Traian ŞTEF
Egy fej fokhagyma
 
Több mint fél év telt el azóta, hogy a Románia regionális felépítéséről szóló Memorandumunkat „elküldtük” (2001. december 8-án). Ez akkor kicsit készületlenül érte a politikai osztályt, a reagálások pedig hisztérikusak voltak. A román és a magyar képviselők egyaránt inkább saját félelmeikre reagáltak, mint a konkrét javaslatra. Azóta a dolgok valamennyire lehiggadtak, és a regionalizálásról gyakran mint szükségszerűségről beszélnek. Sokan mondják: amint az európai jogrend közeledik felénk, mindaddig, amíg az Európai Unióba való integrációt óhajtjuk, alkalmazkodnunk kell közigazgatási formáihoz is. Ha nem ma, hát holnap. Ahogy észrevettem, a negatív reagálás most már csak annak a megállapítására szorítkozik, hogy „még nincs itt az ideje”, az emberek nincsenek felkészülve. Ugyanakkor az Erdély–Bánát Liga átvette a Memorandumunkban foglalt gondolatokat, mi több, politikailag tovább is viszi őket.

Idén megjelent számaiban a Provincia mindenekelőtt a regionalizmus eszméjét elemezte, de ugyanakkor más modelleket is megvitatott, mint például az olasz modellt. A mi csoportunkat azonban az a vágy hozta létre, hogy Erdély adottságait figyelembe véve tervezzünk meg egy ideális régiót (tartományt). Egy román és magyar értelmiségiekből álló csoport létre akarja hozni Románia megfelelő elrendezésének modelljét. Nem akarunk mást, csak megmutatni, hogy Erdélyben a románok és a magyarok nagyon jól megértik egymást akkor, amikor a kultúrával és a jóérzéssel élnek, nem pedig a képmutatással, a zavarkeltéssel és a gyűlölködéssel. És mindenik tekintettel van a másik gyanúira. Vigyáz arra, hogy válaszolva bizonyos, az általános összefüggéseket érintő, fel nem tett, de feltételezett kérdésekre, megőrizze a bizalom légkörét. Lényegében az őszinte párbeszéd gyakorlásával. A mi modellünk tehát nem politikai, hanem fogalmi modell. Attól kezdve, hogy miként értheti meg legjobban egymást a román és a magyar (akik bárki engedélyével vagy anélkül nagyon jól megvannak egymással), egészen ennek a kapcsolatnak az absztrakciójáig, a tartomány építményének a felvázolásáig.

Ebben az összefüggésben magától értetődik a kérdés: „milyen régiót akarunk” mi együtt, románok és magyarok? Néhány válasz megjelent a Provincia előző, 6–7-es összevont számában, ugyanez alatt a cím alatt. Bár ott a fogalmiságra tett erőfeszítés mint szükségszerűség jelenik meg (és szükség is van rá), az én hozzászólásom, olyasvalakié, aki nap mint nap találkozik és beszélget magyarokkal, inkább a közös mindennapokra vonatkozott. Mit tegyünk tehát, hogy mindnyájan jól érezzük magunkat itt, Romániában, Erdélyben, a Körös-vidéken, Biharban, a Székelyföldön? (Ezeket a földrajzi neveket, akárcsak a nemzetiségiek nevét, más hazai nevekkel lehet helyettesíteni.)

Ahogy a Provinciában gyakran megfogalmazódott, Erdély mezején „két központosított és központosító haza” (Molnár Gusztáv) vetélkedik egymással. A magyarországi politikusok részéről kifejezésre jut „a nemzet újraegyesítésének” gondolata „a határok módosítása nélkül”, a román politikusok részéről pedig megfigyelhető a többség adta hatalomból eredő gőg, ami bizonyos, a lehetőségek határán és kényre-kedvre megadott jogokban ölt testet, valamint az Erdély elvesztéséért való félelem. Ilyen körülmények között az én gondom, a román gondja az, hogyan érhetném el, hogy a mellettem levő magyar otthon érezze magát, mert számára az otthon itt van, még akkor is, ha nem túl kényelmes otthon. Azonban gyakran hangoztatják: ez nem a te dolgod, ki-ki a sajátjával. Vagyis a totalitarista gondolkodásmódra jellemző kifejezést ismételgetik nekem, amely szerint vannak mások, akik gondolkodjanak és döntsenek, nekem nem kell törnöm a fejem olyan dolgokon, amelyek nem érintenek közvetlenül. De épp ez a gond: minden, ami körülöttünk történik, közvetlenül érint bennünket, beleértve a szomszéd lelkiállapotát is, nekünk pedig gondolkodnunk kell, és meg kell értenünk a létezést, a kormányon levők feladata pedig az, hogy törvényerőre emeljék és kövessék az akaratunkat. Ez a demokrácia meghatározása. Ha pedig az állam egy közösségre, közvetlenül vagy kibúvókon keresztül, a létezésnek olyan formáját kényszeríti rá, amely más, mint amit annak saját hagyományai és tagjainak akarata megszab, akkor az annak a jele, hogy az illető állam nem demokratikus.

Visszatérve, más szavakkal, az előző gondolatra, Bukarest mint politikai főváros nem akarja feladni kiváltságait, Budapest mint kulturális főváros meg akarja erősíteni, sőt ki akarja terjeszteni kiváltságait. Ha én a szomszédommal erről a problémáról beszélek, és megkérdem, hogy lenne jobb, azt válaszolja: legjobb lenne itt, Nagyváradon, ha az élet legalább olyan lenne, mint Magyarországon. Ha megkérdem, hogy ki a hibás abban, hogy élete vagy életünk nem olyan, mint Magyarországon, azt feleli: a kormányon levők, románok és magyarok egyaránt (ő tudja, hogy az RMDSZ kormánypárt volt, és most is az). És haragszik, amiért élete nem olyan, mint a magyarországi élet, pedig többet dolgozik, mint a magyarországi magyar, mégis ez utóbbi él jobban. Mindkettőnk gondja, hogyan tehetnénk jobbá az itteni életet. És a megoldás, amit közösen megtaláltunk, anélkül hogy féltünk volna egymástól, az, hogy több szabadságra lenne szükségünk az állammal való kapcsolatunkban. Filozofikusabban megfogalmazva ez decentralizálást, szubszidiaritást jelent. Ugyanez a jelentése a Románia regionalizálását célzó Memorandumnak. Mi tudjuk, hogy a decentralizálásnak ez a formája az ország többi részén élőknek is javára válna. Románia nyugati tartományai az élre kerülnének, de a kocsik továbbra is a mozdony után mennének, nem kapcsolnák le őket. Máskülönben csak annyi történik, hogy néha-néha kikerülnek a kocsiszínből, nehogy megrozsdásodjanak, és hogy megolajozzák őket. Nekem és magyar szomszédomnak az a meggyőződésünk, hogy minél kevesebbet avatkoznának be a fővárosok a mi dolgainkba, hagyva, hogy mi intézzük őket, annál jobban mennének azok, a fővárosok pedig törődjenek a nagypolitikájukkal. Azt is kérdi tőlem a magyar szomszéd: te mit tennél a tulajdonnal, az iskolával, az igazságszolgáltatással? Egyszerű, mondom én, és a magyar szomszéd felragyog: ki-ki a saját nyelvével és vagyonával. Ez nem barátok közötti előzékenykedés, hanem egész egyszerű meggyőződése annak például, hogy ha azok a nagyváradi kórházak, amelyek az egyházakéi voltak, visszakerülnének azok tulajdonába, azzal csak nyerne az orvosi közigazgatás, és nyernének a város polgárai. Egyszerűen azzal, hogy ezeknek a kórházaknak lenne gazdájuk, és mert az nem lenne az azonnali haszonra spekuláló, kapzsi gazda.

Ami azt a szerkezeti formát illeti, amibe beilleszkednének a Románia határain belül létező területek és nemzetek, mi a természetes alakzatokból indulunk ki, s ez a gondolat Smaranda Enachétól és Al. Cistelecantól származik. Tehát milyen legyen Románia: mint egy káposzta, mint egy hagyma, vagy pedig mint egy fej fokhagyma? A káposztának is, a hagymának is van pejoratív mellékzöngéje. Ha azt mondod: mint egy káposzta, ez azt jelenti: elegy, ha azt mondod: hagyma, azt jelenti, hogy egyesek hozzátehetik: lyukas garas, azonkívül szintén egyféle centralizmus, a rétegek védte édesebb közepével. A legmegfelelőbb kép egy fej fokhagyma lenne, kisebb-nagyobb cikkeivel, a központtól vagy a külső felétől nézve egyaránt bevonva ugyanazzal a héjjal, ugyanabból a földből táplálkozva, ugyanazokkal a gyökerekkel. Ilyenek lennének az etnikumok vagy a nemzetek is egy régión belül, amely régiót nem lehetne etnikai alapon létrehozni. De mert a nemzetiségek általában szétszórva élnek (a jól ismert példáktól, Kovászna és Hargita megyétől eltekintve), szabadságuk az egyénitől a kollektívig terjed, ami helyi kormányzás esetén természetessé válna, és nem pozitív diszkrimináció kifejeződésévé.

Ebben a helyzetben anyaországról, illetve régió-hazáról beszélni tiszta spekuláció. A haza ott van, ahol a gyökereidet érzed, és ahol jól érzed magad. Természetesen egy regionális szerkezetben, amikor a vonzás és a taszítás nem hat állandóan a helyre (de akkor létezik egy homogén entitás, amely hatékonyan szembe tud fordulni azokkal, elérve, hogy a pólusok eltávolodjanak egymástól, ne olvadjanak össze), az istenekkel (hagyományok, történelem, jelen) a saját magad létrehozta szabadságban és jólétben, a hely inkább a haza tulajdonságaival rendelkezik. De lehet, hogy a haza is, különösen a modern időkben, olyan, mint az édesanya, amely ölében tart, amíg megtanulsz járni és beszélni…

TRAIAN ŞTEF 1954-ben született Biharfenyvesen, Bihar megyében. A Familia folyóirat szerkesztője. Despre mistificar ( A misztifikálásról), esszék, Nagyvárad, 1997.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2002.09.02.

a cikk *.pdf formátumban