HADHÁZY Zsuzsa
Az önkormányzat nevében – ámen
Napirenden 
Hatalmat, ha nagyon akar, mindenből fabrikálhat magának az ember: családanyai és családapai, elsőszülött, másod- stb. szülött mivoltából, abból, hogy szerelmes, de abból is, hogy nem szerelmes, rokoni és baráti státusából, kisebb-nagyobb főnöki beosztásából és így tovább. Természetesen legkönnyebb dolguk a politikusoknak van, akiknek a hatalom eleve rendelkezésükre áll, fabrikálniuk sem szükséges, legfeljebb a hatalom mikéntjén kell itt-ott változtatniuk valamit, hogy a lehető legnagyobb mértékben élhessenek – szükség esetén visszaélhessenek – vele. (Ami azt illeti, elég gyakran előfordul a „szükség esetén”!)

Van valami a hatalomban, ami mámorítóan hat az emberek legtöbbjére, és legalább olyan személyiségtorzulást okoz, mint a drog vagy az alkohol. Még azok is, akik lelki alkatuk szerint szerény és egyébként tehetséges emberek lennének, de hiányzik belőlük a végső bölcsesség és az igazi emberszeretet, asztalcsapkodó, ordítozó mániákusokká válnak, ha a hatalom – és a pénz (és persze a kettő szorosan összetartozik, különösen a közép-kelet-európai viszonyok között, ahol a civil szféra általi ellenőrzésük legfeljebb papíron létezik) – beleeszi magát zsigereikbe.

Védekezni csak egyféleképpen lehet ellenük: demokráciával. Ami egyre inkább a mindenféle hatalom fölötti civil ellenőrzést jelenti, ennek olyan törvények által való biztosítását, amelyek nemcsak papíron léteznek, amelyeket nemcsak egy ország imázsának biztosítása érdekében hoztak meg, hanem egy társadalom, az adott társadalomban élő emberek valós igényeinek kielégítése érdekében, és így nem csupán keretei az illető társadalom életének, hanem mindenekelőtt biztos alapjai.

Ha ez megvalósul, akkor nem is olyan nagy baj, ha nem megfelelő ember „esik” valahol tisztségbe. Végeredményben a világon mindenhol vannak hatalmukkal visszaélő köztisztviselők. Akiket egy bizonyos konjunktúra, a megtévesztett közvélemény, a pénz, a napi politika, esetleg egy tévedés juttatott a szóban forgó tisztséghez, tehát – ebben az esetben feltétlenül – a hatalomhoz is. Ilyenkor a társadalom, a politika és a közvélemény – legalábbis jobb házakban, ahol az alapok, azok a keretek, amelyekről fentebb szó volt, léteznek – belátja tévedését (ha esetleg nem is ismeri el), és… lép. A lépés pedig mindig az adott tisztséget méltatlanul betöltő közalkalmazott ellen irányul.

Mondom… jobb házakban. Másutt azonban a hatalom birtoklása még hosszú évekig elhúzódhat azután is, hogy bebizonyosodott: a birtokló nem egyszerűen él, hanem visszaél a hatalmával. Ez pedig csak olyan helyen történhet meg, ahol egyrészt a hatalom többi birtokosának is vaj van a fején, másrészt az állampolgárok nemcsak megszokták, hanem természetesnek is veszik, hogy hazudjanak nekik, sőt – talán – el is várják ezt a hazudozást, mert az ügyes hazugságot a hozzáértő politizálás lényegének tekintik.

Nyakatekert gondolkodás, de gyakran beválik, ha mindkét szempont általánosan jellemző egy országra.

Azért még ilyenkor is kerül néha megoldás: a nevetségesség. Mert a hatalom bármilyen szintjén álló tisztségviselő erkölcsileg megsemmisül, ha nevetségessé válik: megsemmisül azok szemében, akik fölött állónak tudja és hiszi magát, és megsemmisül a vele egyívásúak szemében is, mert önmagával együtt őket is nevetségessé teszi.

Amikor Gheorghe Funar, Kolozsvár polgármestere szeptember 12-én bejelentette, hogy amennyiben a kormány egy héten belül nem váltja le a két „szélhámost”, Vasile Soporan prefektust és Dan Canta alprefektust, éhségsztrájkba kezd, a fél város nevetett. Azóta is nevet, és készül a látványosságra. Sajnos, csak a fél város. A másik félnek vagy nincs érzéke a nevetségességhez, vagy fel van háborodva, amiért azt, aki tíz éve „óvja” őt a „magyar veszély”-től, ilyen helyzetbe hozták. Vasile Soporan bejelentette, hogy biztosítja az éhségsztrájkoló polgármester egészségügyi védelmét, Dan Canta pedig azt, hogy mozgósítja az Egészségügyi Igazgatóságot Funar egészsége érdekében, mert a polgármesternek a börtönben szüksége lesz arra. Ők is nevettek tehát. Legalábbis látszólag. Mert nem hiszem, hogy öröm számukra ennyire tehetetlennek lenni egy közönséges kis polgármesterrel szemben. És számolniuk kell azzal, hogy a város nevető fele rajtuk is nevet. A tehetetlenségükön. Mert azért ez furcsa. És egyre hangosabban hallatszik a kérdés: miért?

Hogy egy városatya zsarolni próbálja a kormányt, az, ha szokatlan is, de nem ritkaság. A baj az, hogy a kormány és képviselője, a prefektus, valamint a rendőrség – tehát mindazok, akik ebben az ügyben léphetnének – eltűrték, hogy Erdély fővárosában idáig fajuljon a helyzet (most nem térek ki arra, miért jött jól több mint tíz évvel ezelőtt, éppen Erdély fővárosában egy ilyen polgármester), hogy nem léptek akkor, amikor még könnyedén megtehették volna, amikor már rég világos volt az, amit egy kolozsvári neurológus, az Egészségügyi Igazgatóság igazgatója, néhány héttel ezelőtt kimondott: Funar paranoiás idegbeteg. Ez, ami az egészségi állapotát illeti. És már ez is képtelenné tenné egy város igazgatására. De ne felejtsük el azt sem, hogy annyira azért soha nem volt beteg, hogy ne tudja kihasználni tisztségét családja meggazdagodása érdekében. Méghozzá túlzott meggazdagodása érdekében. Bár a törvények, ugyebár, kimondják, hogy városi tisztségviselőnek és családtagjainak nem lehet kapcsolata olyan cégekkel, amelyek a városházával szerződéses viszonyban állnak, közismert, hogy a városi munkálatok nagy részét olyan cégek végzik, amelyekben ifjabb Funarnak érdekeltsége van. Hogy ez mit jelent? Például azt, hogy a városban gombamód elszaporodott villanyrendőrök felszerelésére és karbantartására is az ő cégével kötött szerződést a városháza, és egyetlen villanyrendőr karbantartásáért több mint kétmillió lej üti a markát. Jó vicc, nem? Amikor vannak, akik fele ekkora havi jövedelemből kénytelenek élni, és nem azért, mintha nem dolgoznának vagy nem volnának hozzáértő szakemberek. Csak hát nehéz ám felvenni a versenyt hozzáértésben valakivel, aki önnön hatalma (és pénze) érdekében hol a központosítás, hol az önkormányzatiság előnyeit használja ki anélkül, hogy voltaképpen fikarcnyit is törődne a rábízott várossal vagy akár annak a nemzetnek az igazi érdekeivel, amelynek védelmét oly fennen hangoztatja.

A belügyminiszter kijelentette, hogy a kolozsvári áldatlan helyzetet a kolozsváriaknak kell megoldaniuk. Ezzel mintegy elismerte, hogy a kormány az őt nevetségessé tevő polgármesterrel szemben tehetetlen, hogy a sok Funar ellen kezdeményezett bűnvádi eljárás nem vezet eredményre. Vajon miért? Azt akarta ezzel mondani, hogy azok mind megalapozatlanok? Vagy a Caritas szelleme kísért? Nos, érti, aki érti.

Kolozs megye prefektusa politikai összefogásra szólította fel a pártokat Funar ellen. Nem késő ez egy kicsit? Van-e most két olyan párt Kolozsváron, amelyik bízik a másikban? Különben sem elég arra támaszkodni, hogy a kolozsváriak nagy részének elege van Funarból. Már rég elege van. A különböző pártok eddig mégsem igen mozgolódtak, csak most, amikor már nemcsak a magyarok vannak terítéken, hanem többségi tisztségviselők is, és nemcsak Kolozsvár gazdasági és esztétikai szempontból való tönkretétele folyik, hanem az egész ország imázsának a tönkretétele. Az elégedetlenségen kívül pedig szükség lenne egy jelöltre is. Valakire, aki a következő választásokig ismertté válik, akit ismertté tesznek, és akiben a kolozsváriak képesek lesznek megbízni. Ez pedig nem könnyű feladat. A többi párt az eddigi választások előtt mindig későn kapott észbe, későn kezdett megfelelő embert keresni, későn kezdte őt megismertetni a választókkal. S talán nem is elég hatékonyan. Amellett pedig eddig sem lehetett könnyű, most talán még kevésbé lesz az, megfelelő jelöltet találni, mert mindenki tudja, hogy ez után a sáskajárás után nehéz lesz javítani a kolozsvári közállapotokon, hogy nehéz lesz megküzdeni a hátramaradó Funar-korrupcióval és -pénzzel.

Elég baj, hogy ehhez nem elég a közakarat. Politikai akaratra is szükség lenne. Bár most talán elmondhatjuk, hogy ez talán-talán már megvan. Akkor mi hiányzik? A bátorság? Vagy a még mindig központosított hatalom ereje, hogy központilag megoldjon egy mindenkire nézve kedvezőtlen helyzetet, amikor az önkormányzatiság nevében valaki teljhatalommal fosztja ki a várost, amelyet pedig igazgatnia kellene, és fosztja meg állampolgárait a reménytől, hogy valaha is felemelt fejjel nézhessenek egy más helység lakóinak a szemébe?…

„Ki itt belépsz…” – tudják ezt a külföldi befektetők, elkerülik tehát a várost. Ők megtehetik. Tudják ezt a polgármester volt barátai és harcostársai is, akik jóformán már mind elhagyták, talán azért, mert okos városgazda mást is a húsosfazék mellé enged, de a paranoiás városgazda nem. Ők is kerülik tehát a várost, ha tehetik, ha pedig nem tehetik, legalább polgármesterét kerülik. Kik maradtak mellette? Fizetett alkalmazottai, akiket, ha mással nem, beosztásukkal kézben tart. Kik támogatják? Mindenki, aki ha mást nem, egy lakást kapott tőle. Vagy legalább egy „jó” szót, mely szerint ő magasabb rendű, mint a többiek, csupán csak azért, mert többséginek született, s mert többséginek született, a többiek állandóan veszélyeztetik létét. Szkizofrén helyzet: többnek tudni magamat a másiknál, de félni a másiktól. Érdemes lenne ezen elgondolkodni, kár, hogy akik ezt igazán beveszik (nem azokra gondolok, akik csupán mondják, mert ismerik ennek az állapotnak a manipulatív értékét), nem szoktak gondolkodni.

„Ki itt belépsz…” Mi azonban nem lépünk, nem léptünk be ide. Mi, igazi kolozsváriak, akik szívünkön viseljük városunk boldogulását, itt vagyunk, itt voltunk. Mit tehetnénk tehát? Nevetünk. Egyelőre.

HADHÁZY ZSUZSA 1952-ben született Kolozsváron. Szabadúszó újságíró, a Provincia lapszerkesztője. Kisesszé, publicisztikai írások a romániai magyar lapokban.


2002.09.02.

a cikk *.pdf formátumban