Marius COSMEANU
Egy helyzet metamorfózisa
Napirenden 
A Tessék! Poftiţi!-től a Poftiţi! Tessék!-ig
Az alcímben szereplő szavak helyének, illetve sorrendjének az utóbbi időben történt felcserélődése abban az ismert kínálkozó szófordulatban, amellyel a magyar lakosságú erdélyi helységekben fogadnak, az, hogy a román kifejezés egyre gyakrabban kerül a magyar elé, sokatmondó példája az elmúlt néhány évben az erdélyi magyar ember gondolkodásában végbement változásoknak. Attól függetlenül, hogy a kettő közül melyik változatról van szó, a kifejezés – a megszólító személy jóérzésén vagy előzékenységén túl – statisztikai arányt, hatalmi viszonyt is kifejez, annak minden társadalmi-gazdasági és politikai jelentőségével együtt. Az, hogy melyik kifejezés kerül előre, közvetve a beszélő elismerését mutatja annak a nyelvnek a többségi helyzetével kapcsolatban, amelyhez az adott szó tartozik.

Azoknak a románoknak, akik ezt a kifejezést mindennap hallják, az csupán mindennapi közhely. Az alkalmazkodási nehézségekkel küzdők számára viszont olyan lehetőség, ami újabb sztereotíp szemrehányásokra ad okot a magyar kereskedőkkel szemben, akik, Uram bocsá’! nem akarják kiszolgálni őket, ha nem magyarul beszélnek (ami ürügyül szolgál a magyarellenes érzelmek „felmelegítésére”). Végül pedig, a többiek számára, ez az üdvözlési forma merő egzotikum.1 Ami viszont a magyarokat illeti, a kezdeti változatról (Tessék! Poftiţi!) a másikra való áttérés a többséggel kialakított viszony szempontjából tulajdonképpen visszafejlődést jelent, az új helyzet „elfogadását”, „beletörődést”.

Az erdélyi magyarok, különösképpen azoknak a helységeknek a lakói, ahol a beolvasztás folyamata „sikeres” vagy „menetrendszerű” volt, amint azt annak hívei mondanák, jelenleg megpróbáltatásokkal teli időszakot élnek át. A helyzet valamennyire hasonló ahhoz, amelyben a szászok voltak a 80-as évek eleje táján (mára csupán egy „fekete doboz” emlékeztet a jelenlétükre). A romániai magyarok sohasem szembesültek még népességük ilyen drasztikus csökkenésének a veszélyével, mint jelenleg. Az azonban, hogy ez az tendencia – ami egyébként különböző szempontokból, de a román társadalom egészére vonatkozik – folytatódik-e, vagy megállítható, még a jövő titka. Szerencsére a politikai rendszer ma már más, mint az, amelyik az erdélyi és bánáti németeket – pénzért – tömeges kivándorlásra ösztönözte, ezenkívül Németország gazdasági vonzereje is nagyobb volt akkor (is), mint a mai Magyarországé.

A magyarok rágalmazói fel vannak háborodva, mert – mint mondják – ez a kisebbség túl sok jogot követel magának (általában a Románia által is aláírt nemzetközi szerződésekbe foglalt jogokról van szó). Az ország ádáz védelmezői ugyanakkor elfelejtik azt az elemi tényt, hogy a többség és kisebbség között fennálló hatalmi viszonyban ez utóbbinak inkább felajánlják, mintsem hogy az kivívhassa magának azokat a jogokat, amelyeket számára a törvényhozás rendszere biztosít; léteznek bizonyos kulturális határvonalak – különösen a posztkommunista közép-európai térségben –, amelyeken kívül követeléseik utópikus felhangot kapnak. Ezért a magyar közösség vezetői által alkalmazott maximalista logika – Legyetek realisták, kérjétek a lehetetlent! – végül is érthető mindaddig, míg kéréseikre rugalmatlan megoldások születnek. Mi több, az ezeket a követeléseket meghiúsító logika szimmetrikus: eltúlozzák a szóban forgó jogok biztosításának feltételezett, nem kívánt hatásait annak érdekében, hogy minél kisebb számban és minél több megszorítással biztosítsák azokat. A szó machiavellisztikus értelmében a (politikai) hatalom azt jelenti, hogy a másikat akkor is (vagy leginkább akkor, nemde?) befolyásolhatod, amikor az nem ért egyet szándékaiddal. A kisebbséggel való építő jellegű viszony létrehozása azonban a demokratikus játék bizonyos érettségét feltételezi, a valódi tekintély és pótlékai közti különbségtételt, azt, hogy a hatalommal való élés ne a „csontzenész” álláspontjáról történjék, hanem a másik egyetértésével, esetleg meggyőzésével. Magyarnak lenni tehát a mai Romániában nem éppen identitásbeli álom. Nem könnyű jól érezned magad abban a társadalomban, amelyben mindenféle kellemetlenséget varrnak a nyakadba, és téged tesznek bűnbakká (hol azt, hogy a templomban fütyültél – himnuszt –, hol azt, hogy Trianonod sem volt, hogy december elseje sem tetszik neked, és így tovább2). Gyakran ez a romániai magyar közösség felé irányuló ellenséges magatartás a magyarázata e társadalmi csoport viselkedésének, beleértve az azonosságtudat visszafejlődését és az elvándorlás jelenségét is.

A magyar azonosságtudat visszafejlődésének okairól a román területen belül már a Provincia hasábjain is írtam. Most csak két, e jelenséghez szorosan kapcsolódó, statisztikai adatot hozok fel példaként. Nyilatkozat címmel a forradalmat követő napokban Marosvásárhely több pontján lehetett olvasni az RKP következő feljegyzését, amelyet a haldokló párt dokumentumai között találtak a forradalmárok:

FELJEGYZÉS
Marosvásárhely municípium lakosságának nemzeti összetételére vonatkozóan
– Az 1977-es népszámláláskor Marosvásárhely municípium lakossága 130 051 lélekszámú volt
– ebből: 46 558 román - 35,8%
81 151 magyar - 62,4%
2342 más nemzetiségű - 1,8%

– 1985. január 1-jén Marosvásárhely municípium lakossága 154 904 lakos volt
– ebből: 66 420 román - 42,9%
85 176 magyar - 55,9%
(tulajdonképpen 55% – az én megj. – C. M.)
3308 más nemzetiségű - 1,2%
(tulajdonképpen 2,1% – az én megj. – C. M.)

– Ahhoz, hogy Marosvásárhely municípium román lakossága a következő két évben elérje az összlakosság 50%-át vagy meg is haladja azt, engedélyt kell kapnunk arra, hogy ebben az időszakban a város szocialista egységeibe kb. 7600 román nemzetiségű családot vegyünk fel, átlagosan 3 személyt számítva családonként, azaz 22 800 személyt, így a következő ötéves terv végéig a municípium román nemzetiségű lakossága az összlakosság kb. 58–60%-át teszi majd ki.
Marosvásárhely, 1985. november 1.

Az 1992-es népszámlálás adataihoz viszonyítva az idei népszámlálás előzetes eredményei Marosvásárhely3 municípiumban a következő különbségeket mutatják:

Év Összlakosság - Románok - Magyarok - Más nemz.- Nem nyil.
2002
149 577 - 75 316 - 69 804 - 4423 - 34
1992 164 445 - 75 851 - 84 448 - 4143 - 3

Minden magyarázat fölösleges.

*

Néhány éve volt politikai foglyok, a velük készített interjúk során, bevallották nekem, hogy abban a pillanatban leszel valóban „politikai rab” (a kifejezés tőlük származik), amikor először álmodod azt, hogy rabruha van rajtad. Azt hiszem, hogy – természetesen más összefüggésben – hasonló kellemetlen felismerés – a kisebbségi létre való eszmélés – lett úrrá Makkai Sándor erdélyi református lelkészen is, mielőtt 1937-ben megírta volna robbanó hatású, izgató és ugyanolyan mértékben tragikus Nem lehet című írását 4. Azóta a romániai magyarság többszöri megpróbáltatáson és néhány rövid, kegyes időszakon ment keresztül. Úgy hiszem, ilyen kritikus pillanat a mostani is. A drasztikus (a népszámlálás előzetes eredményei szerint az utóbbi tíz évben körülbelül 200 000 fős) népességcsökkenésnek és annak a sötét kilátásnak, hogy ez a folyamat a jövőben sem áll meg, közösségi szinten csakis negatív hatása lehet. Azt az emberi magatartásváltozást, ami annak a következménye, hogy az alany tud a kutatók általi megfigyeléséről, a társadalomtudományokban Hawthorne-effektusnak nevezzük. A romániai magyarok esetében a magatartást befolyásoló tényező tulajdonképpen post-factum jelentkezik, annak a folyamatnak a tudomásulvételével egy időben, aminek első fázisai már végbementek. Olyan pszichológiai küszöb előtt állnak tehát, melyet át lehet vagy nem lehet átlépni.

A következő lépés természetesen az lenne, hogy feltegyük a kérdést: „mit lehet tenni?” A jelenlegi kormányon levők részéről a dolgok elég egyszerűeknek tűnnek. A látszólag nyugodt együttélést az RMDSZ-szel szabályosan visszatérő (és időzített), a kétoldalú egyezményre vonatkozó figyelmeztetések, illetve hivatkozások időszakai tarkítják, s eközben úgy tűnik, hogy a PSD-kormány nemigen aggódik a magyar kérdés és ennek a külvilág felé mutatott fétisizált képe miatt. Csakhogy a PSD és az RMDSZ közötti „béke és barátság” nem szükségszerűen jár együtt a PSD és a magyar választók közti hasonló viszonnyal. Az már csaknem biztos, hogy az RMDSZ jelenlegi vezetői egyre inkább kizárólagosan politikai és egyre kevésbé szimbolikus vagy erkölcsi síkon képviselik a magyarságot. Az átszocializálódási folyamat teljében, hogy willkymlickai megállapítással éljek, az RMDSZ félig-meddig „elbukarestiesedett” vezetői egyre messzebb kerülnek az őket megbízók – a hű és következetes magyar választópolgárok – modelljétől. A szavazók-megszavazottak kölcsönös egymás-megítélése az előbbiek részéről egyre inkább a megalkuvás felé tolódik el. Ha összehasonlítjuk azokat a legkevésbé sem ortodox gesztusokat, amelyeket a magyarok (is) tettek az urnák elhagyása után az utolsó elnökválasztások második fordulóján (az Iliescura való negatív szavazás következtében) és a Năstase meg Markó urak találkozásai alkalmából megjelenő egyre protokollárisabb mosolyokat, világossá válik, hogy az RMDSZ-re szavazók egyre kevésbé ismernek magukra az őket képviselők politikai tetteiben, és hogy az a létjogosultság és megbecsülés, amelynek az RMDSZ választói körében örvendett, már nem a régi. (Mégiscsak nagyfokú, óriási mértékű ártatlanság szükséges ahhoz, hogy ha csak addig is, amíg átjutsz a túlsó partra, politikai szövetségese maradj annak a pártnak, amelynek vezetője szerint, ha Tőkés László – vagyis saját tiszteletbeli elnököd – románnak születik, Vadim Tudornak hívnák.)

Az RMDSZ szavazói és megszavazottjai közti kapcsolat bizonytalan jellegéhez hozzáadódik annak a megosztottságnak az átvétele is, amely az ez évi magyarországi választásokon a politikai színtéren lecsapódott. Tehát régebbi, lappangó konfliktusok fokozódásának és felélénkülésének tanúi vagyunk a szövetségen belül. A meglévő csoportok különböző szempontok, illetve összeegyeztethetetlenségek szerint különülnek el: a jelenlegi vagy a volt budapesti kormányzat iránti rokonszenv; túlnyomóan nosztalgikus, illetve túlnyomóan pragmatikus beállítottság; a regionalizmus kérdésének különböző prioritási foka; hatástalan moralizáló álláspontok, illetve olyanok, amelyek nem tartják igazan értékesnek azokat; fiatalok párhuzamos, egyik vagy másik csoportosulás támogatta táborai stb. Ez a kép még kiegészül az RMDSZ-en kívül álló magyar polgári és politikai erőkkel, amelyek rendszerint ellenzik a szövetség jelenlegi politikáját (lásd Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós és más jelentős magyar lakossággal rendelkező helységek helyi választásainak esetét). Nem kizárt, hogy a jövőben nőni fog ezek száma, és a következő választásokon a helyzet csak bonyolódik.

Az RMDSZ-en belüli szakadások tehát ismertek és egyre tisztábban láthatóak. A mérsékelt marosvásárhelyiek csoportjához (Markó Béla, Frunda György, Borbély László) viszonyítva a Reform Tömörülés (ex)temesvári „szélsőségesei” (Toró Tibor, Szilágyi Zsolt, Tőkés László), úgy tűnik, egyre közelebb kerülnek a magyar választók elvárásaihoz. Mellettük létezik még egy liberális és egy polgári szárny, valamint néhány személyiség (mint Verestóy Attila, Ráduly Róbert stb.), akiket nehéz valamilyen csoporthoz sorolni. Végső soron az RMDSZ sem kivétel az utóbbi tíz év fontosabb romániai politikai pártjaira jellemző eklektikus rajzulat alól (liberálisok posztkommunista vezetőkkel, szociáldemokraták szélsőséges nacionalista rokonszenvekkel vagy kommunista beütésű, oroszbarát nacionalisták

Azon túl, hogy a PSD–RMDSZ paktum arra „kötelezi” a magyar parlamenti képviselőket (business is business), hogy olyan törvényeket is megszavazzanak, amelyeknek vajmi kevés közük van a demokratikus szellemhez, az RMDSZ jelenlegi vezetői, úgy tűnik, túl nagy kompromisszumot kötöttek egy ilyen kicsi közösségi ajánlathoz képest. Ha támogatást is élvez az a gondolat, hogy az RMDSZ, különböző módon, részt vegyen a kormányzásban, ami, esetleg, mindkét fél számára előnyös, ostobaság azt hinni, hogy ez bármilyen árat megér, még a hitelesség elvesztését is. Az RMDSZ-en belüli krízishelyzet elsősorban azokból az ellentmondásokból következik, amelyek a jelenlegi vezetés által folytatott politikai menedzsment és a különböző belső csoportosulások kilátásai/elégedetlenségei között fennállnak. Ez tulajdonképpen olyan probléma, amely a szövetség politikai magatartásán belüli megalkuvás/radikalizmus fokától függ, és a konfliktus a választók szintjén is érzékelhető. A jelenlegi vezetés gyenge pontjai legfőképpen a Markó-periódus kimerüléséből származnak, és összefüggnek a szövetségen belüli hatalom átruházásáért folyó alkudozás bizonyos merevségével. Mindezekhez hozzáadódik még a magyar népesség elvándorlását csökkenteni hivatott és a fiatal generációt szélesebb körű és tevékenyebb részvételre ösztönző (elsősorban gazdasági) kínálat hiánya.

A jelenlegi krízishelyzetet csak belülről lehet megoldani. A szövetség mostani vezetése ugyanazokat a kimerültségre, ha úgy tetszik, imagológiai telítettségre valló jeleket mutatja, mint a román választók által 1989 után elfogadott többi párt (innen ered a PRM – az egyetlen, a kormányzásban gyakorlatilag még részt nem vett párt – felemelkedésének lehetősége is). Az RMDSZ-nek, akárcsak a román politikai színtér egészének, a választók számára új távlatokat nyitó új politikai vezetőkre és modellekre van szüksége. Természetesen létezik a tervezetbe való belemerevedés lehetősége is, amely azzal, az RMDSZ ellenségei által is igen jól ismert kockázattal jár, hogy a szövetség eltűnik az ötszázalékos választói küszöb alatt. A bölcsesség azonban, a politikában is, a kellő időben történő visszavonulásból áll.

Jegyzetek
1 Ugyanazzal a szociolingvisztikai jelentéssel találkozunk a székely kürtőskalács esetében is. A kifejezést – a bukaresti üzletekben pontosan így írva, a Fekete-tenger partját széltében-hosszában bejáró mozgóárusok kedves fonetikai fordításában „Chiurtoş colaci” névvel illetve – Pruteanu-szerű fordításban Tulnice-ként emlegeti néhány kolozsvári árus (mintha ezek a „gasztronómiai politizálások” ízesebbé tennék más kultúrák konyhai különlegességeit).
2 Hogy friss példával szolgáljak, a Román Hírszerző Szolgálatnak (SRI) a sátánista mozgalmakkal foglalkozó utolsó jelentése megemlíti, hogy ezek magyar közvetítés útján jutnak Romániába. A baj az, hogy nem nagyon van választási lehetőség. Ha a Fekete-tenger a legjobb szomszédunk (ez igen, ez nagyszerű külpolitikai kinyilatkoztatás!), akkor Magyarország az egyedüli és a legnyugatiasodottabb állam, amellyel közös határunk van. Mindez – akaratlanul, de kikerülhetetlenül – nagy társadalmi kockázatot hordozó kulturális importot is feltételez. Annak idején az egész shopping tourism jelenség, majdnem mindenik zenei, művészeti vagy divatirányzat, ami a kultúrával foglalkozó elvtársak számára oly romlottan bűzlött, szintén magyar csatornákon áramlott be, és a szerbektől, akik azonban azóta kissé visszafelé fordították a történelem kerekét...
3 Az idei népszámlálás előzetes adatai hasonló tendenciát mutatnak más, magyarok által lakott helységekben is.
4 Az író többek között megjegyzi: A kisebbségi problémák összességére nem lehet tisztességes megoldást találni, mert már maga a kisebbségi kategória is méltatlan és lelkileg lehetetlen. […] Valamely kisebbség élethez való joga sajátos kultúráján keresztül igazolható. Ha kiszakítjuk életteréből, a kisebbségi kultúra nem fejlődhet, és ha nem fejlődik, akkor hanyatlik, a kulturális értékelési szempontok és az erkölcsi nívó pedig csökken. A kisebbségi sors nem politikai vagy társadalmi, hanem erkölcsi lehetetlenség.

MARIUS COSMEANU 1967-ben született Marosvásárhelyen. A Monitorozó és Elemző Csoport szociológusa. (Fu)turism: strategiile migraţionale ale românilor din Ungaria [(Fu)turizmus: a magyarországi románok migrációs stratégiája], Altera, 1999, 9; Antinostalgia, Sfera politicii, 2001.


Forditotta: NASTASĂ-KOVÁCS Annamária
2002.09.02.

a cikk *.pdf formátumban