánosság előtt, nem sokkal mandátumának lejárta előtt, az utóbbiról pedig Radu Vasile volt miniszterelnök közölt megdöbbentő adatokat nemrég megjelent visszaemlékezéseiben.

Románia példája azt is nagyon jól megvilágítja, milyen kiválóan tud működni az eredeti demokráciák szindrómáinak a rendszer stabilitását biztosító sajátságos checks and balances-rendszere. Amikor a négyéves kormányzásban elhasználódott jobbközép pártszövetség a 2000. novemberi választásokon megsemmisítő vereséget szenvedett, és az ellenzéki oldalon támadt ijesztő űrt a nyílt autoritarizmust hirdető és ezzel a konszolidálódás útján elindult román demokrácia stabilitását veszélyeztető szélsőséges politikai erő próbálta meg kitölteni, a domináns hatalmi csoportosulás maga mellé tudta állítani az eddig őt többnyire posztkommunista relikviának néző, elkötelezetten és konzekvensen nyugatbarát közvélemény hangadó részét. Ugyanennek a „felzárkózásnak” lett a gyakorlati politikában megmutatkozó hozadéka az a fontos fejlemény, hogy az ország legnagyobb hagyományú politikai ereje, a Nemzeti Liberális Párt látványosan szakított saját „antikommunista” múltjával, és ezzel az uralkodó párt potenciális partnerévé, egyfajta demokratikus tartalékává vált arra az esetre, ha a „posztkommunista” párton belüli konzervatívok túlságosan elszabadulnának.

Az eredeti demokráciák lenyűgöző „önfenntartási ösztöne” azonban nemcsak akkor lép közbe, amikor az autoritarizmusba való visszasodródástól kell megóvni a rendszert, hanem akkor is, amikor az az „északnyugati” liberális demokráciák irányába próbálna meg – az „originális” rendszer fennmaradását veszélyeztetve – elmozdulni. Romániára, mint ismeretes, a képviseleti és a delegatív demokrácia (vagyis a miniszterelnöki és az elnöki hatalom) kettőssége jellemző. Amikor már-már úgy tűnt, hogy a (frissen átkeresztelt) kormányzó Szociáldemokrata Párt ambíciózus elnöke és a kormány miniszterelnöke, az államfő parlament általi megválasztását javasolva legalább napirendre tudja tűzni a nyugati típusú képviseleti demokrácia működőképessége (és természetesen a saját hatalmi pozíciói) szempontjából előnyösebb miniszterelnöki rendszer bevezetését, hirtelen mozgásba lendültek a második – utolsó – mandátumát töltő államfő mögött csoportosuló konzervatívok, és a nép által közvetlenül megválasztott államfő legitimitásának magasabbrendűségébe kapaszkodva, rábírták az államfőt a jelenlegi status quo melletti kiállásra.

Összegezve a fentieket, megállapíthatjuk, hogy a demokrácia harmadik hullámának jelenleg is tartó kiteljesedése idején világosan körvonalazódni látszik a demokráciának egy olyan típusa, amelyre a fentebb Carothers és O’Donnell alapján bemutatott négy fő szindróma együttes jelenléte jellemző. Ezek a jellegzetes, „eredeti” demokráciák természetesen elmozdulhatnak a négy fő szindróma bármelyikének az irányába, de ez esetben már nem tekinthetők többé demokratikus rezsimeknek. Számunkra mindenestre a négy szindróma együttes és egymást kölcsönösen korlátozó jelenléte által jellemezhető országok addig érdekesek, ameddig demokráciák maradnak, és legalább külsőleg, a formális intézményesülés általánossá válása tekintetében hasonlítanak az északnyugati demokráciákhoz. És annál érdekesebbek, minél inkább képesnek bizonyulnak arra, hogy a rendszer stabilitását illetően is hasonlítsanak, azaz hogy a maguk saját, eredeti pályáján haladva, a horizontális felelősség eredeti formáját megvalósítva konszolidálódjanak.

De végül is melyek azok az országok, illetve országcsoportok, amelyek ebbe a kategóriába sorolhatók? Larry Diamond a Freedom House túlságosan formális és engedékeny demokrácia-kritériumait a nem demokratikus rendszerek pontosabb osztályozását lehetővé tevő néhány további szemponttal kiegészítve, 2001 végén hat kategóriába sorolta a politikai rendszereket. Ezek a politikai és polgári szabadságjogok nyolcas (negatív) skáláján 2 pont alatti liberális demokráciák, a 2 és 4 pont közötti választási demokráciák, az 5 pont körüli bizonytalan (ambiguous) rezsimek, végül a 6-8 pont közötti, három különcsoportba sorolt önkényuralmi (kompetitív autoritárius, hegemon választási autoritárius és politikailag zárt autoritárius) rendszerek.

A különleges vagy eredeti demokrácia általunk javasolt kategóriája szempontjából irreleváns, egészen más típusú sajátosságokat felmutató ázsiai és afrikai országokat nem véve számításba, felfogásunk szerint a konszolidált eredeti demokráciák jól elkülöníthető csoportjába a 2,2-es és 3,3-as pontszámok közötti balkáni és az 1,2-es és 3,3-as pontszámok közötti latin-amerikai országok tartoznak (Délkelet-Európából Románia, Bulgária, Jugoszlávia és Albánia, Latin-Amerikából – többek között – Chile, Argentína, Brazília és Mexikó). A 3,5—5,5-ös szabadság-intervallumban elhelyezkedő országok, tehát a posztszovjet térség európai részének államai, Latin-Amerikából pedig Venezuela, Paraguay és Kolumbia a még nem konszolidálódott eredeti demokráciák kategóriájába tartoznak, ami azt jelenti, hogy az autoritarizmusból a partikuláris demokráciába történő átmenet állapotában vannak.

Hová tartozik Románia?
Románia a konszolidált eredeti demokráciák kategóriájába sorolható, e kategória egyik legjellegzetesebb példája. Ennek a besorolásnak, azon túl, hogy a leginkább összhangban van a román hagyományokkal és a mai Románia realitásaival, megvan az az előnye, hogy véget vethet a Románia osztályozásával kapcsolatos bizonytalanságoknak és következetlenségeknek. Thomas Carothers például a tranzíciós paradigma tarthatatlansága mellett érvelő idézett tanulmányában, amelyben a közel száz „átmeneti” ország közül kevesebb mint húszat minősít funkcionális demokráciának, megjegyezve, hogy „e kis létszámú csoport élmezőnye Közép-Európában és a balti térségben található”, végül mégis csak az általa annyira kárhoztatott paradigma foglya marad, amikor azoknak az országoknak a csoportjáról beszél, amelyek „nem haladtak még annyira előre, de fejlődésük a demokrácia irányába mutat”. Carothers többek között Romániát és Bulgáriát, Mexikót és Brazíliát sorolja ebbe a csoportba, megfeledkezve arról, hogy az északnyugati, pontosabban (miután Dél-Európa már csatlakozott, Közép-Európa pedig épp most csatlakozik a demokrácia klasszikus mag-övezetéhez) nyugati liberális demokráciákon kívül lehetségesek más típusú funkcionális demokráciák is. A különleges demokráciák csoportjába sorolható kelet-európai és latin-amerikai országokon kívül minden bizonnyal a funkcionális, de nem nyugati típusú demokráciák egy másik – ázsiai – csoportjába sorolható Japán, Tajvan, Dél-Korea és a valószínűleg önmagában egy külön altípust képviselő India is. Ezeknek az országoknak az esetében ugyanúgy beszélhetünk a demokrácia első, második vagy harmadik hullámáról, vagyis az autoritarizmusból a demokráciába történő átmenetről és a demokrácia konszolidálódásának problémáiról, mint a nyugati típusú liberális demokráciák esetében – anélkül, hogy ugyanarról beszélnénk!

A Románia megfelelő besorolásával kapcsolatos nehézségeket eredeti és pragmatikus módon oldja meg Michael McFaul, aki a kommunizmusból az „új rendszerek”-be történő átmenetet annyira sajátosnak tekinti, hogy „a demokrácia és a diktatúra negyedik hullámá”-ról beszél, szemben a demokrácia hetvenes-nyolcvanas évekbeli harmadik hullámával, amely a paktumokon alapuló átmenet paradigmáján alapult. McFaul szerint a negyedik hullám eredményeképpen megjelenő posztkommunista „új rendszerek” három kategóriába sorolhatók: ahol a demokrácia erői hegemon helyzetben voltak, vagyis a 9 közép-európai és balti államban (McFaul, jogosan, Horvátországot is ideszámítja) „forradalmi átmenet” zajlott le, és liberális demokráciák jöttek létre (a paktumok itt csak marginális szerepet játszottak, szemben a harmadikhullámos átmenetek klasszikus, spanyol mintájával); ahol az erőviszonyok egyértelműen a kommunista Ancien Régime-nek kedveztek (a közép-ázsiai országokban, valamint Belaruszban, Szerbiában és Romániában), ott az átmenetet felülről kezdeményezték és hajtották végre, és a régiek helyén többnyire új diktatúrák keletkeztek; végül, ahol az erőviszonyok eldöntetlenek voltak (Oroszországban, Ukrajnában, Moldovában, Mongóliában, Azerbajdzsánban, valamint Bulgáriában, Macedóniában és Albániában), az átmenet – Bulgária és Mongólia kivételével – „a legjobb esetben részleges, instabil demokráciákhoz vagy – a legrosszabb esetben – polgárháborúhoz vezetett.

Románia a negyedik hullám bevezetését javasoló tranzíciós paradigmában is kilóg a sorból. Miután a „nép hatalma” megsemmisítette az utolsó kommunista rendszert, a volt kommunista apparatcsikok gyakorlatilag visszatértek a hatalomba. Ennek ellenére – mondja McFaul – Románia – Bulgáriával együtt – „jól halad a liberális demokrácia konszolidálódása felé”. Ezt a negyedik hullám épp általa javasolt tranzíciós paradigmájából nem egyértelműen következő állítást McFaul a Nyugat közelségével magyarázza. „Nem a kereszténységben, a nevelésben vagy a gazdasági fejlettségben – hangsúlyozza az amerikai politológus –, hanem a földrajzi fekvésben kell keresnünk az egyes országokat a demokrácia irányába ösztökélő legfontosabb tényezőt. A kezdetben bizonytalan bulgáriai és romániai rendszerek idővel egyre demokratikusabbá váltak, amint ezek az országok egyre agresszívebb módon törekedtek arra, hogy tagjává váljanak olyan nyugati intézményeknek, mint az Európai Unió és a NATO. A romániai és bulgáriai vezetők számára komoly ösztönzést jelent a demokrácia elmélyítésére, hogy mindkét országnak jó esélye van arra, hogy csatlakozzék ezekhez a nyugati intézményekhez.”

A kérdés az, hogy milyen típusú az a demokrácia, amelynek elmélyülése és konszolidálódása Romániában (és több más, hozzá hasonló helyzetű országban) kétségtelen tény. Ez a tanulmány nem azt kívánja sugallni, hogy Romániában nem mélyült még el eléggé és nem konszolidálódott a demokrácia, vagy hogy – ilyen-olyan strukturális, kulturális vagy politikai okokból kifolyólag – erre nincs is a belátható jövőben esélye. Másról van szó. Arról, hogy az 1996-os, majd a 2000-es választások után Romániában (és néhány más délkelet-európai országban, mindenekelőtt Bulgáriában és a Milosevics utáni Szerbiában) nem a nyugati típusú liberális demokrácia, hanem egy sajátos vagy különleges, a latin-amerikai országok többségében uralkodó rezsimekhez hasonló demokratikus rendszer vert gyökeret. Ha ezt a döntő fontosságú körülményt figyelmen kívül hagyjuk, lépten-nyomon arra kényszerülünk, hogy konjunkturális politikai eseményektől tegyük függővé a romániai politikai rendszer jellegére és típusára (tulajdonképpen: identitására) vonatkozó álláspontunkat. A posztkommunista Romániáról szóló friss tanulmánykötet két szerkesztője például a kötet 1999 végén–2000 elején írt zárótanulmányában, Iliescuék várható győzelmét prognosztizálva, arra a következtetésre jutott, hogy „Iliescu és a PDSR hagyományos gradualista hajlamát alapul véve, a reform sebessége alaposan lassulhat. Ha ez fog történni, akkor a demokratizálódás folyamata és a gazdasági átalakulás elhúzódik, és a tranzíció szinte végleges állapottá válhat”.

A román demokrácia „szubsztanciája”
Alina Mungiu-Pippidi, akinek havonta megjelenő ország-elemzései jól tükrözik a román politikai és gazdasági élet mai állapotát, beleértve ebbe azt az országimázst is, amit a román kormány és a román szellemi elit egy része e pillanatban a világ felé szuggerálni szeretne, épp ellenkezőleg, azt állapítja meg – ugyancsak konjunkturális politikai-gazdasági események alapján –, hogy a 2000. novemberi választások után a dolgok „alapvetően megváltoztak” az országban, és „a politikai átmenet a végéhez közeledik”. Alina Mungiu-Pippidi szerint 2001. november 8-a tekinthető az átmenet „hivatalos” befejezésének, amikor Ion Iliescu az elnöki palotában születésnapi bankettet rendezett Mihály király 80. születésnapja tiszteletére. A romániai magyarok érdekvédelmi szervezetét a kormányzásba mind országos, mind megyei szinten bevonó politika, a politikai elitet korábban élesen megosztó kommunista-antikommunista ellentét háttérbe szorulása, az ún. restitúció kérdésében és a galaci acélipari kombináthoz hasonló óriásvállalatok privatizálásában kialakuló konszenzus minden bizonnyal annak a jelei, hogy „a formális demokrácia konszolidálódott” Romániában. De – teszi hozzá Alina Mungiu-Pippidi – „még sok tennivaló akad a szubsztanciális demokrácia vonatkozásában”.

Akkor most véget ért az átmenet, vagy nem ért véget? Valami kétségtelenül konszolidálódott, ami intézményi formáit tekintve hasonlít a nyugati típusú liberális demokráciához, de „szubsztanciáját”, vagyis lényegi tartalmát tekintve nem az. De lehetséges-e olyan politikai rezsim, amelyben csak üres formák léteznek? Nem valószínű. Tehát a román demokráciának is kell hogy legyen valamilyen „szubsztanciája”, valamilyen saját tartalma, csak az feltehetően nem azonos a nyugati demokrácia „szubsztanciá”-jával. Alina Mungiu – többek között – a közigazgatás átpolitizáltságát, a nem teljesen elszámoltatható titkosszolgálatokat és a felborult egyensúlyú – érdemleges ellenzék nélküli – politikai rendszert említi ebben a vonatkozásban. Még árulkodóbbak a román demokrácia lehetséges tartalmát illetően annak a CURS közvélemény-kutató intézet által 2001 októberében közzétett Eurobarometernek az adatai, amelyekre Alina Mungiu is hivatkozik. „A románok – mondja a bukaresti politológus – elkötelezett demokraták, és bármilyen nem demokratikus opciót nemkívánatosnak és irreálisnak tekintenek.”

Most lássuk, mit mondanak a lakosság antidemokratikus opcióiról a számok. A megkérdezettek 13%-a azt szeretné, ha katonák kormányoznák az országot; 18% szerint vissza kellene hozni a kommunista rendszert; 19% egyetértene azzal, hogy a parlamentet bezárják, és a pártokat betiltsák; 30% úgy gondolja, hogy jobb volna, ha egy gyors döntéseket hozó erőskezű vezető kormányozna, parlament és választások nélkül; végül a megkérdezettek 59%-a olyan egységkormányt szeretne, amelyben a legfelkészültebb emberek váltanák fel a választott politikusokat. Ez utóbbi – többségi – véleményt két másik adat is alátámasztja: a megkérdezettek 51%-a szerint a politikai osztály és a románok többi része között konfliktus van, 62% pedig úgy véli, hogy az átmenet csődjéért az inkompetens kormányok a felelősök.

Azt hiszem, ezek a számok világosan mutatják, hogy teljesen felesleges iskolás módra egyre csak azt ismételgetni, mint azt, sajnos, Alina Mungiu-Pippidi is teszi, hogy „Románia fontos eredményeket ért el”, bár bizonyos területeken „komoly kudarcok is érték”, vagy hogy „egészében véve még sokat kell tennünk azért, hogy a romániai procedurális demokrácia szubsztanciális demokráciává váljék”. Az utóbbi időben, sajnos, egyre ritkábban megszólaló Andrei Cornea már 1990 júniusában szóvá tette egy emlékezetes írásában, hogy bizonyos kifejezések megszállott ismételgetése „gyakran szolgál vigaszul” használóik számára, és ő az ilyen nevetséges önvigasztalásoknál sokkal célravezetőbbnek tartja a valóságos helyzet elemzésén alapuló tisztánlátást. Cornea e tisztánlátás jegyében fogalmazta meg – pontosan egy héttel az egész civilizált világot megdöbbentő bukaresti bányászjárás előtt! – az alábbi (ki-ki eldöntheti, hogy az azóta eltelt több mint egy évtized fejleményei által megerősített vagy cáfolt) hipotézist: „Bár Románia »Kelettől« vagy a kommunizmustól való eltávolodása elkerülhetetlen, az »Európához« való közeledés egyáltalán nem olyan biztos. Megvan annak az egyáltalán nem lebecsülendő veszélye, hogy túlságosan is messze távolodunk el Nyugat felé, és Európa partjait magunk mögött hagyva, egy szokatlan passzátszéllel a hátunkban képzeletben átszeljük az óceánt, egyfajta Latin-Amerikába jutva.”

Nem Latin-Amerikába, természetesen, hanem egy olyan politikai rendszerbe, amely inkább hasonlít Latin-Amerikára, mint Nyugat-Európára. E nyilvánvaló hasonlóság – és a román vagy délkelet-európai „eredetiséget” Latin-Amerikától is megkülönböztető természetesen adódó eltérések – részleteinek elméleti kidolgozása és politológiai leírása még ezután elvégzendő szakmai feladat. Egy egészen friss, elképesztő fejlemény azonban azt bizonyítja, hogy itt nemcsak szakmai kérdésről van szó, hanem bizonyos határok átlépéséről, amit tolerálni annyit jelentene, hogy véglegesen foglyává válunk a rohamosan konszolidálódó román eredeti demokráciának.

Az immár a parlament mindkét háza által – lényegtelen különbségekkel – megszavazott párttörvény legalább 21 megyéből összegyűjtött 50 ezer támogatóhoz köti az új pártok bejegyzését. Smaranda Enache a törvény ellen tiltakozó civil szervezetek szeptember 22-i sajtóértekezletén joggal mondhatta, hogy ami történt, az egyértelműen azt bizonyítja, hogy a parlamenti pártok (az RMDSZ-t is beleértve) „a választók feje fölött összefogtak egymással”, és egy zárt politikai tömböt hoztak létre. Erre az elsősorban a regionális pártok alapítása ellen irányuló kihívásra csak egy új, a politikai osztály egészével szemben új alternatívát kínáló politikai mozgalom alapítása lehet a méltó válasz.

Irodalom
Samuel P. Huntington, The Third Wave: Democratization in the Late Twentieth Century. University of Oklahoma Press: Norman and London, 1991.
Thomas Carothers, 2002, The End of the Transition Paradigm, Guillermo O’Donnell, Illusions About Consolidation, 1996, valamint Alina Mungiu-Pippidi, Romania’s ’End of Transition’ Deconstructed, 2002 című tanulmánya (az előbbi kettő román fordításban, az utóbbi angolul) a Revista română de ştiinte politice 2002. áprilisi különszámában (Teoria democratizării) olvasható.
Michael McFaul, The Fourth Wave of Democracy and Dictatorship: Noncooperative Transitions in the Postcommunist World, World Politics, 2002, 54:2.
Larry Diamond, Thinking about Hybrid Regimes, Journal of Democracy, 13:2.
Ágh Attila, A korai konszolidáció és az EU-alkalmazkodás Közép-Európában, Politikatudományi Szemle, 2002, 10:1-2.
Ágh Attila, Early Consolidation and Performance Crisis. The Majoritarian-Consensus Democracy Debate in Hungary, West European Politics, 2001, 3. sz.
Baer, Werner-Joseph Love (eds.), Liberalisation and its Consequences: A Comparative Perspective on Latin America and Eastern Europe. Cheltenham. Edward Elgar, 2000.
Duncan Light and David Phinnemore (eds.), Post-Communist Romania. Coming to Terms with Transition, Palgrave Publishers.
Andrei Cornea, Escrava Isaura, 22, 21. sz., 1990. június 8. Újraközölve a Maşina de fabricat fantasme című kötetben, 1995, 26-35.

MOLNÁR GUSZTÁV 1948-ban született Szalárdon, Bihar megyében. Filozófus, a budapesti Teleki László Intézet munkatársa. Problema transilvană (Az erdélyi kérdés – tanulmányok, Gabriel Andreescuval), Iaşi, 1999. Köztes-Európa eltűnése, avagy a mintakövetés közép- és kelet-európai konzekvenciái. Vázlat. In: Globalizáció és nemzetépítés, Budapest, 1999.


2002.09.02.

a cikk *.pdf formátumban